Mirk László csíkszeredai magyartanár 2001-ben a helybeli Hargita Kiadóhivatalnál megjelentette Az ember ott a legfájóbb magyar c. antológiáját, amely Versek a csángómagyarokról alcímet viseli. A kötetben a csángó népköltészet ritka darabjai mellett helyet kap egy igen értékes válogatás tegnapi és mai csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből. Az alábbi válogatás ez utóbbi verscsokor alapján készült.
BALÁZS F. ATTILA
Csángók
BURJÁN-GÁL EMIL
Moldova
CZEGŐ ZOLTÁN
A Szeret vizén
KINDA KÁLMÁN
Siculicidium
FARKAS ÁRPÁD
Tikmony
FERENC IMRE
Csángók
FERENCZES ISTVÁN
Beszéd a hazainduló Julianus baráthoz
Csángó bölcsődal
Töredék egy csángó eposzból
Csángók
G. PATAKY ANDRÁS
Köszönet, mester!
GÁL ÉVA MESE
Hazátlanok millecentenáriuma
GARAI ISTVÁN
Csángó madonna
Moldvai elégia
Moldvai
GELLÉR SÁNDOR
A csöbörcsöki csángó
HUNYADI MÁTYÁS
Csángó templom
ILLYÉS GYULA
Csángók
JÁSZ VIKTOR
„Az ördög nyelve”
JÉKELY ZOLTÁN
Az ember ott a legfájóbb magyar
Hagyaték
KÁNYADI SÁNDOR
Apokrif sirató
Eretnek táviratok
BALÁZS F. ATTILA
Csángók
Nyár elején valami ősi
ösztön és szükség
hajtja a népes csángó
családokat ki a hegyekre
hol harmatot gyűjt
a korahajnal édes arcbőrükre
és savószagú estéken
miután a nap lefolyik
a Farkasok patakán
a gyermekek összebújnak
friss sarjúban vetett ágyukban
melyen átüt a föld
anyatej-édességű illata
és a kieresztett ingű férfiak
forrótestű asszonyaik mellé
bújnak melegedni
(Ingázó csángókkal kapaszkodik
a kígyózó út... úgy nézik
a domboldalakhoz támasztott
ösvényeket úgy nézik hogy
ha a busz megállna
elindulnának toronyiránt
a hűvös csúcsokra -)
BURJÁN-GÁL EMIL
Moldova
(Kallós Zoltánnak)
csángósors (anyanyelvbilincselő)
tiltott szó (szívgyökerekig hű)
kinőhetetlen dallamos jaj
(tavaszesték őszhajnalokkal)
CZEGŐ ZOLTÁN
A Szeret vizén
A Szeret vizén fények bokáznak
negyedszázada, játszi kedvvel. -
Sok száz esztendő hamvába markol
itt, ki kövekkel birkózni nem mer.
Jó Moldva sziép tájaind
megvallatok egy csoda dombot;
köröttünk keringő szél vigyázza,
mit elpisszegnek a léha lombok.
- - - Jaj, ujjbegyeit nap felé tartva
miért kutatja, mindhiába,
nenea Dumitru, hogy milyen betűt cirkált
valamelyik őse a templom falára.
Jó Moldva áldott fáiról
- úgy tetszik - fönnebbre húz a madár is;
kétszer koppan a verejték e földön,
és hosszabb az ösvény egy tiszta danáig.
- Tíz ujjam vet arcomra árnyékot,
valami melegség fut a szemeimre. -
Jó Moldva komor falvai vigyázzák:
méltatlan ne legyek én se félelemre.
KINDA KÁLMÁN
Siculicidium
E. P. pusztinai barátomnak
Első stáció
Csíkmadarasról már szaladtunk,
Mikor Madéfalván már égett a kereszt.
Hátunkon nagy batyut cipeltünk,
S a küsded Jézust.
Második stáció
Vad erdőkben megpihentünk,
A szeredást* elővettük,
Lovainkat megitattuk,
S nagyon kerültünk Gyimes felé.
Harmadik stáció
Lóvésznél kidőltek a lovak,
És az ártatlan csecsemők.
Jaj, Názáreti Újszülött!!!
Negyedik stáció
Tatros vizét jól elérve
Elenkjött egy román fáta,
Verítékünk letörölte...
Ötödik stáció
Zöld Péter is jöve velünk,
Támogatta a keresztet,
Pár percig még le is vette...
Hatodik stáció
Pusztinába, hogy elértünk,
Ruháinkat elcseréltük.
Jó románok ideadták.
Nem kaptak meg a katonák.
Hetedik stáció
Keresztre is feszíttettünk...
Anyanyelvünk felejtgettük...
ELI, ELI! LAMMA SABAKTANI?**
* kecskeszőrből szőtt tarka, fedeles tarisznya
** Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?
FARKAS ÁRPÁD
Tikmony
Akit Diószínbe hívnak, gondolja meg százszor - s induljon. Nem tudom, érzik-e a Bákó környékiek, hogy szürkület után a Szeret mentén végigfut valami levélfonákot mozgató, hideg áram? Dehogyis! Egész esztendőben érzik, mért éreznék különösképpen most, mikor én is itt vagyok? Hosszú csavargás után, mint a hetedik krajcárt, úgy találtuk meg a falut, hová hivatalosak voltunk éjjeli szálásra, váll-vállhoz feszülő boros összeszorulásra. Elvarázsolt falu volt, az éjjelőr, a legkisebb királyfi találta meg a házat, amelynek sötét ablakán bezörgettünk. Villany nem gyúlt odabent, csak a világosság futott ki mezítláb az ajtón, földig érő fehér vászoninget viselő lány képében. Bátyját keressük, s ő elszomorodik. Bebizonyítjuk valahogy, hogy barátai vagyunk, s a lábujjai között ficánkoló sártól, meg valami mástól igen kelletlenül hátravezet a sütőhöz, s - lesz, ami lesz! - belöki az ajtót. Kétszer háromszoros odú... papíron helyiség. Háromezer pakk cigaretta füstje s két hektó bor szaga ront ránk, s egy csonkig égett gyertya néma homálya, amely alól lassacskán előszivárog három nova-ütötte arc. Bepréselődünk most már, hátha kiszorítanánk a rossz levegőt. A fiú benyálaz ide-oda úszkáló vendégfogadó csókjaival, a kisszéken hosszú nyirkos haját próbálgatja emelgetni a földről egy öreg, az apa meg - Szervátiusz- faragta arc - úgy nyomja fejét az ajtófélfához, úgy ropogtatja állkapcsát, hogy vendéglátásra józanodjék valahogy. Kisirül az ajtón. s mikor újra bebukik világító kancsóval kezében, válla fölül ránk omlanak az éjből a balladák.
- Tikmony! - suttogja, mintha erdő; s vetkőztet, leitat, öl a tekintete. - Tikmony! – ismétli, s mi önkéntelenül, féloldalasan megindulunk a fal mellett, mohó vággyal a künti éjszaka iránt. A fiú eszelős édesapámozással vesz védelmébe: vendégül ő hívott.
Az apa nem tágít, tölgyfaág-recsegés a hangja, ahogyan közli: őneki vendégmarasztaláshoz ez a szó, meg a bor van, mással kínálni nem tud. Húsz éve jártak utoljára erre magunkfajták, kérdezték: a tojást errefelé hogy hívják. TIKMONY - ezt tudja mondani azóta is.
Kiszédülünk a füsttel az éles moldvai éjszakába. Mögöttünk a fiú részeg zokogása, eső hull, tele az ég alja a tojás és a tyúk szemerkélő meséjével.
FERENC IMRE
Csángók
Neked mindegy hogy milyen nyelven
imádnak Uram - csak imádjanak
de nekünk nem mindegy hogy
milyen nyelven imádkozunk -
lelkünket a Te nevedben
gyarmatosítják elcsatolják
évszázadok óta
nyelvünk romlik szakadozik
drága vásznát-szövetét
idegen anyaggal
foldozgatjuk
Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram
de ha a Te hasonlóságodra
teremtettél minket is
kérünk segíts hozzá egy teljesebb
egy emberibb élethez
nem kell ehhez elküldened még egyszer
egyszülött Fiadat
csupán egy papot
csupán egy tanítót küldj
Szabófalvára
Forrófalvára
kik magyarul szólnak hozzánk
Uram a nyelvünk a széthullás nyelve
a megaláztatás nyelve és a félelemé
a haldoklók nyelve a végkimúlásé
hallhatod amint zavartan szejpítünk
az avarban
Kinek az érdeke hogy általunk
egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram
szeress minket a Szeret partján
és szabadíts meg a gonoszaktól
akik ellenünk vétkeznek
Uram a nyelvünk szétporlad szétesik
és még káromkodni sem fogunk tudni
a Te dicsőségedért!
1999. február 24.
FERENCZES ISTVÁN
Beszéd a hazainduló Julianus baráthoz
Későn jöttél, testvér, későn.
Kenyerünk keserű, a vizünk
kégyóval, varanggyal teli -
Reményünk por, hamu a hitünk...
Udvara a kánnak megvet,
mégis velük kell hajlongani,
a falra felkent klán előtt
égve égnek lelkünk romjai.
Besúgók járnak közöttünk,
júdások visznek üdvrivalgni
harcait, hol megzsaroltan
térdelünk - kétszer kell meghalni.
Elvették földjeink, nevünk,
vérünk sem elég hál' adóra,
rabszíjra fűzi gyermekünk,
önmagába pusztít a horda.
Bélyeg lett nyelvünk, nyílt fekély.
Arcunkon lobognak poklai...
Anyánk megtördelt szavával
álmunkban is félünk szólani...
És szétiszonyít Ázsia,
mint száműzöttet álmai -
Egyedül a szél, csak a szél,
minket csak ő tud megváltani...
Ég veled, testvér. Ki tudja,
kinek leszünk majd vérei...
Mire visszajössz, meglehet,
egymást sem fogjuk érteni.
Csángó bölcsődal
kukkujj fiam kukkujj
kicsid Ráduj Péter
kemence a bölcsőd
fehér mészkőkatlan
szamártövis paplan
törek-pelyva-párna
fejednek a gyámja
hajna fiam hajna
elrothad a szalma
gyermekágyad alma
csipkebokor őrzött
varjúének költött
mennybejáró pernye
enye fiam enye
szeretőd szüzecske
románul Marinka
magyarul Margitka
te léssz fiam nádszál
piros liliomszál
élve halva is
vas nélkül vasban is
hallgass gyermek hallgass
csak magadnak jajgass
havasi iringó
két szeder-mellbimbó
nyelved alá zárva
kő lesz és pogácsa
úrnapi pomána
Töredék egy csángó eposzból
„...és könnyes szemmel fut a gyermek az árva anyához
nyújtja feléje, akár piros rózsát, nyújtja feléje öt ujját,
sápad az arcán, körmei roncsán száll fel a lélek:
mámika, mámika, úgy fáj, mindegyik ujjamon vér foly,
melyet a vráncsai dászkelem naspolya vesszeje ontott...
verte, porolta dühében el végig a harmadik osztályt,
úgy hadonászott, mint fakardos cigány kaporálok...
...kint a szünetnek a végin a cinkák átcsirikoltak,
ungurul átcsirikoltak a vécé deszkapalánkján...
...bőszületében Eröss Duma Istánt elfenekelte,
hogy soha többet a seggire otthon se tudjon leülni,
...s véres szamárfült tépett serényen,
Farkas Janónak pediglen az agyából verte ki taknyát...
...Doszpinineszku direktor kiszúrta,
gyász borul végképp szép szeretőmre...
elfeketült pici két szöme csillaga Benke Katának...”
Csángók
Megőszült harmaton
holló szerenádban
akár a havazás
egy üres pohárban
Csöndben hullunk alá
mint akik csak voltak -
lányai a szélnek
fiai a pornak
Megcsúfolt asszonyként
elavortált Erdély
lebegtet a semmi
kihűlt magzatvizén
Ráhímez a holdfény
fekete kenyérre
országos hazánk lesz
a szőlőlevélke
Álmában ha ránk lel
Isten a királyunk
reggelre feledi
rázuhant fohászunk
Bőrünk alá vakolt
freskó lett az imánk
homokhoz meszezi
anyanyelvünk Bizánc
Meggyaláz a tavasz
az ősz a tél a nyár
fölöttünk pusztul el
az énekes madár
s már csak árnyékunkért
lüktet lázban égve
a Kárpát-medence
küretezett méhe
G. PATAKY ANDRÁS
Köszönet, mester!
In memoriam Domokos Pál Péter
Vigyázó szemekkel nézted,
mire képes itt a Bűn,
de egy percre sem tágítottál a céltól,
hogy láttasd a világgal:
kis néped méltó a Holnapra,
mely nem tudni, mit hoz;
de aki megéri, századokat vihet tovább!
Egy életen át vigyázó szemekkel láttad,
változó hatalmak
egymásnak adják a pusztítás stafétáját;
kristálylogikáddal érveltél,
és vállaltad a veszélyt,
és tettél akkor is,
amikor tanácsosabb volt a tunyaság!
Az én sorsom még elviselhető,
de sebet szakít bennem a Tények Kése,
hogy süketek a fülek és némák a szájak,
pedig elbitangolnak az őrizhetetlen nyájak
a Közöny Vadonában!
Egy életen át vigyázó szemekkel láttad,
mire képes itt a Bűn,
de nem adtad fel;
és hogy megélte e kis nép a Mát,
a Te apostolságodnak is köszönhető, MESTER!
GÁL ÉVA MESE
Hazátlanok millecentenáriuma
A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha?
Aki sötétbe született magyarnak,
hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?
Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet
a haza és a hazátlan között.
A vonzódás a fényhez örök kényszer,
rációt győznek érte ösztönök,
hogy leszámoljanak a vaksötéttel,
hiszen minden élni, látni akar!
Otthont teremtve küzdeni a véggel.
Másként nincs élet, ember és magyar!
És mi mintha már csak sötétből látnánk
a fényt, ami árnyékába takar,
többletként éljük a haza hiányát:
a „nincs”-ben teljesül a végtelen,
a egy nyelvében élő világ hazáját
őrzi bennünk a boldog értelem.
De nyelvében egy világ meddig élhet,
ha nincs földje ahhoz, amit terem?
Meddig lehet a fény árnyéka élet,
meddig ad otthont hitünknek az ég,
s mikor jön el a nap, mikor a fénynek
s árnyéknak közös hona lesz a vég?
GARAI ISTVÁN
Csángó madonna
Korniss Péter azonos című fényképe alá
Fiatal lány. Arca kissé megnyúlt:
szeme derűs és megnyugvást sugároz.
Színes kendő a fején, hajtincse
kibomlik kissé alóla. A balján
melléhez szorítva tartja két év
körüli kicsi gyermekét. Pufók
arcocska: csodálkozó, de biztonság-
érzettel a világra tekintő szempár.
Fejecskéjén ugyancsak főkötő, teste
kendőbe szorosan becsavarva,
csak a kézfej látható szabadon.
Az anya jobbja a kicsi gyermek testén.
S noha szíve fölött a magzat, mégis
mintha védené mind az öt ujja makacsul.
Kérges kéz, munkáról tanúskodó.
Körömlakkot itt aztán ne keress!
Ellágyul a szív, hogyha mindezt látja.
Ó, ha lenne jövőbe látó szemem,
hogy meggyőződhetném: milyen
jövő vár rátok: csángó anya és kisdede.
Magyari népünk messzire került
ágacskái, ti: reménységeim a nagy
távolban - ott, a Csángóföldön.
Ha püspök lennék, megáldanám
mindkettőtöket, hogy az életúton
ne lépjetek sárba, kőbe ne botoljatok,
hogy egyetlen kicsorduló vércsepp se
hulljon a porba, a földre, amelyen
keservekben és megnyomoríttatásokban,
a drága anyanyelv pusztító hadjáratai
között élnetek adatott.
1998. november 25.
Moldvai elégia
Lakatos Demeter, fia Moldovának,
leverte a halál kucsmakoronádat.
Borús luzafákról nem írhatsz már többé -
lezárták a szemed, pihensz mindörökké.
Játszom szavaiddal, s mintha három század
előtti időkből szólni hallanának:
szinte az Ómagyar Mária-siralom
zengzete hangzik fel valamely hajnalon.
Írta, énekeltél - mondtad volt, hogy belső
nagy kényszerűségből lett belőled költő.
Húzódván szobádba megszálltan csak róttad
a mézédességű, ős sámáni szókat.
Csángók szép községe: ékes Szabófalva
ott van, hol a Szeret s Moldva összefoly ma.
Ahhoz ragaszkodtál, ott zengett az ének -
elmenni se vágytál, csak ha „kergetnének”.
Magányos pacsirta? Merész ívű sólyom?
Ilyen kérdésekkel már nem is kínlódom.
Balatonhoz híred elhozta az éter,
noha köztünk a táv nyolcszáz kilométer.
Nem vagyok zarándok, nem foghattunk kezet
rövid életünkben - nem is ismertelek,
de oly ága vagy te a magyari fának,
hogy hiányod miatt elszorít a bánat.
Mint értékes lelet, olyan a te nyelved:
Szóvégi ú-k, nd-ek és sziszegő sz-ek.
Könyvedért kiáltok, Erdélyt kérem számon -
mohó vagyok: több szín legyen palettámon!
Lakatos Demeter, fia Moldovának,
leverte a halál kucsmakoronádat.
Éltedben vigasztalt a Szeret múzsája -
holtodban a Dúnántúl egy rózsaszála -
1975. március 20.
Moldvai
Riu itt edzs luzafa
a künüit hullattya
Mért hullatod künüid?
Dzsenge lián elel itt
Dzsenge ifi liánka
libeg rajta karinca
szinte parázs szeme
buodog aki kegyesze
Fuvadoz a zeszti szél
hülepedik aki él
csak én szüvem rizget ég
mátkecskámnak mellyeért
Sirangoznak sillagok
hejsze temlecben vadzsok
Ne rijjatok sillagok
mátkám völdében vadzsok
1975. március 14.
GELLÉR SÁNDOR
A csöbörcsöki csángó
Vizet újszülöttre,
könnyet a halottra.
Most hát indulok a
felsőbb csillagokra.
Mit bámultok?! Fogadni kell
Rákóczi úr papját.
Felültetem a falu
száz derék lovasát.
Megannyi leányka
jóború-magdolna,
kitükrözi magát a
kékszínű folyóba.
Eperfátok alól
csődöröm elbolygott.
Vérrel írom be a
fekete mennyboltot.
Kivágták a nyelvemet a számból.
Én vagyok a csöbörcsöki csángó
Mikola, 1943
HUNYADI MÁTYÁS
Csángó templom
I.
Harangok nyelve alól
a némaság pehely-puha csomói kiszakadnak.
Vér és hang
kondul elő,
árad át a tájon,
s mint nehéz tüzek
könnyű pernyéje reátelepszik
a házra, arcra,
beleég a tenyerek redőzetébe.
II.
A néma harangok újra felhörögnek,
rekedtes búgásuk lassan csiszolul
csengő érccé.
Önts harangot ágyúidból!
Konduljon végig Európán a sirám,
verje fel álmából,
a szendergő hazugságból a hang a népét!
Millió harangot, harangot önts,
hogy konokul kongassa szét
a nyelv magányát,
mert nem szólhat senkihez
maga-maradtságában.
III.
Olvaszd ágyúid,
önts harangot!
Emeld arcod a lélek-kondulás
zúgásába!
Halld meg,
halld meg
az érc bongása mögül kisíró
alázatot.
Rommá tiport templom fölött
az égen,
csak a harang inog némán,
hófehéren.
ILLYÉS GYULA
Csángók
Kivánkoztam a csángókhoz,
a künnrekedt pusztázókhoz,
Bukovinát sose láttam,
bele mégis visszavágytam.
Vissza, mint a gyerekkorba,
abba az őskori honba.
Istensegíts, Hadikfalva
volt álmaim birodalma.
Megindulván Napkeletnek,
ott pihentem volna egyet,
onnan léptem volna beljebb,
oda, hol a mese erjed.
Keletre, még keletebbre,
a sűrű nyelv-rengetegbe,
őseim Atlantiszába,
Kőrösi Csoma nyomába.
Mentem volna, sose mentem.
Ők indultak meg helyettem.
Nyikorgó nagy szekértábor
nesze kél az éjszakából -
Nyúlik messze a sík éjbe
kocsisereg lámpafénye;
sorban, hosszan, mintha házak,
utcasorok vonulnának.
Tejútnyi csillaggal mintha
Csaba népe térne vissza.
Zárkóznak be a parasztok:
ez a székely mindent ellop...
Gomolyagként kibomolva
tekerül le Hadikfalva.
Futó fonál az orsóról:
Istensegíts egy szekér-sor.
Hazátlan a hontalanhoz,
lemegyek a népfolyamhoz,
mint valami folyam-szélen
álldogálok az útfélen.
Maguk húzzák a szekeret,
Rínak rajta a gyerekek.
Ver az eső, sehol egy ház;
ilyen volt a népvándorlás.
Törik a tej-kukoricát,
a szilvát a palánkon át;
zendül rájuk ebugatás -
ilyen volt a honfoglalás. - -
Nézi a nép a menőket,
követi majd holnap őket.
Ez keltre, az nyugatra,
nyüzsög a nép, mint a hangya. - -
Szól az ágyú kelet felől,
feldörög rá nyugat felől;
ide-oda a csapdában
fut a magyar a honában. - -
JÁSZ VIKTOR
„Az ördög nyelve”
Domokos Pál Péter egykor Moldvában
fazekakat árult, székely álruhában.
Ekhós-szekér előtt keszeg lovat hajtott, -
s megnyíltak előtte titokban az ajtók.
Megnyíltak az ajtók, szívek és az ajkak,
nagy szürete lett a mesének, a dalnak!
Csángó magyarok közt legendája támadt
vándor fazekasnak, bűvös meszénának.
Egyszer Lészpeden járt s megállott egy háznál,
megcsörrent a kocsin a köcsög, a száz tál.
Kért egy pohár vizet, - kettő lett belőle;
adott érte egy szép, aranyozott könyvet.
Kérdi kicsinyi gyermek töltésen az apját:
- Ki vult az az ember s micsidát adott át?
Micsissza kend, tátám, ne dugja a zingbe!
Felelé Züld János: - Fazokakot vinne
Bákóba eladni, s igen megszomjaza.
Ez meg itten dzsermek, az Úr Isten szava.
Ha bötüket üsmérsz, meghallhatod te es, -
De most még kicsiny vagy. Nálam lesz, itt keresd!
Nagy lett kicsi János, iskolába vitték -
oláh nyelvbe törték zsenge magyar lelkét:
még az ábécét is csak oláhul fújta, -
de már az a szép könyv az oldalát fúrta.
Elmondta a papnak, mintegy dicsekedve.
- Magyar könyv? De hiszen az az ördög nyelve!
Dobd a tűzbe, Jancu, avagy hozd el nékem!
Nem tűrhetek román földön ilyen szégyent! -
Nem szól kicsi János csak egy árva szót es,
Nem érti a dolgot, de csak nem is kérdez.
Történt aztán egyszer: vendég jött a házhoz,
s elővett egy könyvet: No Jancsi, imádkozz!
Nézi azt a könyvet, hanem - csak nem látja!
Ismeretlen bötűk állnak ott sorjába.
Észbe veszi, amit a pap monda néki, -
de bárhogy forgatja, sehogyan se érti.
Megkérdezi végül, jó nagyokat nyelvén:
hogyan imádkozzak én az ördög nyelvén.
Felelé a vendég, Domokos Pál Péter:
s magyarul mondd, Jancsi, - azt Isten is érti!
Magyarul lehet őt legszebben dicsérni.
Dicsérni - de szidni is - legjobban lehet, -
ezért kapta nyelvünk az „ördögnyelv” nevet...
Így volt-é, nem így volt? - Isten aki tudja.
A régi vándornak nincs már arra útja.
Züld Jancsi János lett, sőt már János bátyja. -
Nem tud már „ördögül” öt kis unokája...
JÉKELY ZOLTÁN
Az ember ott a legfájóbb magyar
Az ember ott a legfájóbb magyar,
hol a magyarságnak már nyoma sincs.
Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen;
Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem,
s első ősöm, kinek nevét sem ismerem.
Cinfalva, 1977. november 21.
Hagyaték
Mikecs László emlékére
Eltűnt a háború vérözönével;
bizonyosra vettük, hogy visszajön;
de vártában szürkén múlt hétre hét el,
s szemünkből rendre elfogyott a könny.
Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,
- Él! - szólt az egyik, - Meghalt! - szólt a más,
lelkünkben egymással így feleseltek
pogány valóság s hívő látomás.
Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét
inségemben én nyalogattam el -
suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék,
mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
Nem jött... A sálja így került nyakamra:
sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!
Aztán megnyílt a pince és a kamra,
s minden feléltünk rendre, dicstelen,
Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,
már évek múltak el, míg jött a hír:
keresztútjának rég elérte végét,
poklába zárta már a messzi sír...
Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy
holt híre jött: megelevenedett!
Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk
mézzel, kenyérrel - a Kísértetet.
Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát!
Noli tangere!... Féltőn és hiún
zártuk el dolgait, könyvét, a tékát,
mely lőn tilalmas, titkos múzeum.
S én bújni kezdtem sok-sok irományát,
könnyezve bámulván a kései
éjszakában, jégábrás ablakán át
fehér arcát!... Tán egy új Széchenyi
tűnt Benne el, tudásával, hitével,
és minden tette ott is áldozat:
sírban is égő, buzdító szívével
istápolja a holt magyarokat.
KÁNYADI SÁNDOR
Apokrif sirató
miért kellett meghalnod
én édes gyermekem
miért adtad magad kínhalálra
olyan fiatalon
én édes jézusom
miért kellett a kereszten kiszenvedned
miért kellett drága vérednek kiomolnia
én szüvem gyökere miért
ha még a bűnnek a nagyját se tudta
elmosni a te kiomló véred
ha a vétek legkisebb magjából is azóta
terebélyes fa növekedett
szaporodnak a keresztek erdői
nem szűnnek a kínoztatások
érdemes volt-e édes jézusom
a világ vétkeiért váltságul
magadat odaadnod
szép fiatal életed föláldoznod
hitted volna-e hogy csak ösvényt versz
csak utat taposol nekünk a golgotára
érdes volt-e a te szép fiatal életednél
többre tartanod a példamutatást érdemes-e
jaj édes gyermekem mégse kellett volna
annyi nyomorúságot a fejedre gyűjtened
nem kellett volna
mindenegy ember minden vétkét
minden nyomorúságát
magadra venned
hogy még a magamval hozott vétkemet is
magadra vedd
nem kellett volna nem
de ha nem vetted volna magadra
ha nem vagy a szenvedésben példa
mi értelme lett volna
az én kicsid életemnek
mi ételme jaj
Lészped-Kolozsvár, 1987
Eretnek táviratok
Pán Cogitónak odaátra
(Első sürgöny)
igaz-e hogy a mi államalkotó népünket stop még maga szent andrás keresztelte volna meg stop a szentatya ezredvégi ittjártakor nem cáfolta az itteni elöljárók határozott állítását stop az államalkotók ezen felbuzdulva stop előbb csak a honi igények kielégítésére stop de nagy exportkilátások reményében stop de megkezdték gyermekkoromban csak a vasúti átjárók veszélyességére figyelmeztető stop de most eredeti hivatásuk stop gyakorlására szánt andráskeresztek sorozatgyártását stop
(Második sürgöny)
van-e tudomás odaát arról stop hogy Jézus Krisztus anyanyelvét stop azt a nyelvet melyen így kiáltott föl a keresztfán stop éli éli lama sabaktani stop állítólag még hatvan-hetvenezren beszélték de stop két arám kolostorban őrizgették ápolgatták miséztek rajta de stop tovább idegenforgalmi megélhetési okokból sem tolerálják stop hitturizmus címén sem stop miből fog megélni a két-kolostornyi apáca és szerzetes stop valamint a szent hajlékok körül tevékenykedők buzgó kis seregei stop sürgős intézkedést várunk odaátról stop
( Harmadik sürgető sürgöny)
sürgős intézkedést várunk odaátról stop mert itt javunkra semmi sem mozdul stop hiába folyamodunk szóban és írásban stop hiába tették írásba többévszázados óhajukat-sirámukat a csángók stop hiába kérték kérik a földi helytartót-tókat stop hadd imádhatnák tisztelhetnék anyanyelvükön az Urat stop hiába tették legutóbb is őszentsége „szeme alá” panaszos írásukat stop pedig ha valaki stop akkor ő tudhatná mondhatná stop hogy a csángók olyan magyarok mint amilyen lengyelek lesznek stop a litvániában panaszkodó lengyelek stop mint amilyen németek lesznek stop a lengyelországban lengyelesedő németek stop mint amilyen finnek a norvégiai finnamrkban jólétükben is senyvedő finnek stop mint amilyen hiába folytatnám stop
(Negyedik sürgöny)
mégis mégis reménykedünk hogy a gyöngék és gyámoltalanok kérdései nem maradnak válaszolatlanul stop kéréseik sirámaik meghallgatásra találnak stop sebeikre gyógyír érkezik stop hinni szeretnők hogy Krisztus őértük is föltámadott s hogy a pünkösd nem borostyánba tokosult nyakláncon hordható búcsúfia stop
(Ötödik, egyben utolsó sürgöny)
az előbbieket für alle falle megpróbálom fölcsempészni a világhálóra ha módjában állna tisztelt pán Cogitó megkérném járna közbe vagy próbálja meg ha egyenes úton nem sikerül stop akkor némi mennyei borravaló fejében valahogy az égi internetre is fölférkőztetni stop legjobb volna persze ha meg tudná szerezni az Örökkévaló égi e-mail címet s egyenest Neki továbbítaná hogy legalább a készülődő borzalmak nagycsütörtökén idővészfékét ha volna Isten húzná meg stop