Versek a csángómagyarokról

 

Mirk László csíkszeredai magyartanár 2001-ben a helybeli Hargita Kiadóhivatalnál megjelentette Az ember ott a legfájóbb magyar c. antológiáját, amely Versek a csángómagyarokról alcímet viseli. A kötetben a csángó népköltészet ritka darabjai mellett helyet kap egy igen értékes válogatás tegnapi és mai csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből. Az alábbi válogatás ez utóbbi verscsokor alapján készült.

BALÁZS F. ATTILA
Csángók
BURJÁN-GÁL EMIL
Moldova
CZEGŐ ZOLTÁN
A Szeret vizén
KINDA KÁLMÁN
Siculicidium
FARKAS ÁRPÁD
Tikmony
FERENC IMRE
Csángók
FERENCZES ISTVÁN
Beszéd a hazainduló Julianus baráthoz
Csángó bölcsődal
Töredék egy csángó eposzból
Csángók
G. PATAKY ANDRÁS
Köszönet, mester!
GÁL ÉVA MESE
Hazátlanok millecentenáriuma
GARAI ISTVÁN
Csángó madonna
Moldvai elégia
Moldvai
GELLÉR SÁNDOR
A csöbörcsöki csángó
HUNYADI MÁTYÁS
Csángó templom
ILLYÉS GYULA
Csángók
JÁSZ VIKTOR
„Az ördög nyelve”
JÉKELY ZOLTÁN
Az ember ott a legfájóbb magyar
Hagyaték
KÁNYADI SÁNDOR
Apokrif sirató
Eretnek táviratok

 

 

BALÁZS F. ATTILA

Csángók

 

Nyár elején valami ősi

ösztön és szükség

hajtja a népes csángó

családokat ki a hegyekre

hol harmatot gyűjt

a korahajnal édes arcbőrükre

és savószagú estéken

miután a nap lefolyik

a Farkasok patakán

a gyermekek összebújnak

friss sarjúban vetett ágyukban

melyen átüt a föld

anyatej-édességű illata

és a kieresztett ingű férfiak

forrótestű asszonyaik mellé

bújnak melegedni

(Ingázó csángókkal kapaszkodik

a kígyózó út... úgy nézik

a domboldalakhoz támasztott

ösvényeket úgy nézik hogy

ha a busz megállna

elindulnának toronyiránt

a hűvös csúcsokra -)

 

 

BURJÁN-GÁL EMIL

Moldova

(Kallós Zoltánnak)

 

csángósors (anyanyelvbilincselő)

tiltott szó (szívgyökerekig hű)

kinőhetetlen dallamos jaj

(tavaszesték őszhajnalokkal)

 

 

CZEGŐ ZOLTÁN

A Szeret vizén

 

A Szeret vizén fények bokáznak

negyedszázada, játszi kedvvel. -

Sok száz esztendő hamvába markol

itt, ki kövekkel birkózni nem mer.

 

Jó Moldva sziép tájaind

megvallatok egy csoda dombot;

köröttünk keringő szél vigyázza,

mit elpisszegnek a léha lombok.

 

- - - Jaj, ujjbegyeit nap felé tartva

miért kutatja, mindhiába,

nenea Dumitru, hogy milyen betűt cirkált

valamelyik őse a templom falára.

 

Jó Moldva áldott fáiról

- úgy tetszik - fönnebbre húz a madár is;

kétszer koppan a verejték e földön,

és hosszabb az ösvény egy tiszta danáig.

 

- Tíz ujjam vet arcomra árnyékot,

valami melegség fut a szemeimre. -

Jó Moldva komor falvai vigyázzák:

méltatlan ne legyek én se félelemre.

 

 

KINDA KÁLMÁN

Siculicidium

E. P. pusztinai barátomnak

 

Első stáció

 

Csíkmadarasról már szaladtunk,

Mikor Madéfalván már égett a kereszt.

Hátunkon nagy batyut cipeltünk,

S a küsded Jézust.

 

Második stáció

 

Vad erdőkben megpihentünk,

A szeredást* elővettük,

Lovainkat megitattuk,

S nagyon kerültünk Gyimes felé.

 

Harmadik stáció

 

Lóvésznél kidőltek a lovak,

És az ártatlan csecsemők.

Jaj, Názáreti Újszülött!!!

 

Negyedik stáció

 

Tatros vizét jól elérve

Elenkjött egy román fáta,

Verítékünk letörölte...

 

Ötödik stáció

 

Zöld Péter is jöve velünk,

Támogatta a keresztet,

Pár percig még le is vette...

 

Hatodik stáció

 

Pusztinába, hogy elértünk,

Ruháinkat elcseréltük.

Jó románok ideadták.

Nem kaptak meg a katonák.

 

Hetedik stáció

 

Keresztre is feszíttettünk...

Anyanyelvünk felejtgettük...

ELI, ELI! LAMMA SABAKTANI?**

 

* kecskeszőrből szőtt tarka, fedeles tarisznya

** Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?

 

 

FARKAS ÁRPÁD

Tikmony

 

            Akit Diószínbe hívnak, gondolja meg százszor - s induljon. Nem tudom, érzik-e a Bákó környékiek, hogy szürkület után a Szeret mentén végigfut valami levélfonákot mozgató, hideg áram? Dehogyis! Egész esztendőben érzik, mért éreznék különösképpen most, mikor én is itt vagyok? Hosszú csavargás után, mint a hetedik krajcárt, úgy találtuk meg a falut, hová hivatalosak voltunk éjjeli szálásra, váll-vállhoz feszülő boros összeszorulásra. Elvarázsolt falu volt, az éjjelőr, a legkisebb királyfi találta meg a házat, amelynek sötét ablakán bezörgettünk. Villany nem gyúlt odabent, csak a világosság futott ki mezítláb az ajtón, földig érő fehér vászoninget viselő lány képében. Bátyját keressük, s ő elszomorodik. Bebizonyítjuk valahogy, hogy barátai vagyunk, s a lábujjai között ficánkoló sártól, meg valami mástól igen kelletlenül hátravezet a sütőhöz, s - lesz, ami lesz! - belöki az ajtót. Kétszer háromszoros odú... papíron helyiség. Háromezer pakk cigaretta füstje s két hektó bor szaga ront ránk, s egy csonkig égett gyertya néma homálya, amely alól lassacskán előszivárog három nova-ütötte arc. Bepréselődünk most már, hátha kiszorítanánk a rossz levegőt. A fiú benyálaz ide-oda úszkáló vendégfogadó csókjaival, a kisszéken hosszú nyirkos haját próbálgatja emelgetni a földről egy öreg, az apa meg - Szervátiusz- faragta arc - úgy nyomja fejét az ajtófélfához, úgy ropogtatja állkapcsát, hogy vendéglátásra józanodjék valahogy. Kisirül az ajtón. s mikor újra bebukik világító kancsóval kezében, válla fölül ránk omlanak az éjből a balladák.

            - Tikmony! - suttogja, mintha erdő; s vetkőztet, leitat, öl a tekintete. - Tikmony! – ismétli, s mi önkéntelenül, féloldalasan megindulunk a fal mellett, mohó vággyal a künti éjszaka iránt. A fiú eszelős édesapámozással vesz védelmébe: vendégül ő hívott.

            Az apa nem tágít, tölgyfaág-recsegés a hangja, ahogyan közli: őneki vendégmarasztaláshoz ez a szó, meg a bor van, mással kínálni nem tud. Húsz éve jártak utoljára erre magunkfajták, kérdezték: a tojást errefelé hogy hívják. TIKMONY - ezt tudja mondani azóta is.

            Kiszédülünk a füsttel az éles moldvai éjszakába. Mögöttünk a fiú részeg zokogása, eső hull, tele az ég alja a tojás és a tyúk szemerkélő meséjével.

 

 

FERENC IMRE

Csángók

 

Neked mindegy hogy milyen nyelven

imádnak Uram - csak imádjanak

de nekünk nem mindegy hogy

milyen nyelven imádkozunk -

lelkünket a Te nevedben

gyarmatosítják elcsatolják

évszázadok óta

nyelvünk romlik szakadozik

drága vásznát-szövetét

idegen anyaggal

foldozgatjuk

 

Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram

de ha a Te hasonlóságodra

teremtettél minket is

kérünk segíts hozzá egy teljesebb

egy emberibb élethez

nem kell ehhez elküldened még egyszer

egyszülött Fiadat

csupán egy papot

csupán egy tanítót küldj

Szabófalvára

Forrófalvára

kik magyarul szólnak hozzánk

 

Uram a nyelvünk a széthullás nyelve

a megaláztatás nyelve és a félelemé

 a haldoklók nyelve a végkimúlásé

hallhatod amint zavartan szejpítünk

az avarban

 

Kinek az érdeke hogy általunk

egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram

szeress minket a Szeret partján

és szabadíts meg a gonoszaktól

akik ellenünk vétkeznek

 

Uram a nyelvünk szétporlad szétesik

és még káromkodni sem fogunk tudni

a Te dicsőségedért!

1999. február 24.

 

 

FERENCZES ISTVÁN

Beszéd a hazainduló Julianus baráthoz

 

Későn jöttél, testvér, későn.

Kenyerünk keserű, a vizünk

kégyóval, varanggyal teli -

Reményünk por, hamu a hitünk...

 

Udvara a kánnak megvet,

mégis velük kell hajlongani,

a falra felkent klán előtt

égve égnek lelkünk romjai.

 

Besúgók járnak közöttünk,

júdások visznek üdvrivalgni

harcait, hol megzsaroltan

térdelünk - kétszer kell meghalni.

 

Elvették földjeink, nevünk,

vérünk sem elég hál' adóra,

rabszíjra fűzi gyermekünk,

önmagába pusztít a horda.

 

Bélyeg lett nyelvünk, nyílt fekély.

Arcunkon lobognak poklai...

Anyánk megtördelt szavával

álmunkban is félünk szólani...

 

És szétiszonyít Ázsia,

mint száműzöttet álmai -

Egyedül a szél, csak a szél,

minket csak ő tud megváltani...

 

Ég veled, testvér. Ki tudja,

kinek leszünk majd vérei...

Mire visszajössz, meglehet,

egymást sem fogjuk érteni.

 

 

Csángó bölcsődal

 

kukkujj fiam kukkujj

kicsid Ráduj Péter

kemence a bölcsőd

fehér mészkőkatlan

szamártövis paplan

törek-pelyva-párna

fejednek a gyámja

hajna fiam hajna

elrothad a szalma

gyermekágyad alma

csipkebokor őrzött

varjúének költött

mennybejáró pernye

enye fiam enye

szeretőd szüzecske

románul Marinka

magyarul Margitka

te léssz fiam nádszál

piros liliomszál

élve halva is

vas nélkül vasban is

hallgass gyermek hallgass

csak magadnak jajgass

havasi iringó

két szeder-mellbimbó

nyelved alá zárva

kő lesz és pogácsa

úrnapi pomána

 

 

Töredék egy csángó eposzból

 

„...és könnyes szemmel fut a gyermek az árva anyához

nyújtja feléje, akár piros rózsát, nyújtja feléje öt ujját,

sápad az arcán, körmei roncsán száll fel a lélek:

mámika, mámika, úgy fáj, mindegyik ujjamon vér foly,

melyet a vráncsai dászkelem naspolya vesszeje ontott...

 

verte, porolta dühében el végig a harmadik osztályt,

úgy hadonászott, mint fakardos cigány kaporálok...

...kint a szünetnek a végin a cinkák átcsirikoltak,

ungurul átcsirikoltak a vécé deszkapalánkján...

 

...bőszületében Eröss Duma Istánt elfenekelte,

hogy soha többet a seggire otthon se tudjon leülni,

...s véres szamárfült tépett serényen,

Farkas Janónak pediglen az agyából verte ki taknyát...

...Doszpinineszku direktor kiszúrta,

gyász borul végképp szép szeretőmre...

elfeketült pici két szöme csillaga Benke Katának...”

 

 

Csángók

 

Megőszült harmaton

holló szerenádban

akár a havazás

egy üres pohárban

 

Csöndben hullunk alá

mint akik csak voltak -

lányai a szélnek

fiai a pornak

 

Megcsúfolt asszonyként

elavortált Erdély

lebegtet a semmi

kihűlt magzatvizén

 

Ráhímez a holdfény

fekete kenyérre

országos hazánk lesz

a szőlőlevélke

 

Álmában ha ránk lel

Isten a királyunk

reggelre feledi

rázuhant fohászunk

 

Bőrünk alá vakolt

freskó lett az imánk

homokhoz meszezi

anyanyelvünk Bizánc

 

Meggyaláz a tavasz

az ősz a tél a nyár

fölöttünk pusztul el

az énekes madár

 

s már csak árnyékunkért

lüktet lázban égve

a Kárpát-medence

küretezett méhe

 

 

G. PATAKY ANDRÁS

Köszönet, mester!

In memoriam Domokos Pál Péter

 

Vigyázó szemekkel nézted,

mire képes itt a Bűn,

de egy percre sem tágítottál a céltól,

hogy láttasd a világgal:

kis néped méltó a Holnapra,

mely nem tudni, mit hoz;

de aki megéri, századokat vihet tovább!

Egy életen át vigyázó szemekkel láttad,

változó hatalmak

egymásnak adják a pusztítás stafétáját;

kristálylogikáddal érveltél,

és vállaltad a veszélyt,

és tettél akkor is,

amikor tanácsosabb volt a tunyaság!

 

Az én sorsom még elviselhető,

de sebet szakít bennem a Tények Kése,

hogy süketek a fülek és némák a szájak,

pedig elbitangolnak az őrizhetetlen nyájak

a Közöny Vadonában!

 

Egy életen át vigyázó szemekkel láttad,

mire képes itt a Bűn,

de nem adtad fel;

és hogy megélte e kis nép a Mát,

a Te apostolságodnak is köszönhető, MESTER!

 

 

GÁL ÉVA MESE

Hazátlanok millecentenáriuma

 

A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,

akinek hazája nem lesz soha?

Aki sötétbe született magyarnak,

 

hogy árnyától éljen a glória?

Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,

ha úgy érzi: elhagyta a haza?

 

Készen kapott határt és veszteséget.

A történelem vádlottként örök,

mert megteremti ezt az ellentétet

 

a haza és a hazátlan között.

A vonzódás a fényhez örök kényszer,

rációt győznek érte ösztönök,

 

hogy leszámoljanak a vaksötéttel,

hiszen minden élni, látni akar!

Otthont teremtve küzdeni a véggel.

 

Másként nincs élet, ember és magyar!

És mi mintha már csak sötétből látnánk

a fényt, ami árnyékába takar,

 

többletként éljük a haza hiányát:

a „nincs”-ben teljesül a végtelen,

a egy nyelvében élő világ hazáját

 

őrzi bennünk a boldog értelem.

De nyelvében egy világ meddig élhet,

ha nincs földje ahhoz, amit terem?

 

Meddig lehet a fény árnyéka élet,

meddig ad otthont hitünknek az ég,

s mikor jön el a nap, mikor a fénynek

s árnyéknak közös hona lesz a vég?

 

 

GARAI ISTVÁN

Csángó madonna

Korniss Péter azonos című fényképe alá

 

Fiatal lány. Arca kissé megnyúlt:

szeme derűs és megnyugvást sugároz.

Színes kendő a fején, hajtincse

kibomlik kissé alóla. A balján

melléhez szorítva tartja két év

körüli kicsi gyermekét. Pufók

arcocska: csodálkozó, de biztonság-

érzettel a világra tekintő szempár.

Fejecskéjén ugyancsak főkötő, teste

kendőbe szorosan becsavarva,

csak a kézfej látható szabadon.

Az anya jobbja a kicsi gyermek testén.

S noha szíve fölött a magzat, mégis

mintha védené mind az öt ujja makacsul.

Kérges kéz, munkáról tanúskodó.

Körömlakkot itt aztán ne keress!

Ellágyul a szív, hogyha mindezt látja.

Ó, ha lenne jövőbe látó szemem,

hogy meggyőződhetném: milyen

jövő vár rátok: csángó anya és kisdede.

Magyari népünk messzire került

ágacskái, ti: reménységeim a nagy

távolban - ott, a Csángóföldön.

Ha püspök lennék, megáldanám

mindkettőtöket, hogy az életúton

ne lépjetek sárba, kőbe ne botoljatok,

hogy egyetlen kicsorduló vércsepp se

hulljon a porba, a földre, amelyen

keservekben és megnyomoríttatásokban,

a drága anyanyelv pusztító hadjáratai

között élnetek adatott.

1998. november 25.

 

 

Moldvai elégia

 

Lakatos Demeter, fia Moldovának,

leverte a halál kucsmakoronádat.

Borús luzafákról nem írhatsz már többé -

lezárták a szemed, pihensz mindörökké.

 

Játszom szavaiddal, s mintha három század

előtti időkből szólni hallanának:

szinte az Ómagyar Mária-siralom

zengzete hangzik fel valamely hajnalon.

 

Írta, énekeltél - mondtad volt, hogy belső

nagy kényszerűségből lett belőled költő.

Húzódván szobádba megszálltan csak róttad

a mézédességű, ős sámáni szókat.

 

Csángók szép községe: ékes Szabófalva

ott van, hol a Szeret s Moldva összefoly ma.

Ahhoz ragaszkodtál, ott zengett az ének -

elmenni se vágytál, csak ha „kergetnének”.

 

Magányos pacsirta? Merész ívű sólyom?

Ilyen kérdésekkel már nem is kínlódom.

Balatonhoz híred elhozta az éter,

noha köztünk a táv nyolcszáz kilométer.

 

Nem vagyok zarándok, nem foghattunk kezet

rövid életünkben - nem is ismertelek,

de oly ága vagy te a magyari fának,

hogy hiányod miatt elszorít a bánat.

 

Mint értékes lelet, olyan a te nyelved:

Szóvégi ú-k, nd-ek és sziszegő sz-ek.

Könyvedért kiáltok, Erdélyt kérem számon -

mohó vagyok: több szín legyen palettámon!

 

Lakatos Demeter, fia Moldovának,

leverte a halál kucsmakoronádat.

Éltedben vigasztalt a Szeret múzsája -

holtodban a Dúnántúl egy rózsaszála -

1975. március 20.

 

 

Moldvai

 

Riu itt edzs luzafa

a künüit hullattya

Mért hullatod künüid?

Dzsenge lián elel itt

 

Dzsenge ifi liánka

libeg rajta karinca

szinte parázs szeme

buodog aki kegyesze

 

Fuvadoz a zeszti szél

hülepedik aki él

csak én szüvem rizget ég

mátkecskámnak mellyeért

 

Sirangoznak sillagok

hejsze temlecben vadzsok

Ne rijjatok sillagok

mátkám völdében vadzsok

1975. március 14.

 

 

GELLÉR SÁNDOR

A csöbörcsöki csángó

 

Vizet újszülöttre,

könnyet a halottra.

Most hát indulok a

felsőbb csillagokra.

 

Mit bámultok?! Fogadni kell

Rákóczi úr papját.

Felültetem a falu

száz derék lovasát.

Megannyi leányka

jóború-magdolna,

kitükrözi magát a

kékszínű folyóba.

 

Eperfátok alól

csődöröm elbolygott.

Vérrel írom be a

fekete mennyboltot.

 

Kivágták a nyelvemet a számból.

Én vagyok a csöbörcsöki csángó

Mikola, 1943

 

 

HUNYADI MÁTYÁS

Csángó templom

 

I.

 

Harangok nyelve alól

a némaság pehely-puha csomói kiszakadnak.

Vér és hang

kondul elő,

árad át a tájon,

s mint nehéz tüzek

könnyű pernyéje reátelepszik

a házra, arcra,

beleég a tenyerek redőzetébe.

 

II.

 

A néma harangok újra felhörögnek,

rekedtes búgásuk lassan csiszolul

csengő érccé.

Önts harangot ágyúidból!

Konduljon végig Európán a sirám,

verje fel álmából,

a szendergő hazugságból a hang a népét!

Millió harangot, harangot önts,

hogy konokul kongassa szét

a nyelv magányát,

mert nem szólhat senkihez

maga-maradtságában.

 

III.

 

Olvaszd ágyúid,

önts harangot!

Emeld arcod a lélek-kondulás

zúgásába!

Halld meg,

halld meg

az érc bongása mögül kisíró

alázatot.

Rommá tiport templom fölött

az égen,

csak a harang inog némán,

hófehéren.

 

 

ILLYÉS GYULA

Csángók

 

Kivánkoztam a csángókhoz,

a künnrekedt pusztázókhoz,

Bukovinát sose láttam,

bele mégis visszavágytam.

 

Vissza, mint a gyerekkorba,

abba az őskori honba.

Istensegíts, Hadikfalva

volt álmaim birodalma.

 

Megindulván Napkeletnek,

ott pihentem volna egyet,

onnan léptem volna beljebb,

oda, hol a mese erjed.

 

Keletre, még keletebbre,

a sűrű nyelv-rengetegbe,

őseim Atlantiszába,

Kőrösi Csoma nyomába.

 

Mentem volna, sose mentem.

Ők indultak meg helyettem.

Nyikorgó nagy szekértábor

nesze kél az éjszakából -

 

Nyúlik messze a sík éjbe

kocsisereg lámpafénye;

sorban, hosszan, mintha házak,

utcasorok vonulnának.

 

Tejútnyi csillaggal mintha

Csaba népe térne vissza.

Zárkóznak be a parasztok:

ez a székely mindent ellop...

 

Gomolyagként kibomolva

tekerül le Hadikfalva.

Futó fonál az orsóról:

Istensegíts egy szekér-sor.

 

Hazátlan a hontalanhoz,

lemegyek a népfolyamhoz,

mint valami folyam-szélen

álldogálok az útfélen.

 

Maguk húzzák a szekeret,

Rínak rajta a gyerekek.

Ver az eső, sehol egy ház;

ilyen volt a népvándorlás.

 

Törik a tej-kukoricát,

a szilvát a palánkon át;

zendül rájuk ebugatás -

ilyen volt a honfoglalás. - -

 

Nézi a nép a menőket,

követi majd holnap őket.

Ez keltre, az nyugatra,

nyüzsög a nép, mint a hangya. - -

 

Szól az ágyú kelet felől,

feldörög rá nyugat felől;

ide-oda a csapdában

fut a magyar a honában. - -

 

 

JÁSZ VIKTOR

„Az ördög nyelve”

 

Domokos Pál Péter egykor Moldvában

fazekakat árult, székely álruhában.

Ekhós-szekér előtt keszeg lovat hajtott, -

s megnyíltak előtte titokban az ajtók.

Megnyíltak az ajtók, szívek és az ajkak,

nagy szürete lett a mesének, a dalnak!

Csángó magyarok közt legendája támadt

vándor fazekasnak, bűvös meszénának.

 

Egyszer Lészpeden járt s megállott egy háznál,

megcsörrent a kocsin a köcsög, a száz tál.

Kért egy pohár vizet, - kettő lett belőle;

adott érte egy szép, aranyozott könyvet.

Kérdi kicsinyi gyermek töltésen az apját:

- Ki vult az az ember s micsidát adott át?

Micsissza kend, tátám, ne dugja a zingbe!

Felelé Züld János: - Fazokakot vinne

Bákóba eladni, s igen megszomjaza.

Ez meg itten dzsermek, az Úr Isten szava.

Ha bötüket üsmérsz, meghallhatod te es, -

De most még kicsiny vagy. Nálam lesz, itt keresd!

 

Nagy lett kicsi János, iskolába vitték -

oláh nyelvbe törték zsenge magyar lelkét:

még az ábécét is csak oláhul fújta, -

de már az a szép könyv az oldalát fúrta.

Elmondta a papnak, mintegy dicsekedve.

- Magyar könyv? De hiszen az az ördög nyelve!

Dobd a tűzbe, Jancu, avagy hozd el nékem!

Nem tűrhetek román földön ilyen szégyent! -

Nem szól kicsi János csak egy árva szót es,

Nem érti a dolgot, de csak nem is kérdez.

 

Történt aztán egyszer: vendég jött a házhoz,

s elővett egy könyvet: No Jancsi, imádkozz!

Nézi azt a könyvet, hanem - csak nem látja!

Ismeretlen bötűk állnak ott sorjába.

Észbe veszi, amit a pap monda néki, -

de bárhogy forgatja, sehogyan se érti.

Megkérdezi végül, jó nagyokat nyelvén:

hogyan imádkozzak én az ördög nyelvén.

Felelé a vendég, Domokos Pál Péter:

s magyarul mondd, Jancsi, - azt Isten is érti!

Magyarul lehet őt legszebben dicsérni.

Dicsérni - de szidni is - legjobban lehet, -

ezért kapta nyelvünk az „ördögnyelv” nevet...

 

Így volt-é, nem így volt? - Isten aki tudja.

A régi vándornak nincs már arra útja.

Züld Jancsi János lett, sőt már János bátyja. -

Nem tud már „ördögül” öt kis unokája...

 

 

JÉKELY ZOLTÁN

Az ember ott a legfájóbb magyar

 

Az ember ott a legfájóbb magyar,

hol a magyarságnak már nyoma sincs.

Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen;

Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem,

s első ősöm, kinek nevét sem ismerem.

Cinfalva, 1977. november 21.

 

Hagyaték

Mikecs László emlékére

 

Eltűnt a háború vérözönével;

bizonyosra vettük, hogy visszajön;

de vártában szürkén múlt hétre hét el,

s szemünkből rendre elfogyott a könny.

 

Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,

- Él! - szólt az egyik, - Meghalt! - szólt a más,

lelkünkben egymással így feleseltek

pogány valóság s hívő látomás.

 

Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét

inségemben én nyalogattam el -

suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék,

mert jel lett volna ez, iszonyú jel!

 

Nem jött... A sálja így került nyakamra:

sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!

Aztán megnyílt a pince és a kamra,

s minden feléltünk rendre, dicstelen,

 

Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,

már évek múltak el, míg jött a hír:

keresztútjának rég elérte végét,

poklába zárta már a messzi sír...

 

Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy

holt híre jött: megelevenedett!

Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk

mézzel, kenyérrel - a Kísértetet.

 

Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát!

Noli tangere!... Féltőn és hiún

zártuk el dolgait, könyvét, a tékát,

mely lőn tilalmas, titkos múzeum.

 

S én bújni kezdtem sok-sok irományát,

könnyezve bámulván a kései

éjszakában, jégábrás ablakán át

fehér arcát!... Tán egy új Széchenyi

 

tűnt Benne el, tudásával, hitével,

és minden tette ott is áldozat:

sírban is égő, buzdító szívével

istápolja a holt magyarokat.

 

 

KÁNYADI SÁNDOR

Apokrif sirató

 

miért kellett meghalnod

én édes gyermekem

miért adtad magad kínhalálra

olyan fiatalon

én édes jézusom

miért kellett a kereszten kiszenvedned

miért kellett drága vérednek kiomolnia

én szüvem gyökere miért

ha még a bűnnek a nagyját se tudta

elmosni a te kiomló véred

ha a vétek legkisebb magjából is azóta

terebélyes fa növekedett

szaporodnak a keresztek erdői

nem szűnnek a kínoztatások

érdemes volt-e édes jézusom

a világ vétkeiért váltságul

magadat odaadnod

szép fiatal életed föláldoznod

hitted volna-e hogy csak ösvényt versz

csak utat taposol nekünk a golgotára

érdes volt-e a te szép fiatal életednél

többre tartanod a példamutatást érdemes-e

jaj édes gyermekem mégse kellett volna

annyi nyomorúságot a fejedre gyűjtened

nem kellett volna

mindenegy ember minden vétkét

minden nyomorúságát

magadra venned

hogy még a magamval hozott vétkemet is

magadra vedd

nem kellett volna nem

de ha nem vetted volna magadra

ha nem vagy a szenvedésben példa

mi értelme lett volna

az én kicsid életemnek

mi ételme jaj

Lészped-Kolozsvár, 1987

 

 

Eretnek táviratok

Pán Cogitónak odaátra

 

(Első sürgöny)

            igaz-e hogy a mi államalkotó népünket stop még maga szent andrás keresztelte volna meg stop a szentatya ezredvégi ittjártakor nem cáfolta az itteni elöljárók határozott állítását stop az államalkotók ezen felbuzdulva stop előbb csak a honi igények kielégítésére stop de nagy exportkilátások reményében stop de megkezdték gyermekkoromban csak a vasúti átjárók veszélyességére figyelmeztető stop de most eredeti hivatásuk stop gyakorlására szánt andráskeresztek sorozatgyártását stop

 

(Második sürgöny)

            van-e tudomás odaát arról stop hogy Jézus Krisztus anyanyelvét stop azt a nyelvet melyen így kiáltott föl a keresztfán stop éli éli lama sabaktani stop állítólag még hatvan-hetvenezren beszélték de stop két arám kolostorban őrizgették ápolgatták miséztek rajta de stop tovább idegenforgalmi megélhetési okokból sem tolerálják stop hitturizmus címén sem stop miből fog megélni a két-kolostornyi apáca és szerzetes stop valamint a szent hajlékok körül tevékenykedők buzgó kis seregei stop sürgős intézkedést várunk odaátról stop

 

( Harmadik sürgető sürgöny)

            sürgős intézkedést várunk odaátról stop mert itt javunkra semmi sem mozdul stop hiába folyamodunk szóban és írásban stop hiába tették írásba többévszázados óhajukat-sirámukat a csángók stop hiába kérték kérik a földi helytartót-tókat stop hadd imádhatnák tisztelhetnék anyanyelvükön az Urat stop hiába tették legutóbb is őszentsége „szeme alá” panaszos írásukat stop pedig ha valaki stop akkor ő tudhatná mondhatná stop hogy a csángók olyan magyarok mint amilyen lengyelek lesznek stop a litvániában panaszkodó lengyelek stop mint amilyen németek lesznek stop a lengyelországban lengyelesedő németek stop mint amilyen finnek a norvégiai finnamrkban jólétükben is senyvedő finnek stop mint amilyen hiába folytatnám stop

 

(Negyedik sürgöny)

            mégis mégis reménykedünk hogy a gyöngék és gyámoltalanok kérdései nem maradnak válaszolatlanul stop kéréseik sirámaik meghallgatásra találnak stop sebeikre gyógyír érkezik stop hinni szeretnők hogy Krisztus őértük is föltámadott s hogy a pünkösd nem borostyánba tokosult nyakláncon hordható búcsúfia stop

 

(Ötödik, egyben utolsó sürgöny)

            az előbbieket für alle falle megpróbálom fölcsempészni a világhálóra ha módjában állna tisztelt pán Cogitó megkérném járna közbe vagy próbálja meg ha egyenes úton nem sikerül stop akkor némi mennyei borravaló fejében valahogy az égi internetre is fölférkőztetni stop legjobb volna persze ha meg tudná szerezni az Örökkévaló égi e-mail címet s egyenest Neki továbbítaná hogy legalább a készülődő borzalmak nagycsütörtökén idővészfékét ha volna Isten húzná meg stop