NYUGDíJASJÁRAT (Lichthof)



Most, hogy már a hatvanöt évesek is ingyen utaznak, a nyugdíjasokat elfogta az utazási láz: teljesen rákaptak, le se lehet őket ráncigálni a buszokról meg a vonatokról.

Tavaly már kétszer annyian utaztak ingyen, mint annak előtte, a Volánnak egyenesen kiegészítő nyugdíjasjáratokat kellett indítania a fölkapottabb üdülőhelyekre: komplett ingyen-buszok mennek a Mátrába, Hévízre, oda járnak a nyugdíjasok áztatni magukat (persze azt is fölíratják felcserrel, társadalombiztosítással), traccsolni, meg egyáltalán. Mikor elunják, fölszállnak egy másik buszra; amerre éppen megy, Perugiába, Bagdadba vagy Lajosmizsére, mennek, amerre jólesik, mint a vándor szabólegények, mutatják a személyigazolványukat, haha, minekünk ez jár, hatvanöt éve erre várunk.

Utazgatnak, mint a grófok, az összes közlekedési vállalat tönkre fog menni.

Viszont a nyugdíjasnak nagyon jó.

Miért utazgat a nyugdíjas?

Hát hogy ne legyen otthon. Sőt, ne legyen egy helyben, állandó mozgásban legyen. A nyugdíjas nem maratoni futó, ehhez föl kell szállnia egy vonatra, metróra, valamire, ahol a ráadásul le is szokott ülni, vagyis még helyet is foglal, ülve mozog; ő viszont épp ezt akarja elérni, hogy keleti kényelemben, ingyen, lehetőleg száz kilométeres sebességgel száguldjon valahonnan valahová, de legalábbis ötvennel.

A mozgásban lévő nyugdíjast ugyanis lehetetlen követni, pláne ha tömegesen és összevissza mozog.

Nem tudnak a vízcsapjára szűkítőt szerelni, nem tudják figyelni, mennyit iszik, mosakszik, működtet-e gyárakat, nagyobb szabású rizsföld-öntözőrendszert, vagy uszodát, négy-öt feszített víztükrös medencével hátul a kiskertben. Nem képes rátörni a villanyszámlás, hacsak maga is vonatra nem száll a nyugdíjas után, nem tudják a villanyóráját leplombálni, a gázcsapját elzárni, de még a petróleumlámpáját se tudják lefoglalni vagy elárverezni; semmit. Egy buszon utazó nyugdíjas az államigazgatás számára is követhetetlen, nem lehet neki fölszólításokat küldözgetni, összeírni, s főképp nem lehet vele méltányosságot gyakorolni, államilag megszólítani, pláne megnyugtatni, türelmét, megértését kérni; egyáltalán, a buszon utazó nyugdíjashoz nem lehet semmiféle szónoklatot intézni. Hacsak nem szócsövön keresztül, a motorzajt túlkiabálva, vagy a technikai szünetben, amikor a nyugdíjas kiszáll egy percre, hogy dolgát végezze és kiegyenesítse elgémberedett tagjait. Bár egy ilyen mozdulatnak a szócső és maga a szónok is könnyen áldozatul eshet, ráadásul teljességgel követhetetlen, melyik nyugdíjas melyik buszon vagy tolatómozdonyon utazik éppen, és akkor belezavar a képbe még a Malév is, melynek járatain féláron szálldos a nyugdíjas, ki tudja, melyik Boeing-on vagy TU-134-en. De az is lehet, hogy a nyugdíjast a libegőn, az úttörővasúton, vagy a hetvennyolcas trolin találjuk meg, ahol végállomástól végállomásig, körbe-körbe utazik éppen, vagy a ferencvárosi rendezőpályaudvaron, ahol napok óta összevissza tolat valamelyik mozdonyon, ordítozó sarusok meg térfelvigyázók között.

Akik szintén érzéketlenek szoktak lenni a szócsöves szónoklatokra, akár a mozdony, amely épp tulajdon lazuló eresztékeire figyel, miközben orrán-száján csöpög az olaj.
              
Élet és Irodalom, 1999 ápr.16.