Németh Gábor

(a huron tó)

(fóka, nő, gyerek, halott)

(lencse fejszállal)

(zsidó vagy?)

GRIFF

(a huron tó) Egy padban ültünk Bével, tízévesen, a bőre fehér volt; álmosan puha, fekete hajszálai mindig a homlokába hulltak; állandó jókedve mélyén volt valami elmulaszthatatlan szomorúság; néha megfogtam a kezét, néha hazakísértem, vittem a táskáját - nyilván ezt hívják a felnőttek gyerekszerelemnek. / Zsé viszont megőrjített. Éjszaka felébredtem, hogy érzem a bőre illatát. Naponta tízszer elmentem a házuk előtt, és fölnéztem az ablakra, mely mögött szobáját sejteni véltem. Ártatlan párduc. Szőke volt, de a bőre barna, mintha titokban télen is napozna; a köpenye két árnyalattal világosabb kék, mint a többieké, a derekához szabták, ez már szinte lázadás volt hatvanhétben, a derekához, mely karcsú volt és egyenes, és amelyet gyöngyökből szőtt indián övecske ölelt körül; ettől külön meg tudtam őrülni: Uncas és Magua egyszerre, a derék indián, tényleg, meg persze a másik is, a mocskos állat; volt egy Folkszvágen mikrobuszuk, nyilván azzal mentek a Huron tóhoz, azzal vitték oda azt a gőgös és nemes és édes arcot. Ha néha véletlenül rám pillantott, akkor úgy, mintha tudna rólam egy titkot, amivel mindenki előtt nevetségessé tehet. Mindig ott készülődött valami pimaszság a kissé durcásan egymáshoz préselt ajkai mögött; ha haragos volt, enyhe pír lepte el az arcát. / Egyszer érinthettem meg, a Várba kirándult az osztály, a Hadtörténeti múzeumot tekintettük meg, könnyű nyári élmény, s kijövet megbotlott, elesett a kaviccsal beszórt úton, felállt, de az arca még nem ébredt fel, s a halántékán, iszonyodva láttam, vértelen sebecske nyílt, és kiállt abból egy kicsi, véres kavics. / Támogattam, valakivel, néhány méteren át. / Tíz év múlva hívtam fel. Csodálkozott, folyamatosan, csodálkozott a telefonba, és fönt is, a Várban, amikor találkoztunk, hogyan jutottam az eszedbe, kérdezte, gyönyörű volt, a teste homokóra, mérte az eltűnt időt, valóban, valami piros-fehér, valószínűtlenül szűk ruha, piros övecske, ebédeltünk, és csodálkozott tovább, hazakísértem, abba a bizonyos házba, azt mondta, igyunk meg még egy teát, felmentem, puha, sárga köntösbe bújt, fölkuporodott az ágyra, és én megkérdeztem, tudja-e, hogy őrülten szerelmes voltam belé. / Azt hazudta, nem. / Hogy leköptem egyszer, csak arra emlékszik. / Hogy leköptem. / Meg, hogy nagyon rossz voltam, és irigyelt, mert egyedül járhattam iskolába. / Megittuk a teát, hazamentem, és megint eltelt vagy tíz év. / Rámköszönt egy sovány nő a Deák téren valamelyik sáros Karácsony előtt, a forgatagban; sovány, rosszul öltözött, szürke arcú nő, rossz nadrágban, és fogta egy négyévesforma gyerek kezét, azon is volt valami szomorú dzseki, néztem a nő szemét, én vagyok, mondta, valaki másnak az álmában voltunk. / Kérdeztem, hogy van. / Az arca olyan volt, mint húsz évvel azelőtt, mintha még nem tért volna meg az ájulásból. / A nővérem nagyon beteg, mondta, de úgy, mint aki magáról beszél. / Nem tudtam mit mondani. / Megfogta a gyerek kezét, elindult, és szorította, mintha azt a gyereket el akarná venni tőle valaki, mintha el akarnák venni tőle, de ő tudna valami biztos helyet. / Mintha vissza lehetne valahova menni.

(fóka, nő, gyerek, halott) A fókát később ki fogom cserélni. / Az írók utcájában álltunk. / Ő <Szíjj Ferenc> legalább is unja, mert ötször elolvasta. / Szörnyű lehetett. / Hogy valami újat kéne. / Azt kérdeztem, rendkívül szellemesen, nő legyen-e benne. / Kis szemüvegcsillanás. Fóka, nő, gyerek legyen benne, és biztos a siker, válaszolta. / Tód ziher. Istók zicsi. / Arra gondoltam, ez nem lesz valami nehéz. Legfeljebb a fókát később kicserélem. Most és itt attól ódzkodnék, hogy bejelentsem, á la Garaczi, hogy tehát akkor az egész ügyet fentebb megoldottuk, van fóka, nő, gyerek, a fókát legfeljebb később kicserélem. / Hattyúra jó lesz? / Az úgyis olyan irodalmi. Bár németül meg mintha egy trágárságra hasonlítana. Nem mindig lírai állat. / Mondjuk lementem a Nővel, a Gyerekkel és - ráadás! - a Gyereknővel az öbölbe, kicsit csúszkálni a jégen, elég tisztességes ragyogás, korcsolya, szánkó, cipőtalp és vagy <vagy!> tizennyolc hattyú. Kicsi halak homorítottak az üveglap alatt, pár centire, elérhetetlenül. Azokat nagyon közelről kell megnézni. A Gyerek lemászik a szánkóról, nehézkesen, mint a reumások, leguggol, és azt mondja: HAJATKA. ADOM! Nem bírjuk odaadni. Később az orrára teszem a napszemüvegemet, mert fintorog - baromira tetszik neki, ráadásul többen látják a partról, hogy mennyire jó fej az apja. A Gyereknő korcsolyázik, időnként üldözőbe vesz egy hattyút, a madár menekül, nevetséges totyogás után lenyűgöző ívek az égen, ahogy fordul a fehér test, műanyaghangok, mintha a csőrén bemenne a szél, s hátul jönne ki, valami résen. De nem az jön ki. Sárga, elnyújtott, nedves háromszögek, kis adagokban, hattyúszar, az majd belefagy a jégbe. / Állunk a Nővel és kiabálunk, hogy a Gyereknő ne menjen beljebb, ne kövesse olyan messzire a hattyút, a többi közé. Mintha ott már nem volna olyan biztonságos. Talán van ott valami repedés. A titkos vágy, legalább egyszer beszakadni. / Hogy mi van ott lenn, (kásás mennyország), és hogy milyen erősek vagyunk, hogy mégis visszatértünk. Kopott bádogbögre, tábortűz, a hátamon pokróc : mesél az öreg Sólyomszem. Vagy valamelyik Baradlay. / Lehet tudni, hogy mindig jöhet egy repedés, mintha szövegben egy következő mondat, hosszú, alattomos - ki készül arra fel. / Két hete volt halott, és mindjárt jött három álom, régen ezekre mindig várni kellett, néha éveket, vagy annyi sem volt elég, - a nagyapámról például nem tudok álmodni, igaz, egyszer szembejött velem a Pannónia utcán a híres, irhával bélelt, hosszú bőrkabátjában, majdnem megszólítottam -, de most szinte azonnal megjöttek az álmok, mindjárt három, egyetlen éjszaka, az első valami boxmeccs, boxolt is, fiatalon, de most, az álomban épp annyi volt, mint két hete, az ötvenes évek poros fénye, ezekben a sportcsarnokokban virslit lehetett enni a szünetekben, átázott papírtálcák, mindig egy nő ordít, vért szoktak akarni, de most, az álmomban ez nincs, egy kövér, arctalan férfival verekszik az apám, nincsenek egy súlycsoportban, már beszólnék, hogy ez nem igazság, amikor kiüti az apámat, többen beugranak a szorítóba, mert baj van, reanimáció, az apám a szemembe néz, a földön fekszik, kicsit felemeli a fejét, és néz a szemembe, nyugodtan, figyelmesen, mintha én tehetnék valamit ; a másodikban egy utcasarkon találkozunk, ott áll meg a kettes villamos <Jászai Mari tér> , megöleljük egymást, tudható, valahogyan, hogy utoljára, de mintha csak az öltönyét ölelném, olyan kevés test van a szövetben, búcsúzik, eltűnik az utcasarok mögött, úgy érzem, elesett, odafutok, de nincs már sehol; a harmadikban ősz van, valami nedves, dekete sugárút, az égből ezüstpénzek hullanak, de ez nem metafora, kérdezem a Nőt, akivel élek, és aki a Gyerek anyja, hogy mi ez?, azt mondja, le szokott esni ilyenkor vagy hatszázezer forint, dehát akkor miért nem szedjük fel, kérdezem, és már térdelek is le, ő segít, szánalomból, ezerforintosok is vannak, ezt eddig nem is tudtam ezresek, ezüstből?, távolabb egy ház, az apám háza, ahol laktam és lakni fogok <elköltözött onnan> , öt emelet, az ablakokban senki, dehát mit fognak szólni, ha mégis kinéznek, és meglátják, mit csinál az apám fia. / De nem volt repedés. / Csak sütött a Nap erősen, és boldog voltam. / Néztem a Nőt, a Gyereket. / Éreztem a boldogságot. / Azonnal múlni kezdett. Mindig épp úgy múlik el, mint a fájdalom. Annyi marad csak, mint a kezünkben, beim Griff in das Spinnennetz, ha belemarkolunk a pókhálóba.

(lencse fejszállal) Rögtön látszott, hogy jó kis év lesz ez <1998> , elsején kaptunk lencsét a kedvenc vendéglőnkben, és kóser szilvát elé. Valaki három évvel ezelőtt beletöltötte az őszt egy gömbölyded ampullába, mi meg kiszabadítjuk Aztán meg tavasz jött, finom, szagok, úgynevezett verőfény. És most, ráadásul, ez a fénykép, a Népszabadság huszadik oldalán. / Pulóveres, középkorú férfi, szemüvegben, kissé kényszeredett mosollyal. Egy tábla előtt áll. Egyszerű, fekete vagy zöld iskolai tábla, Princetonban. A férfi negyvennégy éves, matematikatanár. Krétával fölírta a Fermat-tételt: x az n-en plusz y az n-en egyenlő zé az n-nel. Aztán aláírt egy egyszerű mondatot. Háromszázötven évig várt a világ erre a pillanatra. Ennek az egyenletnek nincs megoldása, ha n nagyobb egyenlő háromnál. Ezt írta Andrew John Wiles a táblára. Bebizonyította a Fermat-sejtést, háromszázötven év után. Oda is írták a feje fölé a Népszabadságban, szép nagy kövér betűkkel. Megoldódott egy 350 éves rejtély". / Ettől vagyok boldog. / Képzeljük el. / Mindenki tudta, hogy így van. És senki sem tudta bebizonyítani. Igaz, nem is kellett. Nem kell az ilyesmit. Persze megpróbálták, jó sokan, n számtalan értékére be is bizonyították. Csak az egészet nem. Azt nem sikerült. Az megmaradt Fermat-sejtésnek. Nem volt jó semmire. Nem lehetett használni. / Csak éppen gyönyörű volt. / Csak egy igazi megoldás van, az n egyenlő kettő, az összes többi huncutság. A nulladik hatvány? Az első? Kedves kis hazugságok. Ha n nagyobb mint kettő, feldől az egész. Mindenki sejtette, és senki sem tudta bizonyítani. Eltelik háromszázötven év, az angol polgáritól a nagymarosi gátig. És jön mister Wiles, a fantasztikus pulóverében, és csakazértis bebizonyítja. Szavatol a világ biztonságáért. Hogy előbb-utóbb mindenre van megoldás. Csak türelem kell, és idő a csodásan haszontalan dolgainkra. / Behunyom a szemem, és Ottlikot látom. Ottlikot látom magyarázni. Ahogy hadonászna, boldogan, hogy lám, mégis bebizonyították. Aztán, hirtelen, elszomorodna. Hogy kevesebb lett a világ. Egy gyönyörű, bizonyíthatatlan sejtésből unalmas bizonyosság lett. / Ettől vagyok boldogtalan. / Mr Wiles amúgy Fejszál-díjat kapott. Azaz kétszázezer dollárt. Nesze neked, édes haszontalanság. Neki nyilván bejött a lencse. Mindjárt láttam, hogy gyanús ez az év. Az én lencsém ugyanis rossz volt, vagyis nem volt elég jó. Valami hiányzott belőle. A titok, vagy micsoda, na. A rejtély. / Nem igaz, hogy egy szem hó nem tud leesni.

(zsidó vagy?) Nyögve és görnyedezve, de felemelték a kőlapot. Vízakna. Le kellett néznem, nyüzsögtek odalenn a meztelencsigák. A gyomor: kicsi, mocskos csomó. Összegyűrtek egy taknyos zsebkendőt. Hogy kerültem ide. Leányfalu, hatvanvalahány. Az nem lehet, hogy senkinek sem volt arca. Nyár kellett, hogy legyen, mert már jártam iskolába, csak akkor érhettem rá táborozni. Miért emlékszem mégis nyálkás, hideg és lucskos őszre. Nyolcágyas szoba. Volt egy ideig valami színezett papír, hogy harmadik lettem az énekversenyen. Vajon mit lehetett ott egyáltalán énekelni? Volt valami kövér fiú, aki minden ebédnél fogadásból lenyelt egy bogarat. Egy pohár víz a viaszosvászon asztalterítőn. Annyira nem is lehet egyedül lenni. Volt még víz a medencében, víz és békák, és akkor valamelyikük kifogott egyet, és fölvágta késsel a száját. Békavér. Beledugták az iszapba, fejjel lefelé, csak az a nyálkás porcelán láb lógott ki, állt ki a földből. Kiállt és rángatózott. Én voltam a legkisebb. Nem szabad kérni, hogy vegyék ki onnan, mert abból csak nagyobb baj lesz. Mikor így is nevetség tárgya vagyok. / Csendespihenő. Így hívni azt az órát. Le kellett feküdni az ágyakra. Senki nem ellenőrizte. Nem aludtak. Én sem. Én sohasem alszom nappal. Már az óvodában sem tudtam, úgy oldották meg, hogy akkor nem is volt szabad. Nekem kellett vigyáznom a többiekre. Vigyáznom kellett az álmaikra. Régen volt. Ezek itt nem aludtak. Letolták a mackónadrágjukat és elővették a fütyijüket. Pedig azt nem szabad, szerintem. Csúnya dolog. És akkor valaki számolni kezdett, és valamit csináltak, de hogy mit, azt nem tudtam, mert nem lehetett odanézni. Nem úgy nem, hogy nem volt szabad, hogy megtiltották, hanem, hogy nem bírtam. A mennyezetet néztem. Mintha verseny volna. Mintha versenyeztek volna. Én úgy nem féltem azóta sem. Hogy van valami közös tudás, amiről fogalmam sincs. Hogy ezek csinálnak valamit, ami jó és nagyon természetes, és tilos és szörnyű, egyszerre, és én erről eddig nem tudtam semmit. / Iszonyatos délutánok. / Haza akarok menni. / Néha elmegyünk sétálni, a kerítésen kívülre, nyilván párosával, nyilván fogni kellett valakinek a kezét. Nem messze van egy piros postaláda. Talán bedobtam abba egy levelet. Ezek nem abból vannak, amiből én. Vigyenek haza. Eljöttek, és nem vittek haza. Vagy hazavittek, de túl későn, és most ezért büntetetem meg őket a hamis emlékezettel. <nem élnek már. Egyikük sem él. Hogyan is büntetné?> Valamit makoghattam, dehát arról úgyse lehet beszélni. / Voltak ott tanárok is. De valami elérhetetlen távolságban. Azoknak legalább egy méterrel magasabban van a fejük. Onnan azt nem lehet látni, hogyan működik az élet. Onnan lehet akarni mindenfélét, de tudni nem lehet, hogy igazából mi az, amit akarnak, hogy mivé válik, mire meglesz. Tanári asztal. Ebédelnek, és kitalálják, hogyan lehetnének még kedvesebbek. Mondjuk moziba kéne vinni a gyerekeket. Kicsiny táborlakók. Távolugró verseny. / Az öreg halász és a tengert játszották éppen. Az nyilván egy megfelelő címnek látszott onnan felülről. Olyan mesésnek, nyilván valami mesefilm. Egy öreg halász, jóságos, fehér szakállal, háló, három kívánság, aranyhal meg kerítés kolbászból; próbálom elképzelni, miket képzelhettek el. És a tenger. Az se kevésbé jóságos: fehér habok , ez jó rím a szakállra. Dehát már akkor este volt, mikor elindultunk. Esti mese. / Elmentünk a piros láda mellett. Bele kellett volna bújni. / Pokrócok, hideg székek, a kavics a lábuk alatt. Egy falra vetítettek. Fehérre festett kőfalra. Vásznat festettek a kőfalra. Nem kezdődött mindjárt az öreg halász és a tenger. Egy kisfilmet vetítettek előtte. Feketefehéret. Szálkás eső zuhogott az elgyötört kópián. Négy tonna szemüvegkeret, százezer üres bőrönd, száraz hajkazlak a drótketrecekben. Bulldózerek, amint sáros gödrökbe kotorják az elhihetetlenül sovány férfiakat és nőket. <Kezdjük homályba vesző gyermekkorán, azokon - a nyilván szabados - szolgálatokon, amelyeket ez a kis pernahajder a jeruzsálemi templom papjainak tesz; ezután tizenöt évre eltűnik a szemünk elől, ez alatt az idő alatt az egyiptomi iskola sok-sok tévhitével mételyezi a lelkét a semmirekellő, mindezt később Júdeában is terjeszti. Amint újra föltűnik a szülőhelyén, kezdődő tébolya máris kiütközik rajta: azt hirdeti, hogy Isten fia, hasonló az Atyához: ehhez a szövetséghez egy további fantomot társít, amelyet Szentléleknek nevez, és azt bizonygatja, hogy ez a három személy voltaképpen egyetlenegy! Minél jobban ellenkezik az értelemmel ez a nevetséges misztérium, annál nagyobb érdem elfogadni, és annál veszélyesebb semmibe venni, erősítgeti ez a gazfickó... Azért öltött testet isten lététre egy emberektől származó gyermek képében, hogy valamennyiünket megváltson, állítja az együgyű, és a hetedhét országra szóló csodák, amelyeket hamarosan végbevisz, az egész világot meggyőzik majd. /.../ Kínhalálnak adják, tehetetlenül tűri. Atyjaura, ama fenséges Isten, akiről arcátlanul azt állította, hogy vérségi kapcsolat fűzi hozzá, a kisujját sem mozdítja érte, így aztán úgy bánnak a fickóval, mint a legutolsó gazemberekkel szokás, akiknek méltán volt a vezérük."> Miért nem állunk föl? / Elegáns férfiak egyenruhában, mosolyognak, és néha belenéznek a kamerába. / Az öreg halászt is végignéztük. Vártam, hogy most már tényleg jön valaki. Hogy vigyen már valaki haza. / Spencer Tracy-re már nem nagyon figyeltem Két-három évig semmire se nagyon figyeltem. Két kérdést kivéve. Miért nem mondták meg soha, hogy én is az vagyok, amit a halottakról mondtak. Addig nem hallottam azt a szót. / Miért nem mondták meg, hogy zsidó vagyok? / A másik kérdés az volt, hogy mikor jön el, amit a filmben látni lehetett. / Mélységesen szégyelltem, hogy rettegek a zsidóságomtól. Erről a szégyenről és erről a rettegésről sohasem beszéltem. Senkinek. A rettegés és a szégyen mélyebben volt, mint a beszéd. Mint ahogy mélyebben volt az irtózat is. Az irtózat a bűntől, amit nyilván elkövettünk. Hiszen büntetés biztosan nincs, nem lehetséges bűn nélkül, és homályosan éreztem azt is, a büntetés mértéke és a bűn nagysága között törvényszerű és igazságos a kapcsolat. Ezért a mi bűnünk, tehát az én bűnöm iszonyatosan nagy lehet, elgondolhatatlanul nagy. A képzeletem szűkösnek bizonyult a sejthető bűn felidézésére. És a bűn nagyságát csak fokozta, amit nap mint nap tapasztaltam, hogy úgy csinálunk mindannyian, az anyám, az apám, a nagyszüleim, (a cinkosaim), mintha nem volnánk zsidók. Csendjük nem a bűntudat csendje volt, hanem a tettetett gondtalanságé. Mélységes hallgatásukat még megértettem volna, azt a színlelt nyugalmat semmiképp sem. Bátortalan kérdésekkel próbáltam megkarcolni. / A beszéd tárgya természetesen nem lehetett a titok maga. Elképzelhetetlennek találtam, hogy odalépjek hozzájuk, és megkérdezzem, miért titkolják el az igazságot. Nem, ezt nem lehetett. A kérdéseim a vallásra és Istenre vonatkoztak, mert azt tudtam valahogyan, a ténynek, hogy titkos zsidók vagyunk, köze van Hozzá. / Vártam, hogy elsápadjanak. Forró és csillapíthatatlan zokogásokra számítottam, arra, hogy végre megosztják velem a szégyent és a rettegést. / Nem történt semmi. / Elmondták, hogy római katolikus vallásra kereszteltek, mint az apámat, az anyám református, azért kereszteltek az apám hitére, mert ez a szokás. De nem kell túl komolyan venni, tulajdonképpen a nagyanyám miatt van az egész. Mi kommunisták vagyunk, nem hiszünk Istenben, nincs szükségünk Rá. Nekünk itt a Földön kell igazságban, békében és szeretetben élnünk. Persze, a vallásosokon nem szabad gúnyolódni. A mások hitét tiszteletben kell tartanunk. / Tudtam, hogy hazudnak. / Nem úgy, hogy a keresztelésemről szóló történet a hazugság, hanem úgy, hogy nyilván tudják, ez nem változtat semmit a lényegen, hogy valójában zsidók vagyunk. Szörnyű volt, hogy hazugnak kel tartanom őket, de még szörnyűbb, hogy úgy éreztem, a hazugság valahogy egylényegű lehet a zsidóságunkkal és a bűnnel, amit valaha elkövettünk. Talán épp az a legnagyobb bűnünk, hogy úgy teszünk, mintha ártatlanok volnánk. Így gondoltam akkor, egészen addig a félhomályos délutánig, amikor nagyanyám, a másik szobában, apámnak mesélve egy távoli ismerőséről, kicsit lehalkította a hangját, és leírhatatlan hangsúllyal kimondta a szót: zsidó. Nem tudják! Nem tudják! Nem tudják! - ordította egy hang a szívemben, minden forró volt, borzalmas és csodálatos, csodálatos, mert feloldozhattam őket, borzalmas, mert a titokkal végképp egyedül maradtam. / Aztán eltelt néhány év. Új szavakat tanultam. Megértettem, hogy nem hazudtak. Hogy nem vagyok zsidó. Hogy római katolikus sem vagyok, hogy nem vagyok kommunista, hogy az eget üresnek látom, a pokol viszont itt van <ezt most túlzásnak gondolja> , és elég jól működik. / Mégis, ha valaki megkérdezné, zsidó vagy?, csak ezzel a történettel tudnék válaszolni.

GRIFF    Meghalt Andersen, vége a mesének?
   Tompa, fénytelen karperecet hordanék, a maradékból öntené és kalapálná a falu kiugrott fegyverművese, aki mellesleg oportóban utazna, nyolc sor tőke fönt, közvetlenül a temető mellett, van aki babonából nem is vesz tőle bort, csak sóvárog, vagy úgy intézi, hogy néha óvatlanul mégis megkínálják. Érzem annak a lehetetlen bornak az ízét, hűvösen súlyos, telt és száraz, csak utólag vegyül bele valami keserédes, mintha sokáig nem jutna eszedbe egy régi dallam, aztán meg mégis.
   Bementem autóval a szombati ékszerdobozba, egész nyáron szombat lesz, pihegnek a turisták, és vásárolnak. Pici bódék mindenütt, szuvenírral. Szent Endre! Most megint divat ez is, az ólomkatona. Nekem műanyagok voltak, inkább.
   Winnetou, Old Shatterhand, Firehand, Death. Az arcukról hamar lekopott a festék, alatta csak a halál fakó drappja, ahogy a Nagy Fazekas kaparja le a mázt, selejtezéskor. És volt talán egy térdelő ólom, mégis. Odalőtt valahova Doberdóba. Egy darab száraz kenyér miatt. Nehéz volt az Ezüst tóba belekeverni. Az ékszerdobozban, hogy visszatérjek, ólmokat árulnak. Újragyártani a régit nagyon kínos dolog, az ismétlés eleve megcsinálja a gennyességet. Valamit, ami gyanútlanul volt az, ami, ismétléssel sunyivá tenni. Ehhez van eszetek.
   Nézem a bódé polcán a felső sort, letagadhatlanul a Rendíthetetlen, de vagy húsz darab, szépen, egymás mellett. Már egyet csinálni is alig minősíthető perverzió, mondjuk maximum egy nagypapinak lehetne elnézni. De sorozatban gyártani, pénzért? Pontosan ugyanolyanra, mint a rajzon a régi könyvben: térdig van csak ballába. Legyártani orvul a jogtiszta hibát. Nyilván drágább is. A többi most már ehhez képest el van rontva, túl hosszú a balláb. Az egészség mint a betegség hiánya.
   Azért nem szerettem igazán a katonákkal játszani, mert nem volt borsóágyúm, mint a Május 35-ben Wallensteinnek. Katonásdit se, mert a katona vitéz Bárky. Akkor már indiánost. A Nagyandrással. Volt egy rokona Kanadában, jöttek a soha nem látott dolgok, egy kolt, de tisztára, mint az igazi, nem vacak műanyag, meg hozzá piros rózsapatron. Itt akkoriban még csak azt a papírt lehetett kapni, szorosan összecsavart papírcsík, foszforpöttyökkel, ki lehetett pisztoly nélkül is durrantani, pici füst csapott fel, és édes bűz a szívemnek. A nagyfotel mögé bújni. Ő volt otthon, én legfeljebb Incsu-Csunna lehettem. Még mindig jobb, mint Bárkynak. Számháborúzni talán egyszer számháborúztam, a majálisdombi úttörőtáborban, de az meg baromi unalmas volt, nem láttam meg senkit, és engem sem láttak, ráadásul botrány lett belőle, mert eltűnt két nyolcadikos. Fölmásztak egy nagyon magas fára, és onnan szartak a pajtási hívogatóra. A szó szoros értelmében. Igazgatói rovó. Megemlegeted, édes fiam.
   Babázni, az nem az én világom. Nyilván a csajokat kéne megkérdezni.
   Az egyenruhát utálom, szerintem minden normális ember utálja, aki valaha köpenyben járt iskolába. Maximum össze lehet golyóssal firkálni, de az meg vérproli dolog.
   Az ólomkatona különben pont ugyanaz lehetett, mint az öngyujtó réz töltényhüvelyből tizenhétben. Aztán persze gyártották azt is eleve olyanra. Macsósan megfegyelmezni a végzetet, és odaadni hátországnak, hadd játsszon vele.
   A nagyapám elmesélte, hogy az orosz fogságban, a vége felé, havat melegítettek és megfőzték benne a derékszíjat. Nem volt annyira vicces, mint a Cseplin. Ezért utálom igazán az egyenruhát. Megfőzni és megenni, még a legjobb, amit csinálhatsz vele.
   Egyszer félig megfojtottak kisdobosnyakkendővel.
   Viszont ólom a nyomdában megbabonázott.
   Nagy rudakban őrizték, mint a beiglit, aztán, ha rá került a sor, felolvasztották. Állandóan ott rotyogott a holdleves a szedőgépek tartályában, hogy visszavonhatatlan hülyeséggé dermedjen félhalott munkáslányok letöredezett körmei alatt. Egy griff az annyi sor, amennyit meg tudsz egyszerre fogni. Megfogod, és lekaparod róla a fölösleget, hogy a tepsiben akadálytalanul összesimuljanak. Viszavonhatatlan? Ha elkészült a forma, újraolvasztották a betűket, ezerszer is, csak az a kicsi veszett el mindig, ami estére összegyűlt a munkások tüdejében.
   Amikor Andersen leadta a kéziratot, még betűnként öntötték az ólmot.
o t t á l l t a t ű z v ö r ö s f é n y é b e n , é s k i b í r h a t a t l a n f o r r ó s á g o t é r z e t t , d e n e m t u d t a , a k á l y h a t ü z e h e v í t i - e v a g y a s z e r e l e m é . A p i r o s - k é k f e s t é k i s l e p a t t o g z o t t r ó l a ; a v i s z o n t a g s á g o s u t a z á s t ó l - e , v a g y a z e m é s z t ő s z o m o r ú s á g t ó l , a z t s e m t u d t a . A t á n c o s n ő t n é z t e , a t á n c o s n ő m e g
   Vajon hány jönne ki a Rendíthetetlenből?
   Kérdéssel végezni. Azon a karperecen pedig egy botrányosan primitív minta volna, mondjuk egy griff. Botrányosan primitív, de megvédene minden bajtól.