A nagyapám balladája     Angolvéve komplexus    Nem derül ki végülis    Ez úgysem lesz novella    A  Júlia (részlet)    Ki ölte meg Józsi bácsit?

Eléggé hosszú ideje annak, hogy a vers  
végén rímek vannak. Viszont annak  
is már hosszúideje, hogy a vers végén  
rímek nincsenek. A költészet tehát ilyen is, meg olyan is,  
csermelypatak, de hönpöjgő folyam is. A kis cseppben jól  
benne van a parsprotótó, jól  
tudja ezt minden alkotó. Ami a  
szívét nyomja, az a száján  
távozik el az ihlet óráján. De  
azért van a költőnek foga, hogy  
legyen mivel összerágnia.  
                (Parti Nagy Lajos)  

    A nagyapám fáradtan lépett le a vonatról, dörzsölgette a szemét, mert az a hideg miatt piroslott meg viszketett is. Körülnézett, dünnyögött valamit a bajsza alatt. A sok változás ellenére felismerte gyermekkora Sárszegét, nem a város urbanizált szecessziós arculata maradt meg benne, hanem az a specifikus sárszegi atmoszféra, melyet az állandóan szembecsapódó porfelhők, a sült húsok fanyar szaga meg a csempészek állandó ideges csoportosulása teremtettek. Az állomás egy távolabbi részében, a raktárépületek mellett egy szépen restaurált mozdonyt vett észre. A nagyapám közelebb lépdelt és hihetetlenül mormogott. Hiába volt a fényes kormozás meg a csillogó emblémák, a nagy apám felfedezte a bajmoki gőzöst az állomás relikviájában. Eszébe jutott a kevély belgrádi gyors, meg a nemzetközi járatok fújtató rémei. Ez a kiállított mozdony akkor sem ment egy ügető lónál gyorsabban, most meg ki van téve dísznek. Jól elbaszták, mondta a nagyapám jellegzetes dombosi nyelvjárásban, és az indóház felé vette az irányt.  

    A nagyapám elhatározta, hogy felkeresi a gyermekkorát, a szép gimnazista éveket. Nem volt ő különben szentimentális ember, háromszor ha emlegette a múltat, akkor is részeg volt, a végén meg mindig odatette, hogy az egészet most találta ki. Nem ment el se a tízéves, se a húszéves osztálytalálkozóra, a régi deákképeit meg még az első világháború végén elégette.  
    A sárszegi gimnáziumba is csak azért ment, mert hallotta, hogy ott dolgozik a Rózsa Mari, az egyetlen ember, akit hajlandó volt megtartani az emlékezetében.  
    Közben odahaza, Domboson a nagyanyám feltápászkodott a nyögős  
ágyából, lábait a hideg padlókövön heverő birkaszőr papucsokba bújtatta, és kibotorkált a góré mögé. Amikor elvégezte a reggeli szükségleteit benézett a kacsákhoz, aztán a tyúkokhoz, és sorban a gyöngyösökhöz, a kecskéhez, a tehenekhez, és legvégül a disznókhoz, mert tőlük mindig viszolygott egy kicsit. Nagy udvaruk volt a nagyanyáméknak, mert a nagyapám hentes volt, méghozzá a legügyesebb hét vármegyében. A nagyanyám felbecsülte, hogy hová körülbelül mennyi takarmány kell, aztán bekopogott a Dina nevű nagynéném kiöregedett szeretőjéhez, aki Dina nena halála óta nem szólalt meg. A férfi a karosszékben ült, az ajtót bámulta, mellette sistergett a rádiója. Jajj, de tehetetlen, mondta neki a nagyanyám, hát még az állomást sem képes beállítani! A nagyanyám csavargatta egy kicsit a rádió keresőgombját, aztán valamilyen ismeretlen nyelv adónál állapodott meg, úgy gondolta, a bolondnak épp mindegy, hogy mi szól.  
    Azért nem egészen így volt ez. Mert ahogy a nagyanyám elhagyta a szobát, a nagynéném kiöregedett szeretője a készülékhez emelte a kezét, és néhány erőltetett mozdulattal Sárszegre állította a keresőt.  

 Évekkel később, amikor apám elmesélte ezt a történetet, ezekkel a szavakkal vezetett be nagyapám világába: Csodálatos ember volt az apósom, mondta, még akkor sem hagyta abba a munkát, amikor köldöksérvet kapott. Valami idétlen és formátlan fémpántokat tekertek a hasára, aztán nyitott egy zöldséges üzletet a mészárszék helyén. Ha a háborúban nem semmizik ki, mára mi lehetnénk Dombos leggazdagabb polgárai. Amikor pedig arról a napról kérdeztem, amelyiken a nagyapám cserbenhagyta a családját, mindig ezt a történetet mesélte el, pedig ez még azt sem magyarázza meg, hogy miként lett a nagynéném kiöregedett szeretőjéből Nobel-díjas író.  

    Közben a nagyanyám leakasztott egy oldal szalonnát reggelire, abból legalább soha nem volt hiány. Kinézett az ablakon, bosszúsan rázta a fejét. Május közepe tájt még mindig hóhegyek borították az udvart, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a részegesek az utcán fagytak meg, egy felvégi embernek meg megfagyott a vizelete hugyozás közben, úgy vitték be az orvoshoz, mintha egy jégcsap ferdülne ki a nadrágjából.  
    De lassan már ébredeztek a gyerekek is, elsőként az anyám, aki  már le is ült az anyja mellé krumplit pucolni, nem hiába volt ő a nagyanyám kedvence.  

    A nagyapám végigment a korzón, megcsodálta a fényes üzletek tarka kirakatait és örömmel ismerte fel a gyermekkorából megmaradt épületeket. Látott néhány kellemetlen emléket is, hisz őt is Sárszegről irányították el a magyar frontra a második világháború idején. Megkereste az öreg Schemmelweiss antikváriumát, gimnazista korában ide jártak cigarettázni, meg Kiss József folyóiratát, A Hetet olvasgatni. De a kedves kis könyvesbolt helyén egy hatalmas tömbház állt, oldalait autólakkal felfirkantott üzenetek rondították, az egyik ablakból pedig egy félmeztelen nő ásított ki. A nagyapám elrettenve fordult a gimnázium felé, úgy érezte, a város szellemét sértették meg a szeme láttára. Egy-két ügyes kanyarral, amelyekre még a villamosos időkből emlékezett, gyorsan a Petőfi utca sarkára ért. Megállt a hatalmas épület előtt, melynek homlokzatán nagyzoló pompával a GYMNASIUM felirat állt, csupa fénylő rézbetűből kirakva. Ilyesmire nem telt a nagyapám korában, hiába, változnak az idők, mások az ínségek is.  
    Kezébe vette a kellemes hűs rézkilincset és nagyot taszítva a kapun, belépett az előcsarnokba.  

     Domboson éktelen zörgés verte fel a békésen ebédlő családot. Jól van már, jól van!, üvöltötte ki a nagyanyám a kapu előtt türelmetlenkedő ismeretlennek. Amikor végre kiért és a nagy kapukulccsal fel tárta a nagykaput, egy igen érdekes embert vett észre. Nem volt magasabb hét egymásra rakott blokktéglánál, de akkora hangerővel kérdezett rá a nagyanyára, mintha legalábbis elefántok lakoznának belsejében.  
    - Miért nincs nyitva az üzlet? - kérdezte.  
    - A férjem elutazott Sárszegre - felelte a nagyanyám, és elfojtott egy mosolyt, a kis ember ferences rendi frizurájának közepén ugyanis kililult a kopasz bőr.  
     - És nem felejtett el véletlenül valamit? - kérdezte nyájasan, a nagyanyámnak azonban mégis végigfutott a hátán a hideg. Veszélyes idők voltak azok, az ember soha nem tudta, kinek nyit ajtót.  
     Tessék befáradni az üzletbe, mindjárt átnézzük a feljegyzéseket - hívta be szeppenten a nagyanyám a kis, mérges embert.  
    Nem volt a mészárszéknek valami különleges irodája. Az üzlet egyik sarkába beállított a nagyapám egy diófa asztalt, egy falapon szögeket ütött át, arra tűzte a számlákat, az asztal sarkán meg hevert egy indigókék füzet, a feljegyzések otthona. A füzetben hamarosan rá is akadtak az aznapi dátum mellett a kis ember megrendelésére: két disznó, négy marhacomb Szeghegyre.  
     - Itt van, látja - diadalmaskodott a kis ember.  
     - Két disznó meg négy marhacomb mára - motyogta a nagyanyám. -  
 Hát, attól tartok, meg kell várnia a férjemet. Marhacombot még tudnék adni, de soha nem vágunk le előre két disznót.  
    A kis ember elvette a marhacombokat, és kicipelte a kocsijához.  
    - Nem mindennap van a fiamnak lakodalma. Én itt leszek még szürkület előtt, ha nekem addig nem teremt két szépen felkoncolt disznót... - mondta a kis ember, és egy félreérthetetlen mozdulatot tett.    A nagyapám felment a lépcsőkön, köszönt a két ügyeletes kislánynak, és tanácstalanul nézelődött a szétágazó folyosón. Végül is ösztönösen a nagylépcsők felé vette az irányt, úgy döntött, megkeresi a tanáriban a Rózsa Mari órarendjét, aztán majd megtalálja az osztályt.  
    Nem volt már fiatal ember a nagyapám, az első lépcsőforduló után le kellett ülnie a hideg márványlépcsőre, csüggedten nézte a szemközti falon éktelenkedő lábnyomokat. Eszébe jutott a saját gimnazistakora. Akkoriban írónak készülődött a nagyapám, erőteljes ambíciókkal és gyengébb írásokkal. Két epikusjelölt barátjával naphosszat a könyvtárakban kuncsorogtak, keresték az iskola irodalmi gyöngyeinek barátságát. A komolykodó Kosztolányi Dezső és Brenner József is leereszkedett hozzájuk, kedvenc mentoruk pedig Munk Arthur volt, aki bevezette őket a belső szervek lenyűgöző birodalmába. A halál városa volt Sárszeg akkoriban, az első helyen állt az elhalálozások számában, mindig új és változó képnek számított a temetők és halottasházak világa. Később aztán bemerészkedtek a Pillangó utcai bordélyokba is, az ilyen helyeken szerzett tapasztalataikat aztán szépen megírták és leközölték az önképzőkör Előre! című lapjában.  
    A nagyapám felkelt a márványlépcsőről, félt nagyon az aranyértől, és megindult az igazgatói rezidencia felé.  

    Disznót fogunk vágni!, jelentette be a nagyanyám. A gyerekek nagy zsivajjal rohantak a kiskonyhába, kiszedték az apjuk éles disznóvágó késeit a faragott foglalatukból, és az ólakhoz vonultak disznót fenyegetni. Nagyanyám bosszúsan nézett a rendetlenkedő gyerekseregre, aztán anyámat, aki mindig körülötte ólálkodott, megkérte egy kis szaladgálásra.  
     - Elmégy fiam, a községházára. Szólsz a Drugics bácsinak, hogy segéd kéne a Bódiékhoz. Megmondod, hogy apád Sárszegen van, disznót akarunk vágni.  
     Anyám nem szívesen hagyta el a házat, mintha Majoros Sándor mondását rettegte volna: A telecskai dombok között mások a szabályok, mint odahaza a kiskonyhában. S ahogy anyám nőtt, úgy nőttek fölébe ezek a szabályok, okozva végül családunk tragédiáját, de addig még sok időnek kellett elmúlnia.  
     Megkereste a községházán az öreg Drugicsot, az apja ivócimboráját, elmondta neki, mi járatban van. A Drugics megvakarta a haja helyét, mert kopasz volt szegény, mint az acélgolyó, az volt a kedvenc mondása, hogy a hajunk alatt mindannyian kopaszok vagyunk, meg is ijesztette ezzel sokszor a fésülködő nagylányokat. Aztán széttárta a két lapátkezét, és sajnálkozva kijelentette, hogy minden községi munkás a szomszéd faluban van, nagy lakodalom készülődik. De azért csak nézd meg a spanyol boltjánál, ott mindig van pár szabad bérmunkás.  
    De a spanyol boltja előtt sem volt senki, az anyám meg sietett haza, mert félt egyedül a telecskai dombok között, az anyja is forralta már a vizet, meg a szalmát is összegereblyézte.  

    A nagyapám már a Rózsa Mari nyomában járt. Míg ballagott a magyartermek felé, felidézte a kedves fecskelányt, ahogy a Podmaniczky palota termeiben ugrándozik.  
    Aztán megtalálta a magyartermet. Az ajtón szép kalligrafikus betűkkel írta: IRODALOM - BIRODALOM, fölötte egy Garaczi László kép függött, mellette egy elektromos csengő. A nagyapám rátette a kezét a kilincsre és belépni készült, amikor mély sikítással megszólaltak a szirénák, és a várost a balsejtelmek fekete fellegei borították be.  

    Nagyanyám elszántan megmarkolta nagyapám kedvenc félméteres kését, félretúrta a sikongó gyerekeket, és a disznó elé lépett. A hetvennyolc centiméter magas, százhetvenhat centiméter hosszú koca lustán felemelte zöld szemeit, és a kést nézte.  
    A nagyanyám a feje fölé emelte a kardot, csillant rajta  egyet a napfény.  
    A disznó kicsit megrázta a farát, elszáradt ganéjdarabok hullottak a lábához, kivillant rózsaszín bőre.  
    A nagyanyámban egyre erősödött a hányinger.  
    A disznó tokáján sárgás izzadságfolyam indult, fekete fogai közül moslékdarabok hullottak ki.  
    A gyerekek kórusban kiáltoztak: szúrd le! szúrd le!  
    A disznó felemelte vizenyős tekintetét, röffentett egy undorítót.  
    A nagyanyám vakon lendített a kezén, elhibázta a szúrást, a kés mintegy szarvként meredt ki a két méregzöld szem közül, a vér lüktetve spriccelni kezdett, fehér agyvelődarabkák repkednek.  
    A disznó megrázta a fejét, majd hogy az égető fájás nem múlott, előrerohant. Nem nézte, mi került a lába elé, apró lábacskái áttiportak anyám öccsén, a kisfiúnak még sikoltani sem volt ideje. A disznó őrült vágtába kezdett, a fehér havon piros csíkokat húzott maga után. Ledöntötte a cserepeket, szétzúzta az egyik nagynéném lábát, közben pedig süvölt, mint egy eszét vesztett ördög, hangjára megrezzentek az ablakok, és lezuhannak a félérett sonkák a fogasról.  
    Aztán, mint a ponyvaregényekben, a megvadult állat összegyűjti a megmaradt erejét, és zihálva a nagyanyám felé fordul. Ő nem képes elszaladni, foglyul tartják az izzó zöld szemek. Utolsó erejével ellöki maga körül a gyerekeket és imádkozni próbál.  
    A disznó megindul felé.  
    Hirtelen Dina nena kiöregedett szeretője lép ki odújából. Puska van a kezében, zsebéből az elmaradhatatlan rádió tánczenét sugároz. A férfi felemeli a puskát, a disznóra céloz. Egy hatalmas robbanás, és az állat szétroncsolt koponyával bukik a nagyanyám lábához.  
     - Lehet trancsírozni - szólal meg Dida nena halála óta először a kiöregedett szerető.  
    A rádió fátyolos gyászjelentéseket közvetít.  

    A folyosót síró gyerekek özönlötték el.  
    Meghalt, suttogták, meghalt.  
    Egy ráncos nő lép ki utoljára a teremből. Nagyapám nem tudja kinyögni az előre betervezett szöveget. Nem is tudja, mit érez. Örül talán? Nagyapám akkor szokott örülni, amikor egy hosszantartó hasgörcs után, jó sokat sikerül szarnia. Inkább úgy érzi, megtalált valamit, amit hiányolni is elfelejtett.  
    Rózsa Mari.  
    A nő felnéz, könnyes a szeme.  
    Meghalt, mondja, meghalt. 
 
      

 Mesélik az öregek, hogy Buterer Péter, mielőtt Dombos leggazdagabb írójává vált, egy éhenkórász alkoholista volt, olyan szegény, hogy nem vehetett részt a pártüléseken, mert a hasa korgása zavarta a dombosiakat. Mindig a legolcsóbb szenet vásárolta, melyet egytonnás tömbökben importáltak Szibériából. Mondják, hogy egy ilyen széntömb kellős közepén talált egy kilós aranyrögöt. 
 Sok ilyen történet kering Domboson a mítoszkedvelő körökben, elrejtve, mint 
 aranyrög  a széntömbben. Például nagyapáról csak annyit hallottam, hogy  
rózsaszín üveget szereltetett a börtönszobája ablakára, hogy a csúnya reggeleket  
legalább egy kicsit szépnek lássa. Hogy miért volt szüksége ennek a kemény 
embernek, aki fél életén át marhákat ölt, és hetvenévesen meggyilkolta a feleségét,  
arra, hogy szépnek lássa a világot? Ezt szeretném én is megtudni. 
  

 Nagyapa már egy hónapja kedélytelenkedett. Még az olyan abszolút tökéletes dolgokban is hibát talált, mint a Mama májgombóclevese. A bajszát sem kenyegette fekete zsírral, így nagyon csúnya volt a Mama mellett, mert ő fiatal  és szép volt. Hosszú szempillái remekül körvonalazták mandulaszemeit, az ajka olyan érzéki volt, mint az óvó néniké meg a bankos kisasszonyoké. 
 A Mama nővér volt a dombosi rendelőben, igazolásokat írt a bohém középiskolásoknak, és hatalmas injekciókat nyomott az öregemberek fonnyadt fenekébe. Nem szerette azokat a betegeket, akiknek gyulladás jött ki a seggén  a sok fekvéstől, és a rothadó hús szaga bebüdösítette az egész rendelőt. Még rosszabb volt, ha a legyek beköpték az ilyen sebeket, mert ilyenkor leszidták a Mamát, mert mindig nyitva hagyja az ajtókat.  
 Nagyapa szeretett dolgozni, főleg a Házban, mióta köldöksérvet kapott, mert a kezében cipelte a fél marhákat a mészárszékről a boltba. Gyakran mondta, hogy az   ember nem halhat meg addig, míg le nem dolgozza a magáét, vagyis azt, amit Isten rászabott. Ezért fog a Mama sokáig élni! - mondogatta utána tréfából. Legjobban az udvari budit szerette rendezgetni, meszelgetni. Kellett is, mert nem volt angolvéce a Házban, mint a modern lakásokban, de Nagyapa azt mondta, hogy jobban szereti az udvari budit, mert ott nyugodtan bír cigarettázni, a friss levegő meg a cigarettafüst pedig serkentőleg hat az agya működésére. De lehet, hogy ezt csak bebeszélte magának, hogy ne fájjon neki annyira, hogy nincs angolvéce, és az udvari budiban kell a dolgát végeznie.  

 Amikor meghalt Tito elvtárs, a focijátékosok sírva térdre borultak, könnyezni kezdtek a sejtelmes fellegek, gyászba borultak a pionírok, egy neves cseh író kizuhant egy franciaországi szanatórium ötödik emeletéről kedves madarait etetvén és feloszlott egy pincében élő furcsa szekta. A nagyapám ezen időben az udvari budiban aludt és Tunéziáról álmodott: soha nem bocsátotta ezt meg magának. A nagyapám álmában egy kék vonatban ült, az ablakon besejlettek az orchideákkal, fűzfákkal, bazsalikombokrokkal, árvalányhajjal és meggyvirággal borított dűnék, a Guarana folyó kristályforrása mellett aranyhajú angyalok hárfáztak. Milyen ronda ország ez a Tunézia, gondolta a nagyapám a szidiboszaidi vasútállomás vécéjében: homok és rög a láb alatt, füst a fej felett.  
 Szidiboszaid kultikus kávézója teljesen megfelel a nagyapám elvárásainak. Minden pontosan úgy kék és fehér, ahogyan a prospektusokban lehet látni. Minden fehér falon csipkés kék rács. S mindez pontosan ellentéte az Újvidék előtti Kiszács kék-fehér szlovák házainak. Ezért izgalmas ez a kis művészfalu, mert ha már egy kisujj elmozdítása is új valóságok rengetegét hozza létre (ahogyan ezt Econál olvasható), akkor egy ilyen hatalmas út után a tunéziai falu kéke legyen piros az otthoni kékhez viszonyítva. A részletek tökéletessége is nagyon fontos a nagyapámnak, a szidiboszaidi kocsmáros igenis tegyen mélykék vécéillatosítót a vakfehér kagylóba. Nem szabad érződnie az impresszionisták szellemének, éppen azért, hogy ki-ki megalkothassa magának azt az allűrt (a turizmus lényege az ilyenfajta cyberspace, virtuális valóság). Tökéletes megalkotottság, csupán a turisták kedvéért, akik csak pár órát töltenek itt, és nem jönnek rá mindarra a csalásra, amit ez az új valóság rejt. Rejtett támadás a szenilizmus és a honvágy ellen ( Nem hiába költöttem el a pénzemet, gondolta a nagyapám is. ).  
 A nagyapám úgy döntött, hogy a túra második részét egy kis vásárlásra használja fel, így nem ment a karthágói romokhoz, mint a többi tökéletlen sznob útitársa (különben is, ott tilos a fényképezés, s mi értelme van a fáradságos mászkálásnak, ha nem marad a dolognak tárgyi bizonyítéka). 
 A tuniszi Medina olyan büdös, mint a szenttamási vadászotthon. Millió koldus, kurva, idegenvezető és alkalmi árus rohant a nagyapám felé, millió nyelven kínálva magát. Egy arrogáns arab karon fogta és futni kezdett vele a labirintus gyomrába. Eltévedünk, gondolta a nagyapám. Az ijedtségtől fájni kezdett a háta, mintha egy tonna jéghideg szar akadt volna meg a vastagbelében. Végül is kijutottak a Bazár zűrzavarába: mint egy láncra kötött orrszarvú, gondolta a nagyapám, és egy marék aprót szórt az arab kinyújtott kezébe. 
 A nagyapám először is módszeresen átvizsgálta az összes üzletet, soha nem dől be a legjobb kínálatoknak. Bábel minden nyelvén megszólították, minden porcikáját megfogdosták, minden elképzelhető módon megpróbálták berángatni a bazárjukba. Nagyapám Rejtőn nőtt fel, nem adta könnyen a pénzét.  
 Végül egy burnuszos arab üzletébe lépett be, bőrpénztárcát vásárolni. Gyanús parasztképe volt ennek az arabnak, piszkos lepedőt csavart magára, inkább hasonlított egy buddhista szerzetesre vagy egy hatalmas lepkelárvára, mint igazi beduinra. Szakállas amerikai filmrendezők gyártanak ilyen figurákat az ütődött művészfilmjeikben. 
 - Bőrpénztárcát kérek - mondta a nagyapám. 
 - Két dinár, hetven para - mondta szolgálatkészen az arab. 
A nagyapám megpróbálta átverni az arabot. 
- Kettő ötven, ennyim van csak - mondta. 
 - Kettő hetven - mondta az arab.  
 - Kettő ötvennél többet nem adhatok - mondta a nagyapám. 
 - Kettő hetven - mondta keményen az arab. 
 - Kettő ötven - mondta a nagyapám. 
 - Ket-tő het-ven - szótagolta kegyetlenül az arab. 
 Pont ekkor ment fel a nagyapámban a pumpa. Egy gyors, betanult, tükör előtt ezerszer megismételt mozdulattal a zakója belső zsebébe nyúlt, és előrántotta ZX SPECTRUM pisztolyát.  
 - Ket-tő öt-ven! - ordította . 
 - Vigyed! - mondta készségesen az arab - Ne lőjj, uram! 
 - Adj egy táskát is, meg egy szobrot is! Mindent becsomagolni! 
 - Kifosztasz, uram! 
 - Belefér - legyintett a nagyapám, és kihátrált az üzletből. 
 Milyen fasza gyerek vagyok, rezgett a gyomrában, miközben képzeletében  minden árnyék üldöző rémmé alakult. 

 Hasmenésre ébredt Nagyapa. Kilesett az udvari budi ajtaján, aztán rágyújtott. Megpróbálta megfejteni az álmát, de sehogysem tudott rájönni a kulcsra. Miért nem álmodok én is kígyókat, halottakat, füt, fát, valamilyen megfejthető dolgot, gondolta. Talán el kéne utaznom, gondolta később, de olyan hideg van, meg a Mama nem is bírna egyedül az állatokkal.  
 Aztán újra elaludt a nagyapám. Most a Mamáról álmodott. Egy forró sátorban feküdtek teljesen meztelenül. A kinti zajokból arra lehetett következtetni, hogy valamilyen nyári gyerektáborban lehetnek, ebéd után nem több, mint fél órával. A nagyapám izgin simogatta a Mama szúrós lábát meg a szemölcsös mellét. A Mama volt az, és amikor szólt hozzá, Zsuzsikának szólította, hiába volt a Mama teste.  

  Jéghideg izzadságban ébredt  Nagyapa. Újra rágyújtott, a cigarettafüstöt mélyen leszívta és sokáig benntartotta. Összevetve álmait, a következőkre jött rá: 
1.) elege van Dombosból, a hidegből, az unalmas életből, pontosan ezek ellentétjére  vágyik: Tunézia, forróság, kaland 
2.) semmi sem köti már Domboshoz, hisz a második álomból világosan kiderül, hogy a Mamát csak szexuális objektumnak tekinti, kihaltak érzelmei, ötven év házasság után rádöbbent, hogy túl szenvedélyesen lobbant lángra, és érzelmei mélyebbek, mint az őket kiváltó lény ismerete  
 Ekkor Nagyapa úgy határozott , hogy elmegy örökre a Házból. Belopózott az előszobába, összeszedte az összes pénzt a kredenc fiókjából, megkereste egy régi sárszegi barátja címét, és kiment a dombosi pályaudvarra. 

 Indulás előtt egy órával beült a vonatba. A közepe táján foglalt helyet, tapasztalatai szerint oda csoportosulnak az emberek. Valóban, a vagonban öt ember ült szerteszét, bár lehet, hogy valakit nem látott. Mögötte két vasutas horkolt, tehették, őket nem fogja az ellenőr zavarni. Egy szerelmespárt rögtön a bizalmába fogadott, kicsit nézegette őket, aztán olvasni kezdett. Egy rendkívül érdekes, végtelen oldalszámú könyvről olvasott, amikor rátört a félelem. Nem egyszerü félelem volt, hanem a legösszetettebb iszonyat, amit csak ember kieszelhet a saját megőrülésére. 
 Nem az éjszakától félt, normális február végi kedd este volt, olyan hideg, hogy a császkáló kandúrok beleragadtak a részegesek megdermedt vizeletébe.  
  Nem attól félt, hogy a vonat késni fog, vagy elakad útközben, zsebében volt a Sárszegre szóló jegy, ez a tudat biztossá tette abban, hogy a vonat gond nélkül eléri rendeltetési célját; attól sem, hogy kirabolják: nagyon kevés pénze maradt a jegyvásárlás után, meg a szerelmespár sustorgása is biztonságot adott.  
 Aggasztotta a pénztelenség érzése, ki tudja, mi minden történhet, kénytelen lenne az állomásról telefonálni, vagy taxiba szállni, esetleg hotelban éjszakázni! Feltörtek mindazon dolgok, amelyeket  eddig eltakart a barátja biztos tudata. Magányos is lett hirtelen, végtelenül magányos, mint fehér egér az üveglabirintusban, vagy még inkább, mintha már a sárszegi vasútállomáson ácsorgott volna, maga a zsibongó tömegben, kitéve a rettegett sárszegi bicskás cigányok támadásának.  
 Ezerféle kavargó érzés tört rá, szinte belenyomta az ülésbe, kiejtette a kezéből a könyvet. Egy cigányasszony lépett mellé, rámosolygott fogatlan szájának fekete üregével, cigarettát kért. Nagyapa is rágyújtott, gyors egymásutánban öt szálat elszívott. Amikor annyira büdös és ragadós lett a szája, hogy magéhoz tért, felkelt. Kibányászta a kabátja hasából a sapkáját és a sálját, leszállt a vonatról. Tíz százalékos levonással visszaváltották a jegyét. 

  
Nagyapa fintorogva írta ezt a levelet egy utcai lámpánál. Akkor már egy hónapja tartottak az egyetemista tüntetések, síppal-dobbal buliztak az utcákon, állítólag azért, hogy felhívják az emberek figyelmét a dezinformálás káros hatásaira; Nagyapa mélyen elítélte őket, csak zavarták a levélírásba. Kedves Mama! - kezdte. Nem is tudom, hogy mondjam ezt el neked. Legegyszerűbb lenne egy szóban, de ez a szó olyan határozatlannak tűnik. Meg a levél is túl rövid lenne, gondolta. Velem vagy minden éjszakán, mindig, ha lehunyom a szemem. Miattad kelek át álmaim tajtékos tengerein, mellettem vagy, ha csuklyás hóhérok tüzes fogókkal tépdesik a körmeimet. Még egy-két cifra jelzőt! - vigyorgott Nagyapa. De ha veled ébredek, rá kell jönnöm, hogy nem szükséges semmilyen álom hősévé válnom, hogy elfogadj. Most valami romantikus beköpést, gondolta, írta: Nagyon hiányzol, úgy érzem, együtt kitöltünk egy ürt, amiben nélküled csak bolyongok. 
 Nagyapa elégedetten olvasta az eddig leírtakat. Valamilyen szép idézet kellene a végére, gondolta. Semmi sem lehet gyönyörűbb, felemelőbb és magasztosabb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért. (……) Most már kimondhatom azt a határozatlan szót, írta végül, szeretlek!  
 Nagyapa belopózott a hálószobába, karjába vette a Mamát és kivitte az udvari budihoz. A friss levegőn felébredt a Mama, rámosolygott Nagyapára. Visszajöttél? - kérdezte. Nagyapa válasz helyett olvasni kezdte a levelet. Közben felemelte a Mamát, lecsupálta róla a zöld hálóingjét, amelyet egy német férfitől kapott, mert szeretkezett vele a gumi műtőasztalon, és lassan belehelyezte az udvari budi kis nyílásába. A Mama ellenkezett és rugdalózott, Nagyapa erősebben nyomta és hangosabban olvasott. Szeretlek!, kiabálta, amikor a Mama feje egy nagy bugyborékolással elsüllyedt a rothadó ürülékben. 
 

Az első nap tehát berendeztük az irodát. Helyükre kerültek a nagy irattartók, összeszereltük a bőrtámlás székeket, kiraktuk a posztereinket a fehér falakra. Aztán az én irodámba tettünk egy számítógépet meg egy kávéfőzőt.  
Másnap üléseztünk. Hamar megtanultam, hogy gyűlés idején nem is szabad kikapcsolni a kávéfőzőt. Nagyon fájlaltam, hogy nem kapcsolhatom be a számítógépemet, de így legalább hallgatózhattam. 25O éves a templom, mondta a faluelnök, meg kell rendezni a búcsút. És a kutyafejű tartárok, kérdezték a tanácstagok. 
Új lakók költöztek az utcámba. Először nem is foglalkoztam az új lakókkal, a barátnőmmel a kézfogónkat terveztük. Egyszer átjött az új lakó csodaszép lánya, meszelőt kérni. Ülj le, mondtam neki, kérsz valamit? Szörpöt, mondta. Amíg készítettem a szörpöt, azon morfondíroztam, hogy miről fogok vele beszélgetni, de aztán ő kezdett kérdezgetni. Elmondtam neki, hogy valószínűleg meg lesz rendezve a búcsú, bár még nem tudunk mit kezdeni a kutyafejű tartárokkal. A lány nem tudta, kik a kutyafejű tartárok. A szomszéd faluban élő többségi destruktív fiatalokat hívjuk így, mert mindig beleavatkoznak a falu rendezvényeibe, utoljára a Weöres Sándor-estet hiúsították meg. Lehetne úgy, mondta a lány, hogy valaki kiáll őrködni a falu határába és majd figyelmezteti a búcsúsokat, ha jönnek a kutyafejű tartárok. 
Az ötlet jó, mondták a tanácstagok, csak őrt kell még keresni. Vállalom én, mondtam, mert a lány mondta, hogy szeretne kint őrködni. 
Másnap kimentünk a falu határába. A faluban elkezdődtek az előkészületek a búcsúra, előző nap könyveltem be: felvenni 15 söprűst a búcsú idejére. 
A csodaszép lány azt mondta, hogy szaladjunk be a faluba, riasszuk meg a búcsúsokat, és mi beszaladtunk és üvöltöztünk: jönnek a kutyafejű tartárok! 
Este érdekes történeteket meséltem a lánynak. A század elején egy etióp király annyit hallott az amerikai villamosszékekről, hogy rendelt is rögtön hármat. Csak a küldemény megérkezésekor derült ki, hogy a székek üzemeltetéséhez áram is szükséges, ami távoli álom volt Etiópiában a század elején. Így az etióp király bearanyoztatta az egyik széket, az lett a trónja. A másik két széket az ötvenes években, az ország villamosításakor végre felhasználhatták eredeti rendeltetésükre, két gyermekgyilkos gazembert tettek el láb alól. Másnap újra kimentünk őrködni a falu határába. A faluban már nagyjában rendezkedtek a búcsúsok. Felverték az italos sátrat, elszállásolták a zenészeket, lefektették a kisvasút sínjeit, a szerencsejátékosok elkezdték kifosztani a jónépet. 
A csodaszép lány azt mondta, hogy szaladjunk be a faluba, riasszuk meg a búcsúsokat , és mi beszaladtunk és üvöltöztünk: 
jönnek a kutyafejű tartárok! 
Este bevallottam a lánynak, hogy szoktam novellákat írni. Úgy gondolod, mondta a lány, hogy a novellák fejeznek ki legjobban téged? Olvastam valahol egy révkalauzról, válaszoltam,  akitől 
megkérdezték a turisták, hogy ismer-e minden szirtet a part mentén. Nem szükséges minden szirtet ismerni, mondta a révkalauz, fontos, hogy ismerjem a helyes útirányt. 
Aznap este volt nálam a barátnőm. Bolondságokat művelsz, mondta, elveszíted a falu bizalmát. Ha még mindig komolyan gondolkodol a kézfogón, akkor ne flangálj többet a kis szomszédlánnyal, tudom, hogy ő beszélt rá erre az ostoba riogatásra. Tudod a történetet a pásztorfiúról, aki kétszer átverte a falu népét, harmadszorra pedig senki nem hitt neki és a farkas felzabálta őt is meg a birkákat is. 
Másnap reggel nem jött velem a csodaszép lány a falu határába. Két lehetőség van, mondtam magamnak:  
Egy: nem jönnek a kutyafejű tartárok. Ez esetben lehetőségeim: a.) maradok az őrhelyemen, csöndben, a kézfogóra gondolva 
b.) riasztom a búcsúsokat a csodaszép lányra gondolva 
Kettő: jönnek a kutyafejű tartárok. Ez esetben lehetőségeim: 
a.) maradok az őrhelyemen, csöndben, a csodaszép lányra gondolva 
b.) riasztom a búcsúsokat a kézfogóra gondolva 
Közben a faluban megkezdődött a búcsú. Nagy csinadrattával  árulták a legújabb tisztítószereket, sántára táncolta magát a magyartanárnő az italos sátorban, leesett egy hat éves kislány az óriáskerékről, összeverekedtek a cigányok és a falum fiataljai, mindenfelé lekopasztott dinnyehéjakat leptek a legyek és az unokatestvérem barátnője elveszítette a szüzességét a céllövölde mögött. 
Vajon kipróbálták az etióp király trónszékét vagy levágták a villamos trónszék zsinórját, gondolkodtam, míg szép lassan beesteledett és az italos sátorban utolsót koccintott a magyartanárnő és a prímás. 
 
 

Ez úgysem lesz novella 

Tavaszi szántáskor elvitték a nagyapámat. Fellökték egy barna és zöld foltosra festett teherautóra, csak a szerszámait meg pár váltás ruhát vihetett magával, a nagyanyám azt mondta, hogy csak ide megy, a szomszéd faluba, nemsokára jön, de mi nem hittünk neki, mert már nagy gyerekek voltunk, Radnótit olvastunk meg szinte rendszeresen néztük a tévét, így hiába mondta nekünk a nagyanyám, hogy a nagyapa a szomszéd faluba megy, s hogy jön vissza pár napon belül, aznap, amikor a ház előtt egy barna és zöld foltos teherautó parkolt, és a nagyapámat a teherautóra lökték a szerszámaival meg pár váltás ruhával, mi már akkor, a tavaszi szántások idején eltemettük magunkban a nagyapát. 
Még a nagyapám elhurcolásának napján megjelentek az első patkányok. Azon a reggelen egy barna és zöld foltos teherautóba szállt a nagyapám és elvitték valahová a szerszámaival meg pár váltás ruhával, s mivel a tavaszi szántások ideje volt, a többiek mind kint voltak a kaszálóban és végezték a tavaszi szántásokat, csak én maradtam a házban, mert engem hülyének tartottak. Nekem pedig nem volt világos, hogy most miért kell egyáltalán kukoricát termelni, amikor reggel barna és zöld foltos teherautó jött a nagyapámért, és elvitték a szerszámaival meg pár váltás ruhával, ha nincs itt a nagyapa, akkor nem kell kukorica sem, hiszen mindig a nagyapa főzi a paprikást kukoricatöréskor, meg ő hajtja a csuhás kukoricával megpúpozott kocsit is hazáig, mi pedig a kukoricahalom tetején ülünk, és visongunk meg sikongunk a gyönyörűségtől, hogy a mi lovunk ilyen jó ló, hogy így bírja a tempcsit, hogy szinte vág a szél minket, miközben a kukoricahalom tetején ülünk, és kukoricabajszot szorítunk mindenféle fintorral az orrunk alá, aztán pedig a nagyapám kifordítja az udvarba a kukoricát, és visszamegy a második fordulóért a kaszálóba, de mi már nem megyünk vele, le kell szállnunk, és letelepednünk a nagyanyám mellé, és fosztjuk a kukoricát, rángatjuk a kukorica csuháját, amiből aztán a nagyapa babát készít, amit aztán a kecske meg fog enni, a kecskét viszont mi esszük meg, meg mindig megisszuk a tejét, így kerül vissza a kukoricababa hozzánk, meg visszakerül minden hozzá fűződő emlék is, a kukoricapúp a kocsiról, a nagyapám paprikása meg a tavaszi szántás, minden visszakerül hozzánk a kecskehúsából, mert ez a természet rendje, gondoltam én a ház udvarában, amikor egyedül maradtam a tavaszi szántások idején, mert reggel barna és zöld foltos teherautó állt meg a ház előtt, és elvitte magával örökre a nagyapámat, csak a szerszámait meg pár váltás ruhát vitt magával, és a többiek mind kimentek a kaszálóba elvégezni a tavaszi szántást, csak én maradtam a házban, mert engem hülyének tartottak, és még aznap, a nagyapám elhurcolásának napján megjelentek az első patkányok. 
A tavaszi szántások idején patkányok árasztották el a házat. Az elsőt pontosan tizenkét óra előtt négy perccel pillantottam meg, a templom delet harangozott, tizenegy óra ötvenhat perckor, mert a dombosi templom pontosan négy percet siet, hogy a munkások ne késsenek el, de a munkások mindig elkésnek. Aznap vitték el a nagyapámat a szerszámaival és pár váltás ruhával egy barnára és zöldre festett teherautóval. Egyedül voltam a házban, a többiek a kaszálóban a tavaszi szántást végezték, csak engem hagytak a házban, mert hülyének tartanak. Pedig erős vagyok és szeretem a munkát, szeretem a kezemet használni, legszívesebben szögeket verek a padlóba, némelyiket, különösképpen a kemény, hegyes fejű hajógyári szögeket, egy csapásra a padlóba taszajtottam. De hiába az erő meg a kedv, amikor állandóan hülyeségeket beszélek, meg irkálok, hülyeségeket, melyek sértik a nagyanyámat, mert azt hiszi, hogy bolond vagyok, s az csakis őrá hozna szégyent. Pedig én csak szeretek olvasni meg írni, nem vagyok hülye, amint azt a nagyanyám gondolja, aznap is ilyesmivel foglalkoztam, amikor elhurcolták a nagyapámat és megjelentek a patkányok, akik aztán ott is maradtak egy hónapig büdösödni a ház udvarán. Ültem az udvarban és gondolkodtam, mesét akartam írni hat hamutartóról, kik cigarettára gyújtanak és magukba hamuznak, gondolkodtam, hogy hogyan fogom megírni a hat hamutartó történetét, amikor megjelent az első patkány. A szökőkút peremén állt, a farkát maga alá csavarta az a patkány, az első, amelyik megindította a patkányinváziót aznap. A szökőkutat‚ a nagyapám építette a kacsáknak, mert azok valamilyen ősi ösztöneik hívására állandóan át akarták repülni azt a betonfalat, amelyet mi kerítésnek neveztünk, amely elválasztotta a házunkat a folyótól, és a kacsák, akik soha nem láthattak a kerítés mögé, mégis megérezték a folyót és mindig kirepkedtek az udvarból, ezért a nagyapám megnyirbálta a szárnyukat, de a kacsák úgy gondolták, hogy így is fel tudnak repülni, csak nagyobb lendületet kell venniük, felkacsáztak egészen a ház faláig, nekiszaladtak és eszeveszetten verdestek a csonka szárnyaikkal, mire elértek a kerítésig, néha felemelkedtek fél méternyire, de a kerítés másfél méternél is magasabb volt, mert téglákat meg márványdarabokat tettünk rá, így a kacsák fejjel rohantak a falnak, jól beleverték a fejüket a betonba, ilyenkor leheveredtek a kerítés tövébe és szédelegtek naphosszat, majd ha újra erőre kaptak, akkor felkacsáztak újra a ház falához és nekirohantak a falnak. Ezek a kacsák a sok fejbe veréstől annyira meghülyültek, hogy végül már enni is elfelejtettek, csonttá soványodtak, ezért a nagyapám épített egy szökőkutat az udvar közepére  és azután abban fürödtek a kacsák meg azóta keltek ki új kacsák is, és ők is a szökőkútban fürödtek, és a régi kacsák újra meghíztak, néha fogták magukat és verdesni kezdtek szárnyaikkal, suhogtak az udvarban, de most már nem akartak kirepülni az udvarból, csak a szárnyaikkal akartak verdesni, meg időnként elzarándokoltak a kerítéshez és szelíden a falba verték a fejüket, szerencsére csak a régi kacsák cselekedtek így, őket pedig lassanként mind megeszegettük és a húsukkal visszakerült hozzánk minden emlék és történet, amely hozzájuk fűződik, mert ez a természet rendje, gondoltam én a ház udvarában, amikor azt a nagy patkányt láttam a szökőkút peremén. 
Ez a történet a tavaszi szántások idején játszódik, azon a napon, amikor a nagyapámért titokzatos idegenek jöttek barna és zöld foltos teherautóval, és elvitték örökre nagyapámat, csak a szerszámait meg pár váltás ruhát vihetett magával. Akkor megjelentek a patkányok. És én estére elkezdtem félni, mert a szökőkúti patkány után még legalább tíz tucatnyi patkányt láttam, amikor pedig sötétedni kezdett, még többen jöttek, és nem is látszottak, csak a surrogásuk hallatszott, meg a foszforeszkáló szempárjaikat láttam, ahogyan mint két kis földönkívüli siklanak a föld felett. Estére már komoly károkat okoztak a patkányok, ezért nemcsak a patkányoktól féltem, hanem a nagyanyámtól is, a haragjától, mert biztosan engem fog leordítani, nem a patkányokat, hogy miért nem vigyáztam a tojásokra meg a fészkes kiscicákra, pedig én nem tehetek semmiről, ezt a nagyanyám is tudni fogja, de nem szidhatja az igazi bűnösöket, mert a patkányok el fognak szaladni, ha meglátják a nagyanyámat, én viszont kéznél leszek, és tulajdonképpen valóban bűnös vagyok, mert nem irtottam tűzzel-vassal a patkányokat, csak hármat öltem meg, pedig ha legalább ezret elpusztítok, akkor biztosan megrémülnek a patkányok és elhagyják a házat, de én nem merek ölni, csak véletlenül öltem meg három patkányt, ahogyan az ajtót nyitottam ki, de nyeszlett kis dögök voltak. Én pedig rájöttem, hogy a patkányrendszer leginkább egy fához hasonlítható. Ha leszakítunk egy-két levelet, esetleg letörünk egy ágat, attól még élni és virulni fog a fa, de ha a törzsét vagy gyökerét pusztítjuk el, akkor egy csapásra végeztünk a fával, a patkányokkal, és én arra is gondoltam, hogy megkeresem a patkánybanda főnökét, a fa gyökerét, és végzek vele, akkor talán megmenthettem volna a tojásokat meg a fészkes kiscicákat, akkor a nagyanyám se szidna le, de nem jutott eszembe épkézláb ötlet, amely segítségével esetleg meggyilkolhatnám a patkánybanda főnökét, sejtettem, hogy az a patkány a főnök, akit először láttam, aki a szökőkút pereméről bámult le rám, nagy, félméteres patkány volt, meg plusz fél méter a farka, iszonyú, kemény, porcos, gyűrűs farok, különben nagyon szép szőre volt annak a patkánynak, akiket gyilkolhattam volna halomra, a fekete patkányt kellett meggyilkolnom, annak a patkánynak ezüst fogai voltak. Azon a napon történt mindez, amelyen egy barna és zöld foltos teherautó jött a nagyapámért, elszállították a szerszámaival és pár váltás ruhával egyetemben. És a déli harangszóra patkányok özönlötték el a házat. És én nem tudtam őket  elpusztítani, csak véletlenül öltem meg hármójukat, de a patkányok egyre többen lettek, és mind szemtelenebbé váltak, már bemásztak a nagyapám ágyára is, szétszaggatták a paplant, az egész szobát fehér tollpelyhek lepték el, de ez nem olyan volt, ahogyan azt a nagy írók képzelik, nem hasonlított hóesésre, ahogyan azt a nagy írók könyveiben olvashatjuk, a hulló hópelyhek egy káposztalepkerajzhoz voltak hasonlatosak, nem a kavargó hóeséshez, inkább ahhoz az életképhez, amikor az ember kimegy a kaszálóba ‚s elkezd ugrálni a káposztaföldeken, olyankor sokmilliárd káposztalepke kezd kavarogni, leginkább ahhoz hasonlatos a tollpelyhek szállingózása. De a patkányok eszeveszetten dúltak, így tennem kellett valamit, valamilyen ellenszert kellett keresnem a patkányinvázió ellen, de nem jutott semmi sem az eszembe, a patkányok pedig tovább tomboltak, és minél tovább törtem a fejem, annál több kárt okoztak. Végül eszembe jutott egy német városka története, ahol a patkányinvázió fölemésztette már lassan a városkát, szerencsére egy torzonborz furulyás vállalkozott a patkányok kiűzésére jó pénz ellenében, amikor pedig furulyájával kicsalogatta a városkából a patkányokat, s a városlakóknak‚ nem volt több‚  félnivalójuk, akkor megtagadták a torzonborz furulyás tiszteletdíjának kifizetését, a torzonborz furulyás pedig bosszúból gyermekcsalogató nótákat kezdett el fújni, a gyerekek elbűvölten követték őt egy hegy belsejébe‚ ahol a torzonborz furulyás egyenként megerőszakolta és megfojtotta őket. Igaz, hogy nem vagyok torzonborz, még csak nem is pelyhedzik az állam, pedig már rég katonaköteles lennék, csak a hülye szövegemért tartanak itthon, meg különben is éretlen vagyok, de furulyázni szerencsére tudok, így hát kiültem a ház elé és pergő ritmusú moldvai táncokat fújtam, de a patkányok nem akartak kijönni, viszont megjöttek a többiek a kaszálóból, és a nagyanyám rögtön adott ötszáz pofont, mert nem a házra vigyázok, hanem az utcán szórakozok, amíg a házat alapostól felfalják a patkányok. Hiába mondtam, hogy a ház megmentésén fáradozom, hogy a furulyával próbálom kicsalogatni a patkányokat a házból, ahogy azt a torzonborz furulyás tette egy német kisvárosban, aki utána megerőszakolt és megfojtott egy kisvárosnyi gyereket, és én ebben nem is reménykedtem, nekem elég lett volna, ha a patkányok kijönnek a házból, de a nagyanyám sajnálkozva nézett rám, kicsit mindenhez ütődöttnek tartanak, még katonának sem hívtak be.  
És a nagyanyám idegmérget szórt szét a padlón, a sarkokban, a fal lyukaiban, az ajtónyílásoknál, a konyhában és a szökőkút környékén. A patkányok pedig jóízűen ették a halálukat, mindent megettek a padlóról, a sarkokból, a fal lyukaiból, az ajtónyílásokból, a konyhából és a szökőkút pereméről. És látszólag nem volt semmi bajuk, amikor a ház udvarából hosszú, vészjósló vinnyogás hallatszott és Dombost a balsejtelmek fekete fellegei borított k be. A patkányok kirohantak, és mi is kirohantunk és láttuk a patkánybanda főnökét, a nagy, fekete, ezüstfogú patkányt a szökőkút peremén vinnyogni, és a többi patkány is vinnyogni kezdett, és eszeveszett rohangálásba fogtak az udvarban, de az idegméreg is hatni kezdett, a patkányokat szaladás közben érte az idegsokk, szaladó lábakkal, csigába pördült farokkal dermedtek meg, amikor a gerincüket elérte a bénulás. Olyan volt, mintha egy pillanat alatt megfagytak volna a patkányok, akár a sarkkutatók. Pillanatok alatt szoborkertté‚ vált a ház udvara, sokezer patkány dermedt meg szaladás közben, mint a német vadászkutyák, ha szimatot kapnak, sokezer patkány dermedt így meg vadul a ház udvarán. Csak a fekete patkány nem evett az idegméregből, de ő is idegsokkot kaphatott, mert eszeveszetten rohangált a patkányok, az alattvalói tetemei között, aztán a ház falától lendületet vett, miközben a farkával eszeveszetten verdesett, és nekiszaladt a betonfalnak, amit mi kerítésnek hívunk, és csak néztem, mert pont úgy nyúlt el a kerítés mellett, mint a régi kacsáink, akik megérezték a kerít‚s mögött a folyót ‚s ki akartak röpülni, de a nagyapám levágta a szárnyukat és épített nekik szökőkutat, amelyen megjelent a nagy, fekete patkány a tavaszi szántások idején, azon a napon, amelyen a nagyapámat deportálták egy barna és zöld foltos teherautóval, csak a szerszámait meg pár váltás ruhát vihetett magával. És mikoron így elnyúlt a nagy, fekete patkány az alattvalói halálának láttán, rá kellett jönnöm, hogy a fa is kiszárad, ha letépjük minden levelét és letörjük minden ágát. 
  

JÚLIA 
(részlet) 
 

Az én történetem az Önök folyóiratának azzal a réges-régi körkérdésével kezdődött, amelyet albérleti lakásomba postáztak még abban az időben, amikor úgy tűnhetett, hogy hiba lenne kihagyni a nevemet egy ilyen produkcióból, melynek Önök a merész Mire maszturbál Ön? címet adták. Akkorijában még friss volt a kapcsolatom Júliámmal, egy hónapja alhattunk együtt, tűrtük rigolyás házi bácsink kellemetlenkedéseit és vad szenvedéllyel ölelkeztünk éjszakánként. Igazából már egy ideje foglalkoztatott a téma, ha kissé áttételesen is, de egy magasztos maszturbálás történetén dolgozgattam. Volt ugyanis egy festő barátom, Dávid, aki mesélt egy nagyszerű onanizálásáról, mikor is nagy festővászna mögé bújva élvezett el aktmodellje csodás hajlatainak bujaságán elábrándozva. A történetet a századelő fülledt erotikus hangulatában képzeltem megírni, legyenek misztikus lányok nagy legyezőkkel, Dávid barátom viseljen fehér cipőt és sétapálcát. De nem haladt a munka, különösen a körkérdés nyomasztó késztetése béklyózott le, elmúlt az ihletettség és Júliámat sem kívántam már olyan állati vadsággal elölről-hátulról magamévá tenni, mint a szép emlékű éjszakáinkon, mikor a házi bácsi fejére kötött párnával aludt el, mert Júliám sikoltozása nem hagyta nyugodni reumás végtagjait és többször is makacs görcsbe rándult a keze míg Júliám gyönyörtől torz arcát bámulta a fürdőszobája ablakában pipiskedve. Júlia megtett mindent, hogy újra lelket és férfiasságot verjen belém, éjszakánként nehezen kapkodtunk levegő után, és elhanyagolt férfitagomon Júlia pici fogsorának csalódott nyomai egyre sokasodtak. Aztán Dávid barátom meghívott abba a bizonyos képzőművészeti táborba, amelyről, azt hiszem nem kell Önöknek külön mesélnem, ismerjük jól a modern vagy posztmodern akademizmus alkoholista apostolait, akik az ilyen táborok ürügyén inkasszálják a jól fizető alapítványok pénzét, azt már nem akarom kifejteni, hogy milyen újvilági nagytőkések pénzmosási machináció állnak az ilyen nagylelkű kulturális adományok hátterében. Nagyon kapóra jött nekem ez a tábor, mert annyit tudtam róla Dávid barátom meséiből, hogy vannak aktmodellek meg nyálcsurgató fiatal festők, akik még nem is álmodnak arról, hogy nemsokára az új elbeszélésem figurái lesznek. Bejelentettem Júliának, hogy el fogok utazni a szüleimhez, mert már megcsömörlöttem ezektől az éjszakai kínlódásoktól, egymás testének meddő nyomogatásától, mely szenvedélytelen simítások csak az impotenciám fekete rémének távoltartását szolgálják, de én úgy érzem, hogy a tehetetlenségünk és izzadó tenyereink nem fognak kisegíteni. Anyám kell, otthoni húsleves, vasárnapi templom, meg törkölypálinkát inni az apámmal, igen, Júlia, mondtam én akkor a nőmnek, ki kell, hogy pihenjelek.  
Persze, nagy hazugság volt az egész, soha nem nyugtathattam volna le az idegeimet a szülői házban, azt hiszem, ebben az újonnan kialakított és abban a régi, művészéletemben sem állt semmi olyan távol tőlem, mint az otthonom és a szülőfalum világa, ez a végtelenül lapos és nyomasztó, determinált világ, melynek örök metaforája a sárba ragadt bocskor. Jól emlékszem a régi kesergéseimre és önmarcangolásomra, amikor az utált vályogház falai között zokogtam a sorsom kilátástalanságán, amikor nem hittem az írói tehetségemben, de szinte őrületbe kergetett a vágy, hogy író lehessek, hogy sikeres, elismert alkotóként gördüljek be a luxuskocsimmal a könyvtár elé, hogy diszkrét, ám nagyvilágian hanyag módon elegáns öltönyben előadást tartsak a lenézett és egykoron annyi szenvedést okozó falusiaknak a toleranciáról. Élénken emlékszem, hogy mennyire utáltam nyaralásokról és többnapos rokonlátogatásokról hazajönni, minimum egy napig szenvedtem nyomorúságos szobámban, fejemet a párnába fúrva, ez is bizonyítja, átléphetetlen határ, meredek gát képződött bennem az otthoni és a máshol-lét között, az, hogy jól érzem magam, azt jelentette, hogy nem kell a kövér anyámat, féllábú apámat és a ringyó nővéremet látnom. De akkor nem kötöttem magam ilyen szorosan Júliámhoz, igazából úgy gondoltam, hogy most elmegyek ebbe a festőtáborba, megírom azt a novellát a farokverésről és lerázom a nőt, hiszen az ő szerelme nem jelentett mást az utóbbi időben, mint ideges rángatózást az ágyban, nem remélhettem a kielégítetlen, sóvár szemektől megértést. Hogy ebben mennyire tévedtem, ezt mára már Önök is láthatják, kedves Uraim, de egy pillanatra elnézésüket kérem, egy régi barátom csengetését hallom. 
Ezt később kipróbáljuk, még az esti film előtt szeretném, ha elszívnánk ezt a kis anyagot, szeretném így is megköszönni, hogy meglátogattak és meghallgatják egy egyszerű villamosmérnök történetét. Azt mondom, egyszerű villamosmérnök, de ne gondolják, hogy elégedetlen vagyok az életem ilyes alakulásával, én döntöttem így, és azóta is áldom azt a pillanatot, mikor felhagytam az oktalan művészkedéssel. Tudják, uraim, én örülök ennek a kis lakásnak, a kicsi autómnak, Júliámnak és néhány tárgyamnak: a számítógépemnek, a lemezgyűjteményemnek, a kék öltönyömnek, és van még pár holmi, melyre büszke vagyok, de nem töltenek el valódi örömmel, csupán dagasztják a keblemet és erősítik a tényt, hogy sikerült az életemet úgy-ahogy legitimálnom. Tudják, úgy gondolom, hogy akkor van értelme az életnek, ha az ember szert tesz az alapokra önállóan, és itt nem holmi lelki stabilitásról meg hitvány érzelmekről beszélek, hanem például erről a kis lakásról, melyet egy lerobbant raktárépületből sikerült Júliámmal ilyen takarosra átépítenünk. Jó, lehet, hogy egy kicsit szűkös, meg igaz, hogy kényelmetlen az udvari budi, különösen nyáron, amikor a veszett legyek mardossák a seggemet, de ennek is megvannak a maga előnyei, higgyék el, uraim. Ezt én őszintén így gondolom, hiszem, hogy ilyen egyszerű lemérni az ember igazi értékét, mondjuk mai árfolyam szerint egy hazai átlagember élete kábé harmincezer márkát ér: igen, ennyiből már ki lehet hozni egy kis lakást, egy egyszerű autót meg pár dolgot, amelyek segítségével megalapozhatjuk az életünket. Ezek után érdemes az élet színén és kvázi értékein gondolkodni, de előrebocsátom, hogy mindaz, amiről Önöknek mesélek, mellékes az élet lényegét tekintve. Állítom Önnek, hogy a saját életem értékét nem taksálom többre harmincezer márkánál, azaz: én ennyi pénzért bármikor eladnám a lelkemet. Igen, ismerem Kurlender urat, de én nem tartom tragikusnak az ő esetét. Dolgoztam neki régen, amikor még nem sikerült helyrepofozni az életemet, albérletben laktam és tüzes lányok ölében kerestem Júliámat, esténként kölcsönkapott autók gázpedáljának feszítettem a lábamat és fontosnak tartottam az írásművészetemet, sőt, azt hiszem, értékrendem csúcsán éppen az írásaim álltak. Emlékszem, milyen büszkeséggel és önbecsléssel töltött el, ha az Önök kis példányszámú folyóiratában publikálhattam. Úgy gondoltam, az írás fogja kitölteni az életemet, hogy nappal zsurnalisztaként szövegszerkesztő fölé görnyedek egy apró, füstös szerkesztőségben, éjszaka íróként fogom göndör hajú, sárga bőrű szerelmem ölét kutatni. Nem mondom, hogy büszke vagyok a munkámra, minden esetre nem szokásom fintázni vele,  de tudom, hogy líraian lihegő pennámmal nem tudtam volna ezt a kis lakást összeirkálni, hajh, kíméltem régen a tenyeremet, hólyagos lett a lapáttól a kezem, de megéri a vasútnál dolgozni, mert erre a fajta boldogságra vágytam, még ha a történetem megíratlan marad is. Elmesélem most Önöknek, de előbb javaslom, igyunk valamit.  
Persze Kurlender úrnak meg kellett volna nyugodnia a második infarktus után, akkor már ülhetett volna békében a kamatjain, megalapozta már hangszerboltjának sikeres jövőjét, de tudják, Kurlender úrnak is megvolt a maga átka. És nehéz egy átok alól felszabadulni. Az én családomon is átok ült, megrögzötten tehetetlenkednek az őseim és rokonaim, még testvéreim és jómagam is hagytuk kicsúszni a kezünkből az életünket, és mára már tudom, hogy a mi átkunk az volt, hogy örökösen vártunk valakire, aki kikaparja helyettünk a gesztenyét. Hány álmatlan éjszakán gyötrődtem ezen átok jeges szorításában! Ma már azt gondolom, hogy az írásaim is az átok jegyében születtek, kerestem azt a személyt, akit írásaim hősévé tehetek és megnyugvást lelhetek benne, cserébe pedig biztos egzisztenciát kapok. Akkor azt hittem, hogy a kis lakás, a kocsi és a biztosított mindennapi betevő a művészetemet fogja szolgálni, úgy gondoltam, hogy eltávolodva a földi béklyóktól, szellememmel messzi, költői régiókban kalandozhatok. Nevetséges. Nyilvánvaló, hogy jellegtelen kis írásműveimmel megalázkodtam volna a hőn áhított „biztos egzisztencia" előtt, művészként örök árnyemberként éltem volna meg azt, amit a vasútnál oly könnyen elértem. Hanem, kezdődik a film, felkapcsolom a tévét, de csak maradjanak a helyükön, azonnal folytatom a történetemet. 
Kora délutáni hőségben értem a táborba, előtte pár napot a városban töltöttem Dávid barátom Bem téri lakásán, egy tágas műteremben, melynek hatalmas füstüveg ablakai a Külügyminisztériumra és a Duna felé ágaskodó lovasszobor golyókkal kilyuggatott oldalára néztek, tudom Dávidról, hogy gyakran ábrándozik a műterme ablakán kikönyökölve a forradalomról, amikor büntetlenül lehetett markáns géppuskákkal lövöldözni, és a művészet forradalmának tartotta az olyan lázongásokat, mikor ronda lovasszobrokat kell lyuggatni. Júliával megegyeztünk, hogy amíg én szüleimnél a falun leszek, addig ő átrendezi némileg kicsiny albérleti lakásunkat barátnőjével, a szépséges Idával, aki szomorú gyászban van, mivel férjébe, aki hobbiból bíráskodik harmadrangú focimérkőzéseken, a nyári szezon kezdetén belecsapott egy eltévedt villám, közvetlenül egy igazságtalan tizenegyes kihirdetése után, mely esetben a fantáziátlan újságírók a másnapi újságban a sors közbeszólását vélték felfedezni. Lényegében nem szorult a lakás átrendezésre, így van ez a szép fekvésű lakásokkal, mindegy hogyan mozgatják a bútorokat, a bentlakók úgyis az ablakra fognak koncentrálni. Most sötét van odakinn, de láthatják, a nappali ablakának milyen fontos szerep jut az összképben, Dávid barátom szép festményei és a csakis könnyű, olvasható irodalommal megtöltött polcaim hogyan asszisztálhatnak a panorámának délutánonként. Az a jó ebben a lakásban, hogy erre az elhagyatott dombra építették a raktártervezők annak idején, így most, lakás korában szélesen tárulkozik ki a tenger felé, hajnalban organikusan szippantja be a friss tengeri szeleket, a tenger végtelen szabadságának első sóhaját, a láthatatlan messzeségek sós illatát. Nekem ez rendkívül fontos, meséltem már Önöknek a szülői házról, és elképzelhetik milyen komplex falusi bűzorgiában nőttem fel, nehéz éjszakáimon még kínoz az emlékeimből feltörő kacsaszar-szag és az ülepedett sárbűz egyvelege. Meg azt is szeretem, hogy minden reggel, amikor munkába indulok a központi vasútállomásra, vastagtalpú gumicsizmát és sokszoros szigetelésű gumiruhát öltve ellenőrizzem a vezetékeket, kocsiba szállva a dombról lefelé visz az utam, rosszul karbantartott szerpentinen kell ilyenkor vezetnem, és arra gondolok, hogy ez egy jó nap lesz a vezetékek alatt, mert szép dolog hegyi úton lesiklani a munkahelyemre. Délután pedig, amikor a domb másik oldalára költözik a nap és a forró aszfaltút misztikusan füstölögni kezd, kellemetlen felhajtani, kanyarok egymás után, eltakarják az utat, mindig csak a következő ötszáz métert látom, és rám tör néha a céltalanság érzésének gyötrő gondolatmenete. Ilyenkor újra átélem azt a küzdelmet, amely Júliámért zajlott a lelkemben azon a régi nyáron, amikor megláttam őt a festőtáborban, annak ellenére, hogy megállapodtunk, hogy én a szüleimhez utazok, ő pedig barátnőjével kissé átrendezi ezt a lakást, melynek kellemét most is élvezem Önökkel. 
  
  

Szereplők:  
BUTERER PETI
NATI
NAGYAPA
MAMA
HALOTTAS
INDIÁN ASSZONY
HINDU SZERZETES
TANÁR ÚR A SZOMSZÉD UTCÁBÓL
NÉZŐK (HORVÁTH GYÖRGY, BARTHOS                                         
LEHEL, VIRÁG GÁBOR, SZABÓ ÁKOS ÉS MIRNICS GYULA)
 

Játszódik egy dombosi kocsma biliárdtermében.
 
 
 
 

BUTERER PETI: Először láttam életemben halottat. Ronda élmény, bassza meg. Mesélik az öregek, hogy szépek a hullák, meg a papok, hogy megtalálja a végső megnyugvást, he. Hihető a sztori.
NATI: Most komolyan, bassza meg, én láttam elég hullát a kórházban, soha nem mondtam, hogy szépek. Vannak rondák meg még rondábbak. Legrondább az a kibaszott rák. Faszikám, egyik csajban legalább hatféle rákot találtak, baszd meg, annak szétrohadt a belseje!
MAMA: Erről én is tudnék mesélni...
INDIÁN ASSZONY: A mi vidékünkön felrakják a hullákat pár napra egy faemelvényre, biztos azért, hogy felszálljon a lelkük az örök vadászmezőkre, én nem tudom, csak az öregektől hallottam valamit. De emlékszem apámra, amikor leszakadt alatta az emelvény és elénk esett. Akkor már fenn volt egy pár napja, emígy összement, öklömnyire zsugorodott a feje.
BUTERER PETI: A Józsi bácsiban az volt a furcsa, hogy nem kulcsolta össze a kezét. Szétálltak a kezei. Lelógtak a ravatal két oldalán.
TANÁR ÚR A SZOMSZÉD UTCÁBÓL: Miért nem voltak összekulcsolva a kezei? Ez elég furcsa, régi rítus ez a kézügy. Persze én láttam már istentagadókat koporsóban, nekik sem volt  összetéve a kezük, de őket nem is normálisan temették, papok sem voltak, meg öregasszonyok se, a klikk rendezett nekik valami halotti bulit.
NATI: Az a két öngyilkos faszi, nem?
TANÁR ÚR A SZOMSZÉD UTCÁBÓL: Tanítványaim voltak, bassza meg. Kötelességből mentem el a temetésre. Az egyik ateista haver mondott búcsúbeszédet, hogy fasza gyerek vagy, mert hagytad a faszba ezt a kurva életet, meg ilyenek. 
MAMA: Az ilyeneknek nincs kultúrája.
BUTERER PETI: Nézőpont kérdése. De a Józsi bácsi nem volt istentagadó. Én nem tudom, miért nem kulcsolták össze a kezét. 
NAGYAPA bejön
NAGYAPA: Adjon Isten.
MAMA: Voltál a kápolnában?
NAGYAPA: Láttam a Józsi bácsit. Bassza meg, így van ez, mindenki meghal egyszer. Különösen a Józsi bácsi. Pedig ő soha nem csinált semmit, asszem megdől a Mama elmélete.
MAMA: Melyik elméletem?
NAGYAPA: Hogy mindenkinek el kell végeznie a magáét. Hogy nem halhat meg senki addig.
BUTERER PETI: Észrevetted, hogy nem volt összekulcsolva a keze a Józsi bácsinak?
NAGYAPA: Miért nem?
BUTERER PETI: Nem tudjuk.
NAGYAPA: Ez furcsa. Valami szarás lesz mögötte. Még majd kiderül, hogy valaki megülte a Józsi bácsit.
NATI: Ez hogy függ össze a kezével.
NAGYAPA: Ha az áldozat mellé lép a gyilkos, akkor vérezni kezdenek a hulla sebei. Nem mert senki a Józsi bácsihoz lépni, mert amilyen hülye az öreg, rögtön vérezni kezd, aztán meg baszhatod, rád fogják, hogy kinyírtad a szarost.
BUTERER PETI: De ki ölhette meg a Józsi bácsit?
NÉZŐK (HORVÁTH GYÖRGY, BARTHOS LEHEL, VIRÁG GÁBOR, SZABÓ ÁKOS ÉS MIRNICS GYULA) bejönnek
HORVÁTH GYÖRGY: Mi folyik itt?
MIRNICS GYULA: Asszem ez az én drámám. De ti már olvastátok nem?
HORVŹTH GYÖRGY: Én olvastam.
BARTHOS LEHEL: Én is.
BUTERER PETI: Akkor ne mondják el a végit, mert vannak, akik még nem olvasták.
VIRÁG GÁBOR: Ismeritek azt a történetet, amikor a Józsikát kitiltották a Kobrából?
MINDENKI: Igen.
VIRÁG GÁBOR: Akkor mi lenne, ha.
SZABÓ ÁKOS&MIRNICS GYULA: Ha?
VIRÁG GÁBOR: Ha meginnánk még egyet.
NÉZŐK (HORVÁTH GYÖRGY, BARTHOS LEHEL, VIRÁG GÁBOR, SZABÓ ÁKOS ÉS MIRNICS GYULA) kimennek
HINDU SZERZETES bejön
HINDU SZERZETES: Adjon isten. Kibaszottul hideg van, különösen ebben a narancssárga lepedőben. Megbaszom most már azt a kurva óvó nénit, miért pont én vagyok a hindu a faszom darabjaiban? Nincs egy kis forralt bor?
MAMA: A kályhán. Vigyázz vele, csalós dolog, de kis adagban  orvosság.
BUTERER PETI: Voltál a Józsi bácsinál?
HINDU SZERZETES: Voltam. Szar ügy. Én speciel szerettem az  öreget. Tudtátok, hogy öngyilkos lett?
BUTERER PETI: Ezt kitől hallottad?
HINDU SZERZETES: Mesélik a faluban. Volt valami nyugdíjas bál, beszerelmesedett az öreg, rájött valami idegbaj, hogy milyen öreg meg szegény, és kinyírta magát.
INDIÁN ASSZONY: Érdekes, hogy már itt a faluban is alig ismerjük egymást.
NATI: Miért nem volt pénze? Manapság faják a nyugdíjak.
HINDU SZERZETES: Én asszem, nem is dolgozott soha.
NAGYAPA: Dehogynem. Ő volt az én időmben a legjobb hentes, a főutcán volt az üzlete. Bikaerős volt az öreg, emlékszem, fél disznókat cipelt a mészárszékről az üzletbe. Aztán befigyelt egy köldöksérv, akkor meg nyitott egy zöldséges boltot. Nem bírt a seggin maradni a szaros.
MAMA: Hát akkor meg miért mondtad, hogy nem áll az elméletem? Sokat gürcölt a faszi, aztán földobta a talpát. Van ez így.
BUTERER PETI: Miért ölte meg magát?
HINDU SZERZETES: Engem ugyan nem ölt meg, különben is, nyugodtan tegezhetsz.
TANÁR ÚR A SZOMSZÉD UTCÁBÓL: Van kedvetek ilyenkor baszkódni? Van egy könyv egy fasziról, akinek az anyja egy öregek otthonába került, beszerelmesedett a véntyúk, aztán meghalt.
NATI: Mi lett a faszival?
TANÁR ÚR A SZOMSZÉD UTCÁBÓL: Az is meghalt. 
BUTERER PETI: Akkor szerintem a legfontosabb lenne kideríteni, hogy kibe szeretett bele a Józsi bácsi. Mert ez sok fontos dologhoz elvezet.
HINDU SZERZETES: Valami kis fruskába. Szerintem ne nagyon baszogtassuk ezt a dolgot, halottakról vagy jót vagy semmit.
BUTERER PETI: Jól van, most akkor érdekel valakit, hogy miért nem kulcsolták össze a Józsi bácsi kezeit?
NATI: Szerintem kérdezzük meg a temetkezési vállalkozót. Én jóban vagyok vele, náluk laktam középiskolás koromban. Elég faszom emberek, nem jöhetett hozzám hapsi, meg baszogattak, ha a faszimnál aludtam.
BUTERER PETI: Akkor te most elmész érte.
NATI el, nemsokára megjelenik a HALOTTAS
HALOTTAS: Adjon isten.
NAGYAPA: Fogadj isten.
BUTERER PETI: Hol a Nati?
HALOTTAS: Ki?
BUTERER PETI: Ne szarjon, tudjuk, hogy ismeri, maguknál lakott.
HALOTTAS: Az a Nati! Vele nem találkoztam.
BUTERER PETI: Akkor meg miért jött ide?
HALOTTAS: Azt mesélik, hogy a Józsi bácsi megölte magát. Hallották?
HINDU SZERZETES: Nekem is úgy mesélték.
HALOTTAS: Meg hogy valami kis fruskába lett szerelmes.
BUTERER PETI: Hallottuk.
HALOTTAS: Hát akkor kapják be a faszomat. Tudtam, hogy maguk terjesztették ezt el.
BUTERER PETI: Miről van szó?
HALOTTAS: A feleségem jön haza, mondja, hogy azt beszélik a faluban, hogy a Józsi bácsi, szegény öreg, öngyilkos lett valami kis fruska miatt. 
NAGYAPA: Hát oda tűnt el a Nati.
MAMA: Tudtam, hogy nem tudja tartani a száját. 
BUTERER PETI: Csak ne tudjon maga mindent jobban! Mindegy, fő, hogy maga itt van.
HALOTTAS: Igazán tiszteletben tarthatnák szegény halott emlékét.
BUTERER PETI: Mi csak azt szeretnénk megtudni, hogy miért nem kulcsolták össze a Józsi bácsi kezét. 
HALOTTAS: Mióta törődnek maguk ennyit a Józsi bácsival. Van érdekesebb történés is a faluban. Egyik faszinak megfagyott a vizelete hugyozás közben. Odafagyott a faszánál fogva a járdához. Erről beszéljenek inkább, ne a Józsi bácsiról.
BUTERER PETI: Maga biztosan tudja a választ. Mondja, miért nincs összekulcsolva a Józsi bácsi keze?
HALOTTAS: Kapják be.
NAGYAPA: Akkor tehát öngyilkos lett.
HALOTTAS: Kapja be.
NAGYAPA: Vagy megölték.
HALOTTAS: Ki ölné meg a Józsi bácsit? Ne jöjjönek nekem ilyen etióp fazonokkal.
BUTERER PETI: Akkor elmondaná nekünk az igazat?
HALOTTAS: Hát basszák meg. A Józsi bácsi hentes volt régen, bikaerős krapek, fél disznókat cipelt a kezében a mészárszékről az üzletbe. A kezei meg megdagadtak, megkeményedtek a munkában, annyira megizmosodtak, hogy többé nem tudta a könyökét az oldalához szorítani. 
BUTERER PETI: Ezért nem lehetett összekulcsolni a kezeit.
HALOTTAS: Ezért.
NAGYAPA: Pedig igazán meghalhatna most már valaki ok nélkül ebben a kibaszott világban.
 
 

Vége