NYUGDíJAS A GARDRÓBBAN (Lichthof)



Amint azt mindenki hallhatta, Annus néninek Újpesten egy hónappal ezelőtt kezében maradt a kilincs és bennragadt a gardróbban, ott élt teljes hónapig paradicsomlén és baracklekváron, ott ünnepelte a karácsonyt, szilvesztert, nem szólt senkinek, hogy engedjék ki, nem kiabált, nem jajveszékelt, a postástól szépen átvette a nyugdíját a kisablakon, a kéményseprőt elküldte, a végén alig akart kijönni.

Azt mondta, jó volt bent.

Mindenki csak bámult, hogy lehet ez. Egyáltalán hogy lehet túlélni egy hónapot a gardróbban két paradicsomlén meg egy üveg baracklekváron; pedig teljesen egyszerű, nincs ezen semmi csodálkozni való. Magyarországon egy nyugdíjas asszony bárhol, bármilyen helyzetben föltalálja magát, és hat hónapot is kihúz egy üveg baracklekvárral, nem egyet. De az is lehet hogy egy évet, vagy ötöt; amennyit kell. Egyáltalán, a nyugdíjas bármire képes, tengerészcsomót köt, kötélhágcsót készít lepedőből, le s föl mászkál rajta, tüzet csihol, kőbaltát élez, szükség esetén, például mezőn bogarat, szöcskét, gardróbban télikabátot eszik, hidegben nem hűl ki, sőt, néhány fokkal környezetét is fölmelegíti, nyári hőségben hűti, karjával csapkod, mint egy ventilátor, máskor jeget olvaszt, jégcsapot rágcsál, de képes bármeddig víz nélkül is meglenni, nem szárad ki, nem zuhan depresszióba, nem szenderül jobblétre, ha átmegy rajta egy busz, föláll, meghalni eleve nem hal meg, mert a temetés rettentő drága; a nyugdíjas csak létezik, úgy, mintha nem is létezne, nincs vele gond, elvan. Voltaképp nyugdíj se kell neki, Annus néni is átvette ugyan a postástól a sajátját, csak úgy szokásból, de nem költött belőle semmit, igaz, a kéményseprőnek se adott egy fillért sem, az viszont nem söpörte ki kéményt, vagy ha ki is söpörte, nem volt semmi látszatja; meg Annus nénit nem is érdekelte az egész, csak létezett benn a gardróbban, egyre szervesebben, mintha összenőtt volna a ruhásszobával; és hát össze is nőtt, a gardrób nélkül már nem tudott létezni, a fogasok az élete részévé váltak, tologatta őket ide s tova, a baracklekvárhoz mindig ruhát váltott, viszonyítási pontokat keresett, napirendet alakított ki a gardróbban, amihez képest lehetett csúszni, de általában lehetett hozzá ragaszkodni, egyes tételeit ki lehetett pipálni; a világ a ruhaszobában egyre kerekebb lett, sőt nyilvánvalóvá vált, hogy úgy kerek ahogy van, Annus néni mentálisan ki volt vasalva, eredetileg nem gondolta ugyan, hogy a világnak ilyennek kell lennie, de már boldogan üldögélt a második polcon, egy amúgy jó állapotban lévő molyrágta kiskabátban, lábát lógázta, ha kedve tartotta, átváltott a télálló kiskosztümre, amit véletlenül leöntött ugyan a paradicsomlével, de mikor megszáradt, kikefélte a ruhakefével; arca lassú mosolyra nyílt, múlton mélázott, nem zaklatta tévé, rádió, szomszéd, senki, azt se tudta, volt-e közben újabb kormány- vagy rendszerváltás, vagy hogy januárban mennyivel emelték a nyugdíját; egyre jobban érezte magát.

Csak akkor esett depresszióba, mikor kijött; azonnal vissza akart menni.

Ő már a gardróbban élt.

Alkalmazkodott a föltételekhez, a kisablakon beszűrődő halvány, sejtelmes fényhez, az éjszakák és nappalok ruhásszekrénybeli váltakozásához, leült a ruhák közé, gondolkodott a baracklekváron, fölállt, kinyújtóztatta tagjait, az égre bámult az apró ablakon át, amiben ugyanúgy benne volt az örökkévalóság, mint a baracklekvárban, melynek minden besűrűsödött cseppje őrizte a nyár teljességét, érzékiségét, összes képtelen, gyönyörű, valószínűtlenül buja illatát.

De Annus néni már a kamerák fölvonultakor megszokott az udvaron is, tárgyalt az újságírókkal, interjúkat adott, bevette a déli gyógyszerét, minek híján is megvolt eddig. Egyszer-egyszer vágyakozva pillantott ugyan a gardrób felé, de ennyi, nem morgott, nem háborodott föl, nem csodálkozott, hogy most kint van; mint ahogy akkor sem csodálkozott, amikor bent volt. Aztán bement az udvarról, mert azt mondták neki, most már lakjon a házban; most a házban lakik.

Ha ház, hát legyen ház.
           
Élet és Irodalom, 1999 jan. 29.