Miért szeretünk óvodába járni?     Hallom, mondom    Hogyan raboltuk ki a Vajdasági Bankot?    A dombosi Misztiksz    A  Marcsa    V. története    Szöget ütött a fejébe    A fiú, aki meg tudta gyújtani a saját fingját    Hábi-Szádi beszélgetése Tahtúrral Tahtúr New Yorkba utazása előtt    Hábi-Szádi és Tahtúr újabb beszélgetése

Mert a Józsi nekem a legjobb barátom. És a Józsi mindennap, amikor megyünk az óvodába, korán, van úgy hogy már negyed hétkor, megjelenik minálunk, és a nagymamámmal, amíg én fel nem ébredek, kellemesen elbeszélget. És az én nagymamám ilyenkor mindenfélével megkínálja a Józsit, mert ő is nagyon szereti őt, mint ahogyan én is, és kedveskedik is neki, meg babusgatja, mint ahogyan én is. Igyad, Józsikám, mondja, kis mennyiségben ez orvosság. Ez a Józsi meg a nagymamám kedvenc visszatérő motívuma, mindig ezen szoktak nevetgélni. Mert az én nagymamámnak erről egy története is van, amit ilyenkor mindig el is szokott mesélni. Mert az én nagymamám, amikor még nem volt az én nagymamám, varrónőként dolgozott a dombosi varrodában, és a Kiss doktor, aki sokáig csapta neki a szelet, mindig eljárt hozzájuk a varrodába, és ezt ő szokta neki mondogatni, miközben a kezét simogatta, hogy Teruskám, kis mennyiségben ez orvosság. És az én nagymamámnak még nagyon sok érdekes története van, Ő mindent tud, ami a világban történik, mesél nekünk a háborúról, a lánykoráról, arról amikor jöttek, meg átmentek rajtuk az oroszok, de nekünk a Józsival ilyenkor, azokon a napokon, amikor óvodába megyünk, nincs időnk mindent végighallgatni. És a Józsi az nekem már nagyon régóta a legjobb barátom, mert a Józsi az nagyon erős, mert akkorák a kezei mint egy hatalmas lapát, mert ő sokat, talán tíz évet is karatézott, meg mostanában néha badizik is. És akkor, amikor engem a dombosi faszomgyerekek molesztálnak, akkor én csak így csinálok, hogy Józsi, és a Józsi ilyenkor  azonnal ott terem, és szétrugdossa a tökeiket. És olyankor reggelente, amikor már én is felkelek, és megiszom a nagymamám gyógyteáját, ilyenkor azt mondja nekem a Józsi, hogy jól van most már, ideje volna elindulni, és én ilyenkor megfogom az óvodástáskámat, beleteszem a törölközőt, a szappant, meg az óvószereket, az orvosságaimat, megpusziljuk a nagymamámat, és megindulunk az óvodába. 
Én azt hiszem, hogy az én életemnek ez a legszebbik része. Amikor a Józsival kettesben megyünk az óvodába, mert ilyenkor minden, minden teljesen megváltozik, minden tisztára más, például a ruhánk is, az is sokkal szebb, mint máskülönben. Meg egyáltalán minden, minden elkülömböződik. És az emberek is a mi utcánkban, akik különben, ha egyedül megyek, csak mogorván néznek rám, és mindenféléket mondanak a hátam mögött, ilyenkor ránk mosolyognak, és előre bólogatnak, meg minden. A mi utcánk tele van különben roncs meg beteg emberekkel, idehelyezte őket az elöljáróság, hülye itt mindenki, szoktuk mondani a Józsival, csak a Józsi meg én vagyunk normális, de ezt csak a hátuk mögött mondjuk, ha már elhagytuk a sarkunkat. Például a Manci néni, aki különben egész nap csak a tévét nézi, a híreket, meg a különböző dokumentumfilmeket, az tőlem mindig azt szokta kérdezgetni, amikor kiáll néha az utcára, hogy no, Juliskám,  és akkor, te mikor fogsz férjhez menni, meg ilyenek, pedig hol van az még, ő is tudhatná. De ilyenkor, amikor a Józsival megyünk kettesben, ilyenkor ő is úgy csinál, mintha nagyon jóba lennénk, mintha egy mosollyal el lehetne mismásolni ezeket a dolgokat. Pedig hát, ő is tudhatná, hogy nem. Hogy nem lehet. Meg ott van a Gizi néni is, és akkor a Gergő bácsiról még nem is beszéltem. Nem lakunk mi messze az óvodától különben, csak a Józsival mindig teszünk egy kört ilyenkor pluszban is, mert mindenféle illusztris dolgot csinálunk útközben, és ezt alig tudjuk abbahagyni. Van például egy ház is, amelyiknek a pincéjében szellemek laknak, ezt a Józsi mondta nekem, de azokat csak nagyon ritkán lehet látni, és akkor se sokáig. Én csak egyszer láttam egyet, de a Józsi szerint az se az volt. És a Józsival mi mindig lemegyünk ennek a háznak a pincéjébe, és szellemes vicceket mesélünk. 
És az is érdekes, hogy valahogy, akármilyen későn indulunk el mi az óvodába, a Józsival mindig elsőnek érkezünk oda, nincs olyankor ott még senki sem. Hát, de ez aztán egy külön sóbiznisz. Mert, hogy miket szoktunk mi ott ilyenkor a Józsival csinálni, azt talán el sem szabadna mondanom. Mert, hogy ilyenkor rossz példát statuálunk, valahogy így, valahogy így mondják ezt a rendőrök. Mert, ha mi a Józsival belépünk az óvoda udvarába, akkor elkezdünk ott szaladgálni le-föl, meg csúszdázni, meg körhintázni, mint a bolondok, össze-vissza, forgunk, meg ugrálunk le a hintákról, le is szakadt alattunk már egy párszor a hinta. De a legjobban a Józsi mégiscsak azt szereti, az uzsonnára kapott tejeskávén, meg a mákos kalácson kívül, azokon a napokon, amikor óvodába megyünk, ha a többiek is lassan megérkeznek az óvoda udvarába. Mert ilyenkor a Józsi a lányokat zavargatja, főleg azokat, akiknek jók a lábai. A Józsi benyúlkál ilyenkor a lányok szoknyája alá, meg minden, és kérdezgeti őket, hogy nekük ez jó-e. Nektek ez jó, nektek ez jó, kérdezgeti. És, én legalábbis így gondolom, hogy így folyna ez egész estig, ha egy idő után nem jelenne meg az ajtóban az óvó néni, és nem ordítaná el magát, hogy sorakozó. És ilyenkor, amikor sorakozó van, mindenki szépen beáll a sorba, meg megfogja a mellette álló kezét, és akkor mi is beállunk a Józsival a sor végére, mert mi vagyunk közöttük a legnagyobbak, és akkor a Józsi megfogja az én kezemet is. Etus, visítja az óvónéni ilyenkor a takarítónőnek, hívja gyorsan a rendőröket, ezek már megint itt vannak. 

time:6.59. Megyek az utcán, be vagyok lőve.time: 6.59.1. Megyek az utcán, be vagyok lőve.time: 6.59.1.1. Emberek. Asszonyok. Jönnek szembe. A nap. A nap süt. 
time: 6.59.1.2. Itt a tavasz, énekelnek a cigányok. 
time: 6.59.1.2.1. Đurđevak, hallom. Đurđevak zeleni, mondom. 

time: 6.59.2. Megyek az utcán, be vagyok lőve. 
time: 6.59.2.1. Rajtam a köpés álló mellényem, így védekezem a hátba köpésektől.  
time: 6.59.2.2. Védekezem, mert sebezhető vagyok: hiperszenzibilis. 
time: 6.59.2.2.1. Ezt akarom elmondani: szavakat keresek, mondatokat. 
time: 6.59.2.3. Félek a szótól, bízom a mondatban. 

time: 6.59.3. Megyek az utcán, be vagyok lőve. 
time: 6.59.3.1. Mondatokat keresek: ezért indultam.  
time: 6.59.3.1.1. Dombosról indultam. Nyálon landoltam. 
time: 6.59.3.1.1.1. Be vagyok lőve, elmentem a nyálba. 

time: 6.59.4. Megyek az utcán, be vagyok lőve. 
time: 6.59.4.1. Szembejön a három laczi.  A szilasi, a darvasi, a garaczi.  
time: 6.59.4.2. No, akkor most leszarjuk végre az irodalmat, vagy nem szarjuk le, hallom. Szarjuk le, ne szarjuk le, mondom. 
time: 6.59.4.3. Baszd meg, ne baszd meg, hallom. 

time: 6.59.5. Megyek az utcán, be vagyok lőve. 
time: 6.59.5.1. Mindenki mindenkinek mindenkije, hallom. Senki, senkinek, senkije, mondom. 
time: 6.59.5.2. Azt mondja egy krétai, hogy minden krétai krétai. Minden krétai krétai, mondja egy krétai krétai. Krétai krétai krétai, krétai krétai krétai. 
time: 6.59.5.3. Minden egész eltörött, minden egész eltörött, hallom, minden egyén széttörött, minden egyén széttörött, mondom. 

time: 6.59.6. Megyek az utcán, be vagyok lőve. 
time: 6.59.6.1. Szembejön a szántóvető, kezében a fél füle.  
time: 6.59.6.1.1. Vigyorog. Vigyorgok.time: 6.59.6.2. Aki sokat krepál, bekrepál, hallom.time: 6.59.6.2.1. Aki sokat krepál, bekrepál, mondom.time: 6.59.6.3. Esik a hó. 
time: 6.59.7. Megyek az utcán, be vagyok lőve.time: 6.59.7. Megyek az utcán, hallom, be vagyok lőve, mondom. 

time: 7.00. Apaurin, érted gringo, apaurin. Hallom. 
  
time: 6.59.0.1. Értem, mondom. 
 

Biztosan piros volt a szemafor (nem tudom), amikor átmentem a zebrán, ezért ugrott ki az az alak az autójából, és ezért akart megverni. Nem tudom. A cetlit tanulmányoztam éppen, amire a bátyám, a buterer lajos meg a barátai a szöveget írták fel, amit a bankban kell majd felolvasnom, így kicsit lemaradtam a bátyámtól meg a barátaitól, akik jót röhögtek az út másik feléről az egészen. Kezeket fel, olvastam, mert ezt írta elsőként a cetlin, ez egy bankrablás. A biztonsági őr lassan tegye le a földre a pisztolyát, és csúsztassa ide, a többiek meg hasaljonak a földre, olvastam tovább a cetliről. Ez most tényleg egy komoly bankrablás, kérdezte az egyik pénztárnál ülő nő, vagy csak baszkódnak, mert nem szeretném összekoszolni a kosztümömet. Igen, akartam mondani, ne szarozzon, de aztán eszembe jutott, hogy ezt nem szabad mondanom, mert a bátyámmal meg a barátaival úgy beszéltük meg, hogy ez lesz a jelszó, az igen, hogy baj van, hogy elbasztuk. Ezért egy kicsit zavarba jöttem, de a biztonsági őr, akire a riasztópisztolyomat szegeztem, addigra a lábamhoz csúsztatta a fegyverét, és ez visszabillentett. A barátaim most összeszedik a zacskóikba a pénzt, addig ne mozduljon senki, különben magukba eresztek egy sorozatot, olvastam és mondtam is egyidőben. Amíg a bátyám meg a barátai hátramentek a páncélszekrényhez, addig én sakkban tartottam a földön fekvőket, különösen azt a pénztárosnőt, aki a kosztümét féltette, mert tetszettek nekem a lábai. Maga azért tetszik nekem, mondta ez a pénztárosnő, szívesen elmennék magával bankrablás után egy kávéra, nem lenne kedve hozzá. Kedvem az lenne, mondtam, csak nem tudom, hogy mit szólnának hozzá a barátaim, meg a juliska. Hallgass, mondta akkor a bátyám, nem baszni jöttünk ide, hanem bankot rabolni, inkább a cetlire figyelj, mondta miközben a pultra tett egy pénzzel teli zacskót, mert még elbaszod a végin. Ne próbálkozzon senki semmivel, mert szétlövöm a fejét, olvastam hát, nehogy tényleg elbasszam, nem szerettem volna, ha megszívjuk. Aztán, amikor láttam, hogy mindenki nyugodtan fekszik, odaléptem a zacskóhoz, amit a bátyám hozott, s ekkor egy kicsit megszédültem, mert megláttam mennyi pénz van benne, mert annyi pénzt én még soha életemben nem láttam, s így már kezdett reálisnak tűnni az álmom, hogy tényleg lesz egy biciklim, hogy a bátyám meg a barátai tényleg vesznek nekem egy biciklit, ahogy megígérték, s nem kell többet gyalog járnom a juliskához, aki dombos másik végén lakik. Az aprót is akarják, kérdezte akkor az a pénztárosnő, mert az itt van elöl a kasszában. Még kicsit szédült voltam, így először a papírra néztem, hogy mit is kellene mondanom, mit is írt fel a bátyám meg a barátai, de azon már nem írt semmit, így újra a pénzre néztem, majd a pénztárosnőre, és csak akkor válaszoltam. Igen, mondtam, a bankrablás után szívesen elmennék magával kávézni. De ekkor kicsapódott az ajtó, így a pénztárosnő már nem tudott válaszolni, és legalább tíz rendőr szegezte rám a pisztolyát. Dobja el a fegyverét, mondták, különben szétlőjük a fejét. Hagyják, mondta ekkor a biztonsági őr a ruháját porolgatva, az a pisztoly nincs megtöltve, a társait vegyék üldözőbe, a hátsó bejáraton menekültek ki innen. 
  

Lassan mentem végig az utcán, figyelmesen, mert már negyedszer értem ugyanoda vissza, ahol a kocsiból kirakott a sofőr. Az igaz, hogy pár évig nem jártam erre, de én azt hittem, hogy pár év alatt nem változhat meg egy hely annyira, hogy el lehessen tévedni benne. Ezért is mondtam a sofőrnek, hogy nyugodtan kitehet a központban (neki is ott volt dolga), majdcsak elboldogulok valahogy. De ebben tévedtem. Eltévedtem. És szerettem volna meginni egy sört is, azt sem ittam régóta. De sehogy sem találtam meg azt a kocsmát, amelyikbe szerettem volna elmenni, hiába kerestem. Csak cigaretta- meg tökmagárusokat láttam mindenfelé, gondoltam is, hogy veszek egy doboz cigarettát (kaptam pénzt az útiköltségre), de gyerekkorom óta nem dohányoztam, így nem tudom miért vettem volna. Végül azonban mégiscsak megtaláltam azt a kocsmát, csak más volt a neve, másként volt berendezve, és a pincérnő is egy kicsit elkülömböződött. Olyan sört azonban nem árultak, amilyent azelőtt szoktam inni, amelyiket szerettem, így kértem egy jelent, meg vettem egy burekot is. Lassan ettem a burekot, lassabban, mint ahogyan a sört ittam, így gondoltam, hogy kérek még egy sört, de nem tudtam, hogy mennyibe kerül, ezért kicsit haboztam. Az útiköltségre kapott pénz már úgysem volt elég dombosig, több pénz meg nem volt nálam, így gondoltam, hogy  csak csengettyűsig veszek jegyet, aztán meg majd meglátjuk. Ezért megkérdeztem a pincérnőt, hogy mennyibe kerül a sör meg a burek, s addig tologattam a pénzemet ide-oda, míg úgy döntöttem, hogy csak nagyfényig veszek jegyet, s megiszok még két sört. Amikor a két sört gyorsan megittam, s a burekot is megettem, eszembe jutott valami, amit le kellett volna írnom, ezért papír meg ceruza után kezdtem el keresgélni a zsebeimben. Ceruzát találtam is, de papírt sehogy sem. Meg találtam két öt dinárost is, amin kicsit meglepődtem, mert nem tudtam, hogy hogy került a zsebembe, de ezen nem sokáig gondolkoztam. Inkább oda mentem a pincérnőhöz, és kértem tőle egy darab papírt. Amikor leírtam amit akartam, mondtam a pincérnőnek, hogy szeretnék fizetni, és odaadtam neki a két öt dinárost. Ne baszogasson, mondta a pincérnő, ezek a bankjegyek már nem érvényesek. Nem, kérdeztem tőle, hogy hogy nem. Úgy, hogy nem, mondta a pincérnő, ne baszogasson, van pénze, vagy hívjam a rendőrséget. Ekkor gyorsan elővettem a borítékot az útiköltséggel, és gyorsan leszámoltam a pénzt, mert a rendőrökkel nem szerettem volna találkozni: rosszak a tapasztalataim. Amikor a pincérnő visszaadta az aprót, megindultam kifelé, de még visszaszóltam, hogy ne haragudjon, nem akartam felmérgesíteni. Ezt a pincérnő biztos nem hitte el, mert még hallottam, hogy azt mondta halkan, csak úgy maga elé, hogy apád faszát, hülye részeg. Először arra gondoltam, hogy visszamegyek, és megmagyarázom neki az esetet, de aztán mégis tovább indultam, nem akartam további bonyodalmakat.  
 

Megállt a vonat, kinyíltak az ajtók. 
Rengetegen álltak az állomáson, integettek, ordibáltak, zászlókat lengettek, léggömböket és virágokat dobáltak az ajtó felé, mintha csak a stafétát várták volna. A tömeg mögött csevapot, pljeskavicát sütöttek, a kume szemenkát árult, meg tökmagot, a cigányok ott zenéltek mellette, körülöttük a falusi bolondok táncoltak. Tört az üveg, szólt a zene. Az ajtóig vörös szőnyeg futott, és két mikrofon is fel volt szerelve. Hát, nem kellett volna, emberek, akartam mondani, mégis nem olyan nagy dolog ez, de akkor két alak kapott el hátulról, és bevágtak az első fülkébe. Egy lila öltönyös férfi lépkedett el a folyosón, és most ő állt oda, ahol én álltam az előbb. Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, dombosiak, kezdte el a beszédét, a többit azonban már nem hallottam, mert a vagon másik vége felé igyekeztem. Nagyon kellett már hu-gyoznom, siettem megkeresni a vécét. Már akkor nagyon kellett hugyoznom, amikor felszálltam a vonatra, jó nyolc órával ezelőtt, de a vonatban valaki letörte a vécé ajtajának a kilin-csét, így kénytelen voltam visszatartani. Tulajdonképpen már a börtönben nagyon kellett volna hugyoznom, de én már tegnap megfogadtam, hogy én ott többet nem hugyozok, irtóztam ott már mindentől. Gyorsan odaértem a másik ajtóhoz, nem volt senki a folyosón. A másik ajtónál nem volt vörös szőnyeg, meg az emberek se állták el az utam, mindenki a lila öltönyös alakot figyelte áhítattal. Így a vécére is hamar odaértem, ott sem volt senki, vagyis csak a józsi bácsi, de ő mindig itt szokta kialudni a részegségét, úgyhogy őt nem számoltam. Kigomboltam a nadrágom, és belehugyoztam a lukba. A luk persze most is el volt dugulva, így nem fogalmazok pontosan, ha azt mondom, hogy bele hugyoztam, mert mellé folyt az tisztességesen, félre is kellett állnom a tekergő húgycsík elől. A luk be volt dugulva, és ott voltak a néhány éves szardarabok is, emlékeztem rájuk, mert amikor mentem, akkor is bejöttem hugyozni, csak akkor még frissebbek voltak, mostanra teljesen összeszáradtak. Amikor mentem kifelé, szóltam a józsi bácsinak, hogy feküdjön kicsit arrébb, mert már nagyon közelgett felé a húgycsík. Kérdeztem tőle, hogy nem tudja-e, hogy mi van itt kint, mi ez az egész fölhajtás. Nem tudta, vagyis mondta, hogy kibagák a péderéket, kibagák a péderéket, és egy porcelánkacsát mutoga-tott. Ezt nem értettem ugyan, de a józsi bácsit senki sem értette a faluban, hát bólogattam. Majd fizetek egy felest, józsi bácsi, mondtam, és visszaengedtem, had aludjon. Aztán ki-mentem a levegőre, hátha találok valakit, aki engem vár, de csak a maris nénit láttam, meg a pista bácsit, ők képviselték a mi utcánkat. Magyar utca, írta a zászlón, amit szorgalmasan lengettek. Oda akartam menni hozzájuk, de láttam, hogy lehet fagyit venni, így inkább fagyit vettem két kuglival. Akkor láttam meg a juliskát is, ott állt a tömeg mögött, és ő is együtt skandált az emberekkel. Szia, juliska, mondtam, kérsz fagyit. Lá-tod, mondta, megjöttek a lazik. Mi, kérdeztem, ő meg csak mu-togatott, hogy nézzem, ott az a lila öltönyös a lovászszövetség új elnöke. Az, kérdeztem, hát a péterrel mi van. A péter, mondta a juliska, a buterer pétert kibaszták a fenébe, kiderült, hogy eladta a lovakat a mészárszéknek. Ki, kérdeztem. Ki, mondta a juliska. Nem azt kérdeztem, mondtam, hogy ki, hanem azt, hogy ki baszta ki. Ja, mondta a juliska, hát a lazik, és mutogatott feléjük. Ja, mondtam, értem, gyere, juliska veszek neked fagyit. Jó, mondta a juliska, de csak azt a főlazit bámulta élvezettel. Ott hagytam hát a juliskát, és beültem az állomás restijébe. Nem volt senki az állomás restijében, csak a józsi bácsi, aki a sarokban töröl-gette a kabátját. Faszt, mondta, valaki lehugyozta a kabátom. Jöjjön, józsi bácsi, mondtam,  fizetek egy felest, hazajöttem mostmár végleg. Ja, te vagy az peti, mondta, hát, anyád már nagyon vár. 
  

 Alsó-Dombos leghíresebb kocsmája egy kanadai kisvárosról kapta a nevét, pontosabban a világ leggyönyörűbb kisvárosának ajánlatott fel, ezért is díszeleg a cégéren a Mistyhez címzett vendégfogadó felirat, vagyis helyette tömörebben és magyarosabban a Misty's. A Misztiksz tehát egy félreolvasás szüleménye, pontosabban egy pontosan-soha-el-nem-olvasásé, és mint mindennek, a faluban ennek is tudják a történetét: első, kocsmaföldrajzilag félreesőnek mondható geostratégiája soha nem tette lehetővé, hogy az alsó-dombosi iszákosok itt kezdjék el a reggelig tartó alkoholizálást, a Misty's-be már csak hajnali kettő-három láda elfogyasztott sör után toppanhattak be, amely időpont köztudottan a napnak nem a cégérbetűk olvasgatására legalkalmasabb szakasza, a távolságok viszont ilyenkor már semmit sem számítanak. A tévedésre egy nem mindennapi délután derült fény, amikor is a kisregények hősének is kiválóan alkalmas Buterer Péter a kocsma elé tévedt, és meglepetten észrevételezte, hogy a Misztiksz  az tulajdonképpen Misty's. De bent is csak a fejét vakargatta, mert a megszokott alkoszok helyett óvodások majszolgatták a bundáskenyereket, és a pincérnő is egy kicsit elkülömböződött. Nem volt mit tenni: rendelt egy burekot, és gyorsan megivott rá két sört. 
 A helyzet azóta persze megváltozott: a kocsma Alsó-Dombos központjába költözött, ellepték a lila öltönyös alakok, és a nyitvatartási idő is eltér a megszokottól, de a rosszul mondott név megmaradt. Hiába: nomen est nomen. A kocsma helyzetének megváltozásával az alsó-dombosi alkoholisták eleinte csak a régi szép időket emlegetve vették szájukba a Misztiksz szót, de aztán, ahogyan a rossz pap is a jótól tanul, lassan visszaszoktak a Misztikszbe. Ma már néha őket is lila öltönyben lehet látni, de az ab ovo lila öltönyösök is gyakran velük együtt kocsmázgatnak. Az új kocsmaföldrajzi helyzettel végül is a Misztiksz csak gazdagodott, meglepően nagy számban jelennek itt meg Alsó-Dombos illusztris alakjai, akik furcsa öltözékükkel csak gazdagítják a hely színeit. Egyszer például, hallhattuk a kocsmában, a környék leghíresebb szabója (tíz évig tanult furcsa nevű francia divattervezőktől) olyan brutálisan kezdett el büfögni, hogy a Szeles Mónikának Szobrot! nevű társaság törzsgárdája is csak forgatta - mint a híres homályosi búcsúban szokták a ringlispílt - a fejét ijedtében. Egyikük elmondása szerint, ilyen hangokat ő eddig csak az elefántcsontparti teniszversenyeken halott, de ott is csak elvétve.  
 A kocsmának mára már összeszokott törzsgárdája van, a koccintgatások alkalmával legsűrűbben visszatérő mondat-motívumnak ("úgy igyad, hogy a vizet a Losoncz Alpár fizeti!") is ismerik mindannyian a történetét. Az úgy volt, kezdhetnénk a történet elmondását, de minek? Elég talán csak annyit mondanunk, hogy mind a kakasról elnevezett sör (Petlovo Pivo), mind a híres filozófus temerini származású. A mondatmotívumot e sorok írójának is  gyakran volt alkalma hallani, a tény bizonyosságához tehát nem férhet kétség.  
 A kocsma törzsvendégei azt is mesélik, hogy a viccnek, mely szerint a rendőrt titkos megfigyelésre küldik egy kocsmába, vizsgálná már meg, fogyasztanak-e ott kábítószereket, de ő a jelentésében csak annyit tud írni, hogy "ugyan már, olyan szegények azok ott mind, hogy egész este csak egy szál cigit adogatnak körbe-körbe", szóval, hogy ennek a viccnek is egy szokásos hétköznapi kocsmázás adott valóságalapot, de erre mi nem tudtunk megbízható szemtanúkat találni. 
 A Misztiksznek irodalmi vonatkozásai is vannak persze, mint minden valamirevaló kocsmának. Egyszer egy alaknak kilenc darabba törték itt a lábszárát egy vissza-nem-hozott Foucault-inga miatt, s talán Csépe Imre - akit a faluban általában (egy-két nem kóser irodalomtudóst kivéve) csak a koszos láb, hegyes köpés, és mindig lógó takony kontextusában szoktak emlegetni - is itt itta volna el a rossz verseiért kapott honoráriumokat, ha szerencsétlenségére ötven évvel később születik. 
 Mesélik még azt is, hogy a kocsma pravoszláv tulajdonosa kétszer ajándékozta meg a vendégeit ingyen túrával, először akkor, amikor elterjedt a hír, hogy fia született, másodszor pedig akkor, amikor kiderült, hogy a fiú lány. Ilyen meglepetésekre azonban az ingyenkórász alkoholisták már nem számíthatnak  a kocsmatulajdonos azóta áttért egy kimondhatatlan nevű hitre, majd cölibátust fogadott. 
 Bűn lenne persze nem megemlíteni a két uniszex pincérnőt (egyik jobbra, másik barna), az ingyen pogácsát, és az Unikum helyetti unikumot, a tulajdonos specialitását: az Alsó-dombosi pacal á la Báne-t. A pacallal - bennfentesek szerint - dögvész idején azért ajánlatos vigyázni: a Bánenak jók a kapcsolatai a felső-dombosi mészárszékkel, de azért nekünk volt alkalmunk találkozni olyanokkal, akik recés marhagyomor darabokat is találtak a jutányos áron elébük tett tányérokban. 

„Mondjátok el Máriának, hogy szeretem..." 

A falut dombosi és lankási numerákra osztó nyárfás-füzesi postakocsi-vonal, a csengettyűs-szegecsi közút, az A-metró és az 5-ös villamos kereszteződésében, vagyis a falu tulajdonképpeni központjában találhatjuk meg Dombos leghírhedtebb kocsmáját, a Marcsát. A falu impozáns katedrálisa, a valaha védőszentekre, ma már inkább kerti törpékre emlékeztető szoborcsoport, a - ritka japán fenyőkkel beültetett - park és az albánok burek- és napraforgó-sütödéje is ide került volna, de az akkori elöljáróságnak többszöri felszólítás, több éves fenyegetőzés és zsarolás után sem sikerült a kuplerájként működő kocsmát a kitűnő geostratégiai pontból kiutáltatnia. A Marcsa maradt tehát a helyén, a központnak kellett arrább költöznie.  
A Marcsa kocsmáját persze már akkoriban sem Marcsának hívták, de az Éjféli Vándorhoz címzett fogadót a hajnalonként lábujjhegyen hazatérő férjek asszonyai - ismervén a tulajdonosnő és a csúfneve közötti (v)iszonyt - hamarosan csak Marcsaként kezdték el emlegetni. A Községháza padlásán porosodó iratok között kutakodva azt is megtudhatjuk, hogy ők, pontosabban az akkoriban üzekedni kezdő prefeminista Nőegylet tagjai voltak azok is, akik a falu történetének egyetlen tüntetését, a csendőrökkel feloszlatott tízperces tiltakozó nagygyűlést kiötölték, megszervezték, majd a botrányba és ízléstelen szitkozódásba fulladás után - a falu életében gyakran alkalmazott agyonhallgatási módszerrel - az emlékezetből kitörölték. Ugyanígy törlődött ki az emlékezetből a tulajdonosnő ontogenezise is. Más legendás alakokhoz hasonlóan az ő kora és származása is az idők homályába vész, a faluban senkit sem találtunk, aki fel tudott volna idézni olyan időket, amikor a Marcsának nem a Marcsa lett volna a tulajdonosnője. Származását illetően beszélik ugyan, hogy egy nagyvárosi kuplerájból - az örömlányi rangot madame-ira felcserélve - nyugdíjaztatta magát a faluba, de hallani híreket bizonyos horvát tisztről és elcsábított férjről is. A híreszteléseket sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, csupán annyi bizonyos, hogy a faluban kézről kézre járó, károlyvárosi magazinban megjelent aktkép a falu egy másik hölgyeményét ábrázolja. A kocsma kapcsán az egyetlen információ, amit mi magunk is ellenőrizhettünk, szintén a tulajdonosnő csúfnevéhez fűződik. Minden olyan vendég, aki iszogatása végén a számlát kérve Kisasszony!, Pincérnő! helyett Marcsát! kiált, fizetés nélkül találhatja magát  az utcán a Marcsa zsörtölődésének szívélyes támogatásával. Ettől rosszabbul - vagy jobban? - csak az a nyárfási festő és kocsmatulajdonos járt, akinek az ingyen túra és kidobás helyett egy ingyenes pszichoanalízis jutott. Az ingyenes pszichoanalízis azonban a Marcsa kocsmájának játékszabályait megszegő egyéb delikvenseknek is kijár, ilyenkor a Marika néni hajlamos a prenatális korig kivesézve eljuttatni az illetőt, olykor a sírás határáig is. 
A Marcsában, mint az eddigiekből is kiderült, a Marika néni a genius loci. Az ő bioritmusa körül forog itt a nyitva tartás, az itallap-kínálat, az elfogyasztható - igencsak ízletes - szendvicsek száma, az időnként arrogáns zenészek dallamvilága, sőt még a falusi táncparkett John Travoltája is, a Furcsi. Az ő méltóságteljes alakját dongják körül itt a legyek, az ő, Pamela Anderson-i kvalitású melleiről suttognak a sarokban a jobb sorsra érdemes alkoholisták, és az ő glóriájának fénye vet árnyékot mind a földig érő vörös függönyökön keresztül beszüremlő culeur locale-ra, mind a lokál colorjára. A Községháza padlásán talált régi - kolorált - fényképeket nézegetve láthatjuk azonban, hogy ezek a színek már igencsak megkoptak.  
A Marcsa különlegessége az is, hogy a faluban ez az egyetlen olyan hely, ahova az ember vasárnap hajnalonként betérhet úgy, hogy a kocsma fényes múltját idéző, a pultnál csokornyakkendőben dekkoló Zeke Gyula-i pincér előzékenyen hozza a hamisítatlan török kávét, és teríti szét előttünk a legérdekesebb résznél a friss újságot. Szája elé tett ujjával - az ő állását és a mi nyugalmunkat féltve - a Marika néni álmára figyelmeztet, és fülünkbe súgva kér bennünket, hogy ne lépjük át a Magyar Szó-susogásnyi neszhatárt. Ami, az újság zajszintjét ismerve ugye, nem is olyan nehéz.  
Estére persze előkerülnek a pincérnők és gyermekkorunk táncdalfesztiváljainak kislemezei is. A pincérnőkről talán csak annyit, hogy a világ általunk ismert részén (Bécstől Sztambulig, Krakkótól Fiuméig) bármikor első helyezést érhetnének el a Világ Legrondább Pincérnői versenyen. A mindenkori vendégek körében sokkal nagyobb érdeklősre tartanak számot a lemezekről ezerszer végighallgatott dalok, melyek közül egyedül a mottónkban idézett van a Marcsánál indexen. 
Miután az újságot tüzetesen elolvastuk, a kávénkat megittuk, és a cigarettánk is a vége felé parázslik, a belső szobából hallható zaj arra figyelmeztet bennünket, hogy - ismerve a Marika néni reggeli, morcos kedvét - lassan haza is indulhatunk. A zaj a Marika néni ébredését jelzi, sóhajthatunk egyet megnyugodva, a világ ma sem fog összedőlni. 
 
 

 Kezdetben mindannyiunk számára alaptalannak tűntek azok a félelmek, melyek új barátnőnk  álmatlan éjszakáit okozták,  melyeket egy hétköznapi kocsmázás alkalmával itt, a törzsasztalunknál mesélt el nekünk először, és amikor másodszor, amikor ugyanott, ugyanakkor, ugyanaznap este még egyszer elmesélte ugyanazokkal a szavakkal az egészet, akkor is csak legyintettünk, ahogyan először is, mert mindannyiunknak volt valami hasonló baja, nekünk is voltak álmatlan éjszakáink, voltak félelmeink, és ahogyan a mi bajainkat sem vettük egészen komolyan, az övével sem akartunk különösebben foglalkozni. Szerintem alaptalanok ezek a félelmek, melyek a te álmatlan éjszakáidat okozzák, mondtuk, és tovább meséltük a saját érdekes történeteinket, tovább ittuk a hideg és kevésbé hideg söreinket. 
 Körülbelül két évvel ezelőtt ismertük meg őt, itt, ebben a kocsmában szólítottuk meg először, habár az is igaz, hogy előtte többször is láttuk őt a falu utcáin dúdolgatva sétálni, de mi, mint minden idegennel, vele is óvatosan bántunk az első hónapokban.  Végül is ő jött ide hozzánk először nem bírva tovább a kölcsönös, de szótlan rokonszenvet, ő szólított meg bennünket először, és ő ült ide a mi asztalunkhoz, ami, hadd mondjam ezt el itt, ritkaságnak számít a mi törzshelyünkön, mert a mi harsány viselkedésünk általában taszítja, mintsem vonzza hozzánk az embereket. Mint később bevallotta számára kezdettől fogva valahogy ismerős és rokonszenves volt a mi kocsmázgatásunk, valami régről ismerős és jó dolog, ezért is merte összeszedni a kevéske bátorságát, ami még megmaradt neki, s ezért merészkedett ide a mi asztalunkhoz. Valami emlék lehetett. Valami emlék, valami emlékféle, és ez nagyon fontos volt neki, de ez csak később, sokkal később derült ki, csak később tudta nekünk is elmesélni. Csak később tudta nekünk elmesélni azt az egészet, az érzést, amit minket látva nap mint nap érzett, mert a nyelvet, amit mi is beszéltünk, pár hónap alatt ugyan sikerült többé-kevésbé megtanulnia, de ahogyan ezt a nyelvet mi beszéltük, csak sokkal később, fél évbe is bele telhetett talán, amíg ő is megtanulta. No, de ez is egy érdekes dolog. Mert miután megtanulta, miután minden nehézség nélkül értette a szójátékainkat, azután ő kápráztatott el bennünket az egyre váratlanabb, és számunkra egyre érthetetlenebb szójátékokkal. 
 A történetét azonban, azt hogy ő kicsoda, már a faluba érkezése előtt mindannyian megismerhettük, mert a falu elöljárói már két hónappal az érkezése előtt felkészítettek bennünket a jövetelére, a jövetelükre, nyomatékosítva, hogy majd kíméletesen bánjuk velük, ne emlegessük a múltat, a múltjukat, így mindannyian tudhattunk mind az ő, mind a két vele együtt érkező társa életéről, a dolgokról, melyeket ott, ahonnan jöttek átéltek.  
 N. kormányzóságból juttatták őket ugyanis a fővárosba, N. kormányzóságból, ahol éppen háborúk dúltak abban az időben, és a fővárosi segélyszervezet, amely hosszas mérlegelés után, a jó levegőre, a lankás és erdős vidékre hivatkozva, a mi falunkba küldte őket, már két hónappal az érkezésük előtt eljutatta elöljáróinkhoz levélben a kérelmet, hogy minél kíméletesebben stb. A mi új keletű barátnőnkről például az derült ki a levélből, hogy a szeme előtt gyilkolták le a szüleit és a két gyerekét valami újfajta partizánok, őt pedig négyszer erőszakolták meg akkor, ott egymás után, s a levélből derült ki az is, hogy ez az erőszak óta semmire sem tud visszaemlékezni az életében történtekből. Később, amikor N. kormányzóságban rendeződtek valamelyest a dolgok, fényképeket is küldött a fővárosi segélyszervezet barátnőnk múltjából, de ő sem a saját, sem a rokonai, sem a barátai fényképeit nem tudta felismerni. 
 Mindez azonban nem zavarta őt abban, hogy újra kezdje az életét, berendezkedett lassan a számára kiutalt lakásban, csütörtökönként kávét és cigarettát árult a piacon, és mindenki, talán még ő is, nekünk legalábbis úgy tűnt, beletörődött abba, hogy a dolgok megtörténnek, nincs mit tenni.  
 S amikor először itt, a kocsmában, a törzsasztalunknál elmesélte az új félelmeit, mi akkor már csak legyintettünk, s talán kicsit örültünk is, hogy na végre, most már ő is felszedett valami dombosi allűrt, hogy most már végérvényesen ő is dombosivá vált, neki is van valami specifikus, dombosi baja. De csakhamar kiderült, hogy nem erről van szó. 
 Álmatlan éjszakáit ugyanis az okozta, hogy most miután elfelejtette a múltját, most miután új életet kezdett, egyszer csak majd valami könyvben, vagy valami újságban felfedezi, ráismer saját történetére, saját múltjára, és jelenére, de nem csak a múltra és jelenre, hanem a jövőjére is. Mert, basszátok meg, mondta, annyi történet van leírva már, annyi történetet leírtak már, és köztük valahol biztos az enyémet is, és ha megtalálom, bizonyisten, én felakasztom magam.  
 És csakhamar kiderült, hogy ezt tényleg komolyan gondolta, hogy tényleg nem tudott emiatt aludni, hogy mi már megint elbasztuk, hogy nem vettük észre, hogy valami történik, hogy már megint nem figyeltünk oda eléggé a dolgokra. Hogy megint kibaszott velünk a sors, meg ilyenek. Az első hetekben persze csak azt vettük észre, hogy egyre ritkábban jár kocsmázni, hogy egyre hallgatagabb, de aztán egy hónap múlva az is kiderült, hogy takarítónői munkát vállalt a könyvtárban, hogy minden éjjelét a könyvtárban olvasva tölti, hogy rögeszmésen keresi, kutatja a róla szóló történetet, naponta több könyvet is elolvasva. A Z betűnél kezdtem, mondta utolsó alkalommal, amikor megjelent közöttünk a kocsmában, és csakhamar eljutott a T-ig, a K-ig, s így sorban az ábécé elejére. A D betűig jutott, mesélte aztán a könyvtáros két év múlva, amikor a mentők elszállították az elmegyógyintézetbe, mert az orvosok, miután a faluban azt kezdték egyre hangosabban beszélni, hogy ez a nő megbolondult, hogy ott ül egész nap a könyvtárban, és csapkodja a földhöz egymás után a könyveket, az orvosok habozás nélkül beutalták a közeli elmegyógyintézetbe. Láthattuk mi is, amikor négy mentős vitte őt megkötözve a mentőautóba, miközben ő ordítozva követelte a megmaradt könyveket. Láthattuk, mert éppen a kocsmából jöttünk akkor. 
 Aztán már csak azt lehetett hallani róla, hogy az elmegyógyintézetben is tovább folytatja a kutatást, hogy már a C betűs írókat is végigolvasta, továbbra is olvassa a történeteket, és mi csak szörnyülködni tudtunk, hogy hogyan is történhetett meg ez az egész, hogyan fajulhattak eddig a dolgok, hogyan juthatott az új barátnőnk idáig, meg gondolkoztunk is persze, hogy hogyan is segíthetnénk rajta. És végül csak megtaláltuk a megoldást. 
 És most, kedves Vesna, amikor ott az őrültekházában eljutottál az A betűig, amikor eljutottál ezekig a sorokig, most amikor a szokásunktól eltérően a neveden szólítalak, a mi megoldásunkat olvashatod. És most már nyugodtan bedughatod a fejed a hurokba, nyugodt lélekkel lökheted ki magad alól a széket, mert amit az utóbbi években megszállottan kerestél, s mi hagytuk, hogy a megőrülésedig keresd, a történetet, melyre kíváncsi voltál, végül is megtaláltad. A többi pedig már csak ránk tartozik. 
 
 

 Az öreg Áron bácsi néha maga sem tudta, hogy pontosan mi is az, ami vele történik. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban vette észre magán az ismeretlen eredetű remegést, s noha a remegések miatt számos kellemetlensége adódott, nem akarta meglátogatni a körzeti orvosát, valójában már nem is tudta, hogy ki is a körzeti orvosa, inkább maga próbálta a remegések okát megállapítani. Büszke volt arra, hogy már húsz éve nem volt orvosnál, húsz évvel ezelőtt is csak a felesége húgát kísérte el - mint később kiderült - utolsó útjára a rendelőbe, s akkor a rendelő és sógornője elfakadt sebének szagával az orrában napokig egy falatot sem tudott lenyelni, ezért azóta messziről elkerülte az egészségházat és a fehér köpenyes embereket. Ha valamilyen problémája adódott, a felesége teáival gyógyítgatta magát, az asszonya értett hozzá, hogy mikor mit kell innia, hogy veseproblémái vagy fejfájása mihamarabb elmúljanak. 
 Ezúttal azonban már nem hagyatkozhatott a feleségére, amióta az öregasszonyt egyszer ócska sarlatánnak, a füveivel kupeckodó vén boszorkánynak nevezte, az asszony nem volt hajlandó a bajain segíteni. 
 Az öreg Áron bácsi nem kért hát tanácsot a feleségétől, kihasználta inkább az ingyenes könyvtár-látogatási bérletét, és elbiciklizett a város központi könyvtárába. A könyvtár igazgatója szívélyesen fogadta, Áron bácsinak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy éppen őt választották meg erre a posztra. Áron bácsi elmondta a könyvtár igazgatójának a kérését, és csakhamar már ott is ült az olvasóterem egyik asztalánál, az egyik rendelkezésére bocsátott könyvtárosnő egymás után hordta ki Áron bácsinak a különböző orvosi szakkönyveket. Áron bácsi sokáig kutatott a könyvekben, enciklopédiákban, de egyikben sem találta meg azt, amit keresett. Talált ugyan több betegséget is, melyeknek kísérő jelensége volt az enyhe, majd egyre jobban fokozódó remegés, de egyikről sem tudta elhinni, hogy azok közül ő valamelyiket is elkaphatja. Hülyék ezek, motyogta a könyvek fölött, még hogy én hülye lennék. 
 Csalódott hát a könyvtárban is, az orvosi szakkönyvekben is, de továbbra sem volt hajlandó orvoshoz menni, és a feleségének sem mesélte el az egyre sűrűbben jelentkező remegéseket.  
 Jól meg volt különben a feleségével, mióta az asszony tolókocsiba kényszerült, ő főzött és mosott kettőjükre, a gyerekeikre nem számíthattak, mert messze éltek tőlük, egy másik kontinens másik országában. Az öregasszony egész nap a tévét nézte, gyakran éjszaka is ment a tévé az éjjeli műsorokkal, a folytatásos sorozatokkal, úgyhogy Áron bácsi nemsokára kiköltözött a konyhába, hogy az öregasszonyt ne zavarja az ő szöszmötölése, horkolása, és hogy ő is nyugodtan aludhasson, anélkül, hogy a feleségének a tévét lejjebb kellett volna halkítania.  
 A két ember kezdett külön életet élni. Áron bácsi kedvére kimaradhatott a különböző kocsmákban - erre egyre sűrűbben került sor az utóbbi időben -, és felesége is nyugodtan tévézhetett. Mióta a remegések jelentkeztek, Áron bácsi néha egész éjszakákat ült a városban valamelyik padon, várva, hogy a remegés véget érjen, hogy újra járni tudjon, s ezek a várakozások gyakran hajnalig is eltartottak. Szerencsére újabban már előre felismerte a remegés közeledtét, ezért időben el tudott menni a kocsmából, ahol éppen sörözgetett, s így nem kellett ott kellemetlenkednie. 
 A feleségével a tévé miatt vesztek össze először. Áron bácsinak az egyetlen tévés szenvedélye az volt, hogy kedd esténként mindig megnézte a Bundes Liga mérkőzéseinek összefoglalóját a kettes csatornán. A feleségének eleiben ez ellen nem is volt semmi kifogása, de újabban a Mindent vagy semmit is ebben az időben sugározták az egyes csatornán. 
 Áron bácsi imádta a focit. Volt kollegái kicsit bolondnak is tartották emiatt, sehogy sem tudták elképzelni, hogy a függvény-egyenletek hogyan férhetnek össze a labdarúgással. Áron bácsi az egyetlen doktorátust szerzett ember volt a városban, aki kijárt a város első ligás csapatának meccseire. A csapat szurkolói néha maguk is elképedtek, hogy az öreg, a hetvenes évei vége felé járó ember gyakran őket is megszégyenítő módon tudott szurkolni a csapatnak. A szurkolótábor vezetői már jó pár évvel ezelőtt megválasztották a szurkolótábor tiszteletbeli elnökévé, Áron bácsi dolgozószobájában a doktori diplomája mellett a szurkolóktól kapott, drágán bekeretezett diploma is ott függött a falon. Áron bácsi minden héten egyszer-kétszer letörölgette róla a port, s a szövegét olvasva (A Haladás Torna Club szurkolótábora Dr. Hámori Áront örök időkre tiszteletbeli elnökévé választja) gyakran könny futott a szemébe. A csapat vezetősége is sűrűn megfogadta az öregember briliáns taktikai javaslatait, s mint idővel mindig bebizonyítódott, az öreg sohasem tévedett. 
 Áron bácsi felesége kezdetben beletörődött, hogy kedd esténként nem nézheti kedvenc vetélkedőjét, de csakhamar rájött arra, hogy így szerdánként és csütörtökönként már nem tud úgy izgulni egy-egy általa szimpatizált szurkolóért, ezért a Bundes Liga összefoglalójának közvetítése közben, egyre többször át- meg átkapcsolt a vetélkedőre, majd miután férje krákogni kezdett, gyorsan visszakapcsolt a kettesre.  
 Áron bácsi eleinte szó nélkül tűrte az ide-oda kapcsolgatásokat, de csütörtökönként a szurkolótábor összejövetelein mind többször kellett rájönnie, hogy a kapcsolgatások miatt mindig azokról a gólokról marad le, amiről a többiek a legtöbbet beszélnek. Ezért egyre többször hallgatott el, egyre többször érezte magát kellemetlenül, és egyre többször volt kénytelen idő előtt hazaindulni a klubból, egyre többször érezte, hogy újra kezdődik az ismeretlen eredetű remegés. És otthon is egyre többször veszekedett a feleségével a sportműsor miatt, de miután sehogy sem tudtak szóban megállapodni a kedd esti tévézés szabályaiban, Áron bácsi elhatározta, hogy tettekhez folyamodik.  Kezdetben kedden délutánonként be- benézett a nappali szobába, és amikor látta, hogy a felesége elszundított, csöndben belopózott hozzá, és valami elérhetetlen helyre tette a távirányítót. A felesége azonban valahogy mindig odamászott az irányítóhoz, gyakran néhány vázát és dísztányért is összetörve, de csak lepiszkálta az elérhetetlen helyekről a kapcsolót. Áron bácsi később már a konyhába rejtette el az irányítót, de a felesége oda is kijutott, az öregember gyakran talált rá, ahogy négykézláb próbált a szobába visszamászni, kezében szorongatva a nehezen megszerzett kincset. Amikor aztán egyszer a konyhaszekrényt is magára rántotta, Áron bácsi elhatározta, hogy bekeményít. A padlásról előkeresett egy hosszú kötelet, az ágyhoz kötözte a feleségét, és miután az visítozni kezdett, a száját is beragasztotta. 
 Áron bácsi a Bundes Liga összefoglalójáig be se ment a szobába. Hét órakor leugrott a közeli boltba tejfölért, majd miután hazaért, A Parseval-képlet alkalmazása az izoperimetrikus problémára című, igen érdekes tanulmányt olvasgatta figyelmesen. Azután megvacsorázott, főzött magának egy bögre teát, és fél tízkor megindult tévét nézni. 
 Amikor belépett a szobába, a tévé be volt kapcsolva, a felesége a kapcsolót szorongatta, és a Mindent vagy semmit nézte. Holnap telefonálok a lányoméknak, majd azok ellátják a bajodat, mondta a felesége, egy bolond emberkínzó vagy, majd a lányomék a bolondokházába csukatnak. 
 Áron bácsi mindenre felkészült. Érezte ugyan, hogy ismét erőt vesz rajta a már jól ismert remegés, de azért gyorsan odaugrott a feleségéhez, és üvölteni kezdett. Elhallgass, te büdös kurva, elegem van belőled, ordította, majd felemelte a magával hozott kalapácsot, és három erőteljes mozdulattal belevert az asszony fejébe egy százas szöget. 
 Az öregasszony még kicsit nyöszörgött, de aztán végre teljesen elhallgatott. Áron bácsi elégedetten leült a karosszékbe, szétterítette a lábán a pokrócát, és átkapcsolta a tévét a második csatornára.  
 Már nagyban ment a közvetítés. 
 
 

 Hábi-Szádi, Allah növessze a szakállát a bokájáig, egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz: 
 – Idefigyelj, kisfiam, mondta Hábi-Szádi. Azt el tudod képzelni, hogy holnap felülsz egy repülőre, és elrepülsz New Yorkba, de azt, hogy milyen színűek lesznek a repülőben az ülések, hogy a repülőben hol lehet majd dohányozni, hogy adnak-e valami rövidet az indulás előtt, hogy sikerül-e azonnal elnyerned a stewardess rokonszenvét, hogy hozzon fog neked még egyet, hogy Old Smugglert adnak-e vagy Queen Anne-t, hogy a melletted ülő utas egy dagadt olasz lesz-e, aki végig fogja neked beszélni az utat, aki elmeséli majd a családja történetét, hogy hogyan kerültek ők Amerikába, és hogyan sikerült nemet mondaniuk a maffiának, és hogy most otthon volt a rokonoknál látogatóban, mert van egy tehetséges gyerek, akit szeretnének bevenni a spagetti-hálózatukba, de a gyerek nem akar Amerikába menni, hanem otthon akar maradni, mert beleszeretett valami falusi fruskába, de ő akkor is magával fogja vinni egyszer, mert Amerikában van a jövő, nem pedig abban az isten háta mögötti olasz porfészekben, vagy hogy egy idős amerikai nő lesz, aki először a halott férje fényképét fogja megmutatni, és arról beszél, hogy miért nem lett soha gyerekük, majd pedig érdeklődni fog a te családodról is, de te csak hümmögni tudsz, aztán pedig megkínál erős cukorral egy kis stanicliból, majd elmeséli, hogy azért utazik a British Airwaysszel, mert a többi légitársaság gépein már több alkalommal is majdnem lezuhant, hogy a statisztikák szerint a legbiztonságosabb a British Airways, ezt már az ő megboldogult férje is megmondta, és hogy képzeld el, milyen különös, de ő végül is a halott férjének köszönheti az életét, mert egyszer tévedésből egy másik, és nem fog majd nevet mondani, légitársaság fél órával előbb induló gépére adtak neki jegyet, de ő idejében észrevette, és ez volt a szerencséje, mert másnap délelőtt értesült róla a Washington Postból, hogy az a gép a tengerbe zuhant, kétszáznegyvenöt halott, majd a lánykori szerelmeiről kezd el mesélni, hogy Londonban is meg Párizsban is több szerelme volt, de ő igazi amerikai lévén mégiscsak amerikai férfit választott, és még ha nem is a legboldogabb házasságban éltek, mégsem bánta meg, mert soha nem unatkoztak, mindig kitaláltak maguknak valami újabb szórakozást, és gyereket is szerettek volna, többet is, de..., és majd itt köhécsel egyet, és megkéri az egyik stewardesst, hogy hozna már még egy keveset abból a finom almás süteményből, vagy pedig egy fiatal nő lesz, aki eleinte csak rád mosolyog, aztán néha-néha, mintha véletlenül, hozzád érinti a lábát, majd pedig szóba elegyedik veled, hozat a saját számlájára egy üveg pezsgőt, te pedig eleinte csak a lábait nézed, amint egyre feljebb és feljebb csúszik rajtuk a szoknya, és aztán hirtelen megcirógatja az arcod, majd kézen fogva elvezet a női vécébe, és ott két légörvény között a padlóra teper, letépi rólad az inged, beléd vájja a körmeit, majd veszettül csókolgatni kezd, először csak az arcod, a nyakad, majd egyre lejjebb és lejjebb, egészen a köldöködig, aztán a fogaival kigombolja a nadrágod gombjait, megharapdos a gatyádon keresztül, majd a szájába vesz, és addig szopogat, míg a gyönyör legmélyebb kútjából nem merítesz, aztán pedig ugyanezt kéri tetőled, te pedig már az illatába is beleszédülsz, és akkor még nem is sejted, hogy a szoknyája alatt tömény orgonaillat vár rád, és a legcsodásabb vidék, amit életedben valaha is bebarangolhatsz, és végül majd felültet a vécékagylóra, az öledbe mászik, és olyan hevesen kezd el rángatózni, hogy nem fogod tudni, vajon a repülőgép remeg-e vagy pedig újabb légörvénybe keveredtetek, és hogy mit fogsz akkor érezni, amikor eszméletlenül hátradőlsz, és éppen belép a  stewardess a pótkulccsal és a vécére igyekvők tömegével, vagy pedig egy kopasz férfi fog melléd ülni, aki egész idő alatt nem válaszol a kérdéseidre, és így kénytelen leszel a felhőket nézni, a világot felülről, és lesz időd végiggondolni a mögötted levő és az előtted álló éveket, és egyedül fogsz majd whiskyzgetni, és nem emlékszel majd, hogy a hatodik vagy a hetedik után hánysz bele az eléd rakott fokhagymás szeletbe, és aztán amikor elmész majd a vécére, hogy megmosakodj, hogyan fogsz  meglepődni azon, hogy nem csak tekercses vécépapír van, hanem ülőke alakú is, amit rá tudsz tenni az ülőkére, és így nem kell legalább háromszor letörölgetned az ott maradt húgycsöppeket, hanem elég lesz csak kétszer is, látod, mindezt már nem tudod elképzelni. Érted most már, hogy mi a különbség a képzelet és a valóság között? 
 Aha, mondta Tahtúr. 
 
 

Hábi-Szádi, Allah növessze a szakállát a bokájáig, egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz: 
- Idefigyelj, kisfiam - mondta Hábi-Szádi. - Te is jól tudod, hogy hosszú téli estéken milyen keservesen szoktam sóhajtozni a kényszerűségből elhagyott otthonomra emlékezve, amikor a vacsora vagy az esti olvasgatás közben egyszer csak hirtelenül és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül rám tör a honvágy a kis falu után, ahol születtem, és ahol életem első húsz esztendejét töltöttem. Biztosan emlékszel, mennyit meséltem neked elalvások előtt Násztya néniről, a kertkapuról, melyet apám segítségével én barkácsoltam a pedánssága miatt sokak által megcsodált asztalosműhelyünkben. S lehet, hogy talán még túl fiatal vagy a most következőkhöz, de szeretnék neked elmesélni egy történetet, aminek köze van a honvágy titokzatos természetrajzához. Én egy ismeretlen férfitől hallottam, aki akkor mondta el nekem és még két másik ismeretlen férfinak, amikor valamilyen áramelosztó-telepen robbant pokolgép miatt pár órát történetmeséléssel töltöttünk el egy sötét liftben az egyik New York-i felhőkarcoló huszonharmadik és huszonnegyedik emelete között. 

Azokban a napokban - kezdte a történetét az ismeretlen férfi - éppen befejeztem egy nagyobb kutatást a lipcsei székhelyű Thomas Mann Institut megbízásából, s mivel egyéb munkalehetőségre nem volt kilátásom, már-már azon kezdtem el gondolkozni, hogy a következő hónaptól mégiscsak vissza kell mennem az egyetemi katedrára az avas professzorkollégáim közé. Bevallom Önöknek, nem igazán ugráltam örömömben, amikor eszembe jutott a füstös irodám az izzadtságszagú asszisztensnőkkel.  
Az ágyban olvasgattam és cigarettáztam éppen, Paganini h-moll hegedűkoncertjét hallgattam Shmuel Ashkenasi és a bécsi szimfonikusok előadásában, és vártam, hogy megérkezzen a bejárónőm a reggelivel és a reggeli újságokkal, amikor újra megcsörrent a telefon. Azt hittem ismét az előbbi téves kapcsolás áldozata lesz az, de meglepetésemre egy fiatal, kellemes női hang beszélt a vonal másik végén. 
El kell mondanom Önöknek, hogy a negyvenedik életévem felé közeledtem, akkor még kissé több hajam volt, mint most, egyedül éltem a két és fél szobás lakásomban, és habár szerintem egész jóképű férfi voltam, a hallgatóimon kívül egyáltalán nem volt alkalmam fiatal, kellemes hangú nőkkel beszélgetni. A nők - talán én is  hibás vagyok ebben - valahogy kimaradtak az életemből. Ne gondoljanak most rögtön arra, hogy esetleg homokos volnék, teljesen közömbösek számomra a férfiak, egyszerűen csak arról volt szó, hogy mindig mással voltam elfoglalva: régebben a tanulmányaimmal, később a tanítványaimmal. Azaz a munkámmal. Képzelhetik, hogy ha az ember, többek között, szemináriumi dolgozatok tucatját olvassa el naponta, nem igazán marad ereje és kedve arra, hogy valami pipit fölhajtandó a városban rohangásszon.  
Na, szóval nem voltak macák. 
A fiatal, kellemes női hang a Springer Germanica Kiadó Kft. titkárnőjeként mutatkozott be, s miközben beszélt, egyszer csak azt vettem észre, hogy hirtelen erőre kap a vágy a gatyámban. A némettanszak-vezető ajánlott engem erre a munkára, mondta a fiatal, kellemes női hang a telefonban, és szeretnék, ha minél előbb alá tudnánk írni a szerződéseket. Egy csillagászati szakkönyv fordításáról volt szó, s az egy évre szóló megbízatás idejére akkora tiszteletdíjat ajánlottak, hogy semmi mással nem kellett volna foglalkoznom. 
Még valamit el kell mondanom Önöknek magamról. Igaz, hogy akkoriban havonta-kéthavonta fel szoktam vinni a lakásomra egy-egy éjszakára valami előkelőbb kurvát, s néha a videoklubból kikölcsönzött pornófilm után magamhoz is nyúltam, de az előző tíz évből nem tudtam felidézni olyan pillanatot, amikor csak úgy magától felállt volna a farkam. Ültem ott az ágyban, hallgattam a fiatal, kellemes női hangot, és azt vettem észre, hogy erőteljesen maszturbálok.  
Utólag visszagondolva az eseményekre, ez a telefonhívás okozta mindazt, ami a következő napokban történt. A fiatal, kellemes női hanggal megbeszéltem délre egy találkát az egyik kedvenc vendéglőmben a szerződésekkel kapcsolatban, letettem a kagylót, és néztem a spermahegyeket a takarómon.  
Tudják, hogyan éreztem magam? Mintha egy kutya lettem volna a párzás időszakában, annak az isten háta mögötti dél-macedóniai kis falunak az egyik poros utcáján, ahol a gyerekkoromat töltöttem: lihegtem az ágyban, csurgott a nyálam, és csóváltam a farkam valami basznivaló nőstény után. 
Biztosan Önök is láttak már egyet azokból az ócska filmekből, melyekben a poén valami szexuális csodaszerre épül. Tudják, hogy mire gondolok. Valaki felfedez valami csodaparfümöt, befújja magát vele, és aztán mindenki vele akar ágyba bújni. Ahogy ültem ott az ágyban, egyszer csak arra gondoltam, hogy egy ilyen filmben vagyok az a szereplő, akinek a csodaszer miatt bármi áron rá kell vetnie magát valakire. 
Éppen akkor hallottam meg, hogy megindult a lift a földszintről (egy négyemeletes ház negyedik emeletén laktam), számolgattam az  emeleteket, és amikor a lift a negyediken állt meg, tudtam, hogy a bejárónőm lesz az. Kirohantam a fürdőszobába, és beálltam a zuhanyrózsa alá. Azonban hiába spricceltem váltakozva a farkam jéghideg és forró vízzel, csak egyenes és kemény maradt, mint egy vasgerenda, és éreztem, hogy muszáj lesz kirohannom a bejárónőmhöz, mert különben ott fogok szétrobbanni a fürdőszobában. 
Tudják, nem volt valami világszépe a bejárónőm, ötvenöt-ötvenhat év körül járt akkoriban, kis bajuszkát viselt az orra alatt, havonta járt dauert csináltatni és feketére festetni a haját a fodrászához, legalább száz kilót nyomott a mérlegen, szóval tudják az a tipikus olcsó, de megbízható bejárónőfajta, és hát, mit mondjak, kissé kiszáradt már ahhoz, hogy valaki egymásután hatszor átmasírozzon rajta. Amikor kirohantam a fürdőszobából éppen a frizsiderbe rakta be a frissen vásárolt tojásokat, felhajtottam a kvázi népi mintás szoknyáját, és hátulról bezavartam neki a lompost. Kicsit nevetséges volt a szituáció: miközben ki-be járattam benne a farkam, az ő feje a frizsiderben lötyögött. Nem is csodálkoztam, hogy eszméletlenül terült el, amikor a hatodik kör után kicsit magára hagytam. 
Két dolog járt akkor a fejemben. Az egyik az volt, hogy oltári nagy baromságot csináltam, mert ezzel minden összeomlott az életemben, lecsuknak, elvesztem a tekintélyem, megbélyegeznek, kiközösítenek, dolgozhatok majd életem végéig valami ingerszegény kisváros könyvtárában, ha egyáltalán kiszabadulok egyszer a börtönből, és lesz még olyan kisváros, ahova nem jutott el a hírem, a másik dolog pedig az volt, hogy újabb lukat találjak a még mindig ágaskodó farkamnak.  
És ez a második dolog akkor sokkal fontosabbnak tűnt nekem. 
Az órámra nézve eszembe jutott a titkárnővel megbeszélt randevú, és arra gondoltam, ha már ő keltette fel, talán ő is tudná lecsillapítani a vágyam. Odaragasztottam hát szigetelőszalaggal a meredező részemet a lábamhoz, nagy kínok között megkerestem a kocsikulcsomat, elverekedtem magam a liftajtóig, és nem hiszik el, mi történt velem.  
Vissza kellett mennem az ajtóból.  
A farkam hatalmas erővel letépte a szigetelőszalagokat, és olyan erős lett bennem a vágy, vagyis nem is bennem, hanem a farkamban, hogy ismét valami lukba kerüljön, hogy kénytelen voltunk visszabújni a bejárónőbe. 
Estélig aztán így telt az idő: kihúztam a bejárónőm a frizsiderből, bedugtam a farkam a bejárónőmbe, a lábammal odahúztam az éppen olvasott könyvet, és a noteszomba jegyzeteltem. Egy-két fontosabb telefonhívást is elintéztem, felhívtam a kedvenc barátomat, megbeszéltem vele, hogy másnap átugrunk tekézni a szomszéd városba, megnéztem a tévében egy dokumentumfilmet a közép-afrikai madarakról, és mindeközben abban reménykedtem, hogy majdcsak elmúlik ez az örültség, valahogy kiengesztelem a bejárónőmet, és minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. 
Az volt a baj, hogy a bejárónőm a süketnéma nővérével élt együtt, nem tudtam hát felhívni, és valami hülye indokkal elmagyarázni, hogy mi van a húgával, de titokban abban reménykedtem, hogy nem fogja értesíteni a rendőrséget. A másik baj az volt, hogy akárhányszor magához tért a bejárónőm, a farkam ösztönösen turbóra kapcsolt, s ettől a hatalmas, behemót nőtömeg, azonnal eszméletét vesztette. 
A második nap felhívott egy férfi a Springer Germanicából, mondtam neki, hogy sajnos váratlanul ágyba döntött az influenza, de azért számítok a munkára, és remélem, minél hamarabb el tudok jutni hozzájuk. Aztán meg egy másik férfi telefonált a rendőrségről, és a bejárónőm után érdeklődött.  
A reggelek voltak egyébként a legiszonyatosabbak. Farkammal a bejárónőmben ébredtem, és a tudat, hogy egész nap képtelen leszek - pontosabban a farkam - elhagyni az otthon melegét árasztó barlangot, teljesen depresszióssá tett. Tettem egy-két kísérletet, hogy legyőzzem az óriási vágyat a gatyámban, de maximum csak a vécéig tudtam eljutni, kidobni a sárgát, mert a farkam már ott is annyira vágyódott a bejárónőm lába közé, hogy sokszor az ülőkét is össze-vissza hugyoztam. 
Négy nap telt el így. 

- És? - kérdezte Tahtúr. 
- Amikor a férfi idáig ért a történetben - folytatta a mesélést Hábi-Szádi -, a lift hirtelen megrándult, és mi, örömünkben, hogy végre kiszabadultunk, meg is feledkeztünk az ismeretlen férfiről és a történetéről is. Azonban, amikor a földszintre értünk, a férfi hátulról megragadta a karunkat, és kérte, tartsunk vele egy italra az egyik közeli bárba, ahol a következőképpen szólt hozzánk: 

Tudják, nem szeretném Önöket untatni az események további részletezésével, nem szívesen beszélnék a szörnyűségekről, melyek a következő napokban és az azt követő években vártak rám. Nem mesélnék a sebekről, melyek a testemen és a lelkemben keletkeztek a négy napos ámokfutásom alatt és miatt, a rendőrség brutális bánásmódjáról, az újságírók zaklatásairól, a börtönben eltöltött évekről, épp eléget szenvedtem ahhoz, hogy ne tépjem fel újra ezeket a sebeket. Csak arra kérném Önöket, higgyék el nekem, nem egy mániákussal hozta össze Önöket a véletlen. A négy nap alatt, lehet, hogy harmincszor-negyvenszer is beleélveztem a bejárónőmbe, de közben semmiféle szexuális gyönyört nem éreztem. Volt elég időm gondolkozni a történteken, kérem higgyék el, másról volt szó. Nem vágyról, hanem honvágyról. Oda szerettünk volna visszajutni, ahova teremtettek bennünket. 
  
Itt Hábi-Szádi elhallgatott, végigsimított kopaszodó fején, és pár percig elmerengett. 
- Hallgass - mondta aztán Tahtúrnak -, tudom, hogy mit akarsz kérdezni. Te már tizenkét éves vagy, tisztelet jár hát neked. Eszembe sem volt, hogy becsapjalak. Okos vagy, jól eltaláltad, az ismeretlen férfi, a bejárónő, a bejárónő süketnéma nővére, a titkárnő és a többiek sohasem léteztek a valóságban. Minek is hazudjak? Hiszen mindez csupán az én fejemben történt.