BOLHAPIAC (Lichthof)



Májustól különbusz indul a Kempinski Hotel bejárata elől a Nagykőrösi úti bolhapiacra, hogy a turisták közvetlenül elérhessék a városi folklór e sajátos szeletét, tíz márka, így akarják visszacsalogatni a vevőket Közép-Európa legnagyobb bolhapiacára, melynek forgalma a nagy bevásárlóközpontok miatt visszaesett, az árusok sorra mondják vissza a bérletet, a Csarnok- és Piacigazgatóságnak felkopik az álla, be akarja kapcsolni a piacokat a turizmus vérkeringésébe; máshova is lesz járat.

A Kempinski elől.

Bérlet még nincs; bár nem kizárt.

Képzeljük el, idegenforgalmi attrakció, kijön a turista a Kempinski bejáratán, ami ez esetben kijáratként funkcionál, még föl se száll a buszra, már kényszervágásból származó nyers húst plusz egy zárlatos hajszárítót akarnak a zugárusok rásózni, egyenesen a Csarnok- és Piacigazgatóság fölkérésére, valamennyi zughely-bérleti díj ellenében, csak hogy a turista szokja a dolgot, ne legyen teljesen átmenet nélküli az egész. Az egyik három nyelven is rámutat a "nyereg alatt puhított" feliratra, mit nem értesz, baz'meg, teszi hozzá és a nyomaték kedvéért gyöngéden hátba is vágja a turistát, miáltal az néhány deciméterrel közelebb kerül a valósághoz, azon belül is magához a húshoz, hogy szemrevételezni tudja. Valahogy fölverekszi magát a buszra (kezében egy zárlatos hajszárítóval), ahol szerződtetett zsebtolvajok dolgoznak; fizetik utánuk a tébét és járhatnak vécére a Kempinskibe, viszont keresményük egy részét le kell adniuk a piacigazgatóságnak, amely ezt csarnokkorszerűsítésre fordítja. A turista tehát eleve kissé kábán, viszont a valóság sűrűjében már valamennyire megmerítkezve száll ki a bolhapiacon, ahol azonnal lejárt csokinyulak és zokniárusok hálójába kerül; a zokniárusok foszló cérnazoknikat árulnak, mikre véletlenül kalapcímkét ragasztottak, csak vegyileg tisztítható, Kapuvári kalapkereskedés, az egyiket épp egy vámkommandós forgatja, az áru eredete felől tudakozódik, sőt számlát kér. Hogy micsodát…?, rökönyödik meg a zokniárus; a vámosok megpróbálják a cérnazoknikat elkobozni, de a zokniárus elkezdi fölhúzni sorban mindegyiket a lábára. A vámosok darab ideig gondolkodnak, végül zoknitlanul mennek vissza a piac bejáratához, ahol viszont már puszta jelenlétükkel megtorpantják az egész feketegazdaságot. Zoll, mutat rájuk a különbuszsofőr, de rá is van a hátukra írva; egy úr ennek ellenére sörösüveggel támad egyikükre, sőt a bajszát is meghúzza; a Kempinskiből érkezett külföldi csodálkozva figyeli az eseményeket, mellette egy kórházi segédápoló lázmérőket árul, egy öregasszony meg repedt konnektorokat, egyiket-másikat a vásárlók után hajítja, kik valamiért nem, vagy megítélése szerint nem eleget vásárolnak a repedt konnektorból; köztük a Kempinskiből érkezett turista után is, aki ezzel közvetlenül bele is került a városi folklór e sajátos szeletébe, meg egyébként is már három és fél kalapcimkés zoknija, két lázmérője és négy csokinyula van; ráadásul APEH-ellenőr közeledik felé sokkolóval.

Bár a turista külön sokkolása fölöslegesnek is mondható, hiszen, noha helyváltoztató mozgást nem végzett, már egy verekedés kellős közepén áll, két rivális paprikaárus-banda ütlegeli egymást vascsövekkel és szamurájkardokkal, plusz a turistát is, amikor épp útba esik, ezzel a piac automatikusan bekerül a turizmus vérkeringésébe, sőt maga a szamurájkard és a husáng is, mely épp kiüti a külföldi kezéből a zárlatos hajszárítót, az a földre hull, két fül nélküli csokinyúl mellé, miket a turista a harc eldőltével aléltan szed majd össze.

Hogy fölszálljon velük a buszra, melynek lépcsejéről letámolyogva bemegy majd a Kempinski kijáratán (mely ezúttal bejáratként funkcionál), és példátlan élménnyel gazdagodva, kimerülten alszik át egy teljes napot a hotelszobában, kezében a lázmérővel, amit elfelejtett bedugni a hóna alá.

               
Élet és Irodalom, 1999 ápr.9.