TOMPA LÁSZLÓ 

Röghöz kötve
Erdélyi télben
Este egy székely festőnél
Lófürösztés
Régi út porában
Mind menetelünk

(sz. 1883, Székelyudvarhely-megh. 1964) erdélyi költő, de a költészeti életben jobbára csak verseivel van jelen. 1918-ban, vármegyei tisztviselőként hűségesküt kellene tennie a román államnak, amit megtagad, ezért állását veszti. 1944-ig a Székely Közélet c. lapot szerkeszti. Verseivel megnyeri a Helikon nagydíját is. Bensőséges barátság fűzi a nagy erdélyi festő, az irodalmi élet egész galériájának portréját felvonultató zsögödi Nagy Imréhez, több versét a mester egy-egy festménye ihleti.  Ugyanígy, Tompa jótékony hatással volt - klasszikus hangvételét megőrizve - a későbbi erdélyi poétákra is.

Nagy Imre: Tompa László
 

Röghöz kötve

Azért, hogy itt a tél
Sokáig elhenyél,
S még távozóban is mindegyre visszamordul:
Sebaj - képzeletem
Átcsap a hegyeken,
S télen is nyárra lel a havas ormokon túl!

Fa, melyet rút rögök
Nehézkes nyüge köt,
Nyújtóznám: s földre csüng terhétől koronám is.
De álmomban velem
Yacht ring a tengeren,
S száz szépséggel itat India, Róma, Párizs!

Ha meg sújtott fajom
Végzetét fájlalom,
S búm testvérbút eseng - olyankor villanatra:
Látok sok nagyranőtt,
Búsongó finn fenyőt,
S Küküllőnkböl felémzúg, harsog az Imatra -


Erdélyi télben

    N. Tessitori Nórának, egy sötét kor
    bús gyermekeit szépségek fényével
    vigasztalónak.


Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a földet...
Terhét a fák is görnyedve nyögik.
A házak szinte megrokkannak alatta..
De azért csak állnak és várják a tavaszt.
Míg havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír... A sietve leszálló
Szürkületben titokzatos árnyak
Sunnyaszkodnak bokortól bokorig -
Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas!

Küzdelmes sorsú véreim ilyenkor
Kunyhóikba húzódva éjjeleken át
Hallgatják, hogy egy-egy csúf toportyán
Egy kiugró bércre kiülve dudál.
Hallom s hallgatom én is, tudva: ezalatt
Valahol tehetetlenkedő orvosok közt
Tátog levegőért a megszületni nem tudó
Gondolat, míg eszméletlen milliók
Ész nélkül futnak itatni szomjukat.
Fény csurog rájuk nagy házcsodákról,
S mormoló vörös malmok szédületében
Húzza Jonny és táncol Josephine.

Karomban is meg-megbizserdül a vágy:
Nekivágni az élét sodróbb áramának:
Löktessen együtt életem is
A nagyvárosok lüktető életével
(Él társam is ott - pár mai - legkülönb.)
De mindjárt érzem: valami visszatart.
Mi? Nem tudom. Ám úgy látszik: erős!
Azt mondom néha: talán a gondok... család...
De lehet más is - - Elég, hogy maradok,
A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?
Míg havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír... kiugró bérceken
Toportyán dudál - s véreimmel a tél
Felbonthatatlanul egybeölel -


Este egy székely festőnél

    Nagy Imrének

A szem a Iátást elzáró hegyekről visszatérül,
Magunkra., képeidre, melyek alatt beszélgetünk.
E képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek.
Pedig nincs rajtuk semmi babonaság;
Sohasem látott rendkívüli táj,
Gigászi műcsoda, – csak föld; meg ég -
Egy-két apró ház, kis falu, hegy, völgy –
Székely falu, hegy, völgy - de milyen teljesen az mind!
Formára, színre, beszédre; varázsra!

Ím itt vihar gyúródik a falucska föIé fenyegetve,
Míg ez megadással a várakozás csendjébe mered.

Máshol a tél tartós hava nyűgöz titkos erőket...

Család.Kis házban, asztalnál közrendű, idős pár –
Közbül a meglett fiú, járt-kelt, a faluból kinőtt –
Mint egy megszállott szól itt most rejteImes szavakat:
A kor vajúdásáról, - eszmékről, - akár a falaknak!

Odább: dolgos nők; hárman, boglya tövébe terülve –
Elnyomta őket a munka, nyomja a hő dél,
Amely - mint méz, tele lépből - itt mindenen szerte csurog most.
Meglehet, a nap ugyancsak így ontja a Pinción,
Míg fenn a magasban aeroplán kereng –
És mégis: olyan más itt, s más ott, - nem tekintve,
Hogy nálunk fenn legfennebb sas ha köröz,
Míg pusztuló erdők hozzá felsóhajtanak...

Oh, engem is annyit nyugtalanít e más,
E mindennél más, különös, zárt világ –
ősidőtől itt kínnal küszködő,
Százszor bukott, s kelt, társtalanegy-nép,
A vele játszó rejtelmes hatalom,
E falvak, fák, felhők s mind, mind, ami itt van,
S ami - hordója régi; erős italnak –
nép lelkének ízeit magába vette.

Mindez sokszor nyom, – s bolygásaim között
Szorongva látom: vér serked a fűből,
Amelyre tapostam, – ágak nyúlnak utánam,
Aszott ujjakkal, esdve, s alattomosan.
Szikkadt patakágyban – többszáz-éves anyó:
Görnyedt hátú szirt szól rám, - motyog valamit,
Egy régi titkot hordoz, már végre letenné –
S igékre készül... de csak küszködik, –
Ajka (mint Papagenóé) dadog lakaton
S úgyszintén ott is: egy fiistfogta, reves fűz,
Alább a nádas, fentebb a rengeteg,
Egyszerre vérzik, s szóliia mind, körös-körül –

Sietnék oda mindenikhez, feloldani mind
Az átok alól, világra segíteni titkát:
Meg ne fulladjon, - de érzem; erőtlenedem,
Érzem, hogy én is varázs alatt nyögök,
S ~már-már csüggednék, de ekkor, - ekkor,
Hogy lelket kapjak, ti juttok eszembe,
Akik a varázst ugyancsak töritek,
Te, s még itt-ott nehányan, társaink,
S akiben nekünk mind nagy kedvünk telik:
Ifjabb testvérünk, fiunk: Tamási Áron!
1929


Lófürösztés

Vasalt paták csattognak a kavicsos parton...
Két székely lovas jő két pár lóval a vízre -
Rögtön le harisnyát, inget, - s már benne csubognak.
A víz hamar az állatok szügyéig ér föl,
Sodorná is őket, de szorulnak a térdek,
S működnek a sarkak, fordulást követelve -
A lovak nyúlt nyakkal engednek a parancsnak,
Így fordulnak, megúszva, föl és le néhányszor,
Míg egyik legény rikkant, s hetykén veti hátra:
Szorítsad, Imre! S ez rá: Ne hagyd magad, Áron$
S kacagnak nyersen a játszadozáshoz -

Majd ezt megunva, kiállnak a partmenti sekélybe,
Szikkadni a napra, mely roppant fényt, hevet süt!
Aranypor a sok csepp, megrázkódván az állat!
Így lovukon, szinte helyükre kövülve időznek,
Két szíjas székely, bajviselt, bús, konokarcú -
Fölöttük madár húz, árnyvető fellegek úsznak -
A dél meg izzóbb -, ők állnak rezzenetlen
Szoborként. Egykor így álltak (ők vagy apáik)
A Prutnál is, - így a gránátszaggatta Doberdó
Szikláin, - akár Pennsylvania gyilkos levegőjű
Bányáiban, s álltak, ahol csak állniok kellett,
Keserű daccal, a sorsnak szembeszegülve.

S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra,
E végzetes ég alatt   lesz-e még öröm?
De tudok annyit, hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
- Míg gyászosan évek százai húznak el -
\k örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:
Itt fognak állni örökké, - hogy Imre szorítja,
Áron pedig... Áron nem hagyja magát!


Régi út porában

    Énekeltem a keresztúr-betfalvi úton
    egy májusi délelőtt 1925-ben,
    és szeretettel ajanlom testvéremnek, Áprily Lajosnak


Tavaszi égen
Fellegfodorkák --
Játékos szellők
Erre sodorták.

Egy ily szelecske
Most port kavargat -
meg-megszikrázik
Közte a felszállt
Hajnali harmat.

lelkem is vígan
Vegyül a porba.
Kis falum útján
Tavaszi friss szél
Vigye, sodorja!

Odább repeső
Levelű nyárfák -
Öccsüket vissza
Beh sokat várták!

Nos itt vagyok - s itt
Egyeb is minden!
Hogy ennyi évvel
Így járjak itt, még
Magam se hittem.

De vasat tűzbe
Vethetsz -: nem ég el.
Csak megedződik
Baj közt a székely!

Így én is földet
Rengető orkán
Múltán is állok,
S dalolva állok,
Életem ormán.

Csoda ez, csodfa,
Hogy lelkem annyi
Rossz nap után is
Dalos, töretlen
Tudott maradni!

Most rigó rikkant,
S rikkantok én is!
Jó Ám a kedv, ha
Az ember vén is!

S nézem: ni, mind itt
A régi fecskék -
Vagy unokáik -
S már tudom: ez, ez
A végtelenség!

Helyettem is, ha
Magam kidőltem
Fiam, unokám
Már ott a körben!

S így láncolódik
Szemből-szem szembe...
S lanc nő, tánc lüktet,
Meg sem pihenve.

Áz életet hát
Én is mit bánnám?! -
Van egy-egy nótám -
S tudom: olyan is
Akad, ki vár rám.

S ha nem? Legyen: nem! -
Úgyis jó mennem -
Betfalvi úton
Napfényörömben.

Mennem, csak mennem -
Míg lassan lépve,
Megtérek ismét
Anyám elébe.

S kezére hullok:
- Légy százszor áldott!
Láthattam ezt a
Dicsért, gyalázott,
Visszás világot!

S  szólhatok majd, ha
Érzem a véget:
Csak verj le, s áradj
Rajtam át, zúgva,
Mély tenger, élet!

Végtelen élet!


Mind menetelünk

Dobpergés, kürtjel, harsány és rekedt
Vezéri szavak, lázas tömegek.

S meneteleés - jaj, nincs ellene szer:
Már-már az egész világ menetel.

Ez jobbra, az meg balra, s aszerint
Minden egyesen olyan csapat-ing,

Vörös ing, barna, kék s többféle más -
Csak a fehér már szinte lázadás.

Mikor mindenki farkasként üvölt,
A báránynak rossz hely megint a föld.

Ma gyűlölik a szelídség szavát --
Bölcs bírálattal hallgass, - meg ne járd!

Az ember ma vagy tömeg, vagy „vezér” -
Más nem lehetsz, vagy leted kész veszély.

Plakátok közlik a parancsokat:
Gyűlölni kit kell, s hinni mit szabad.

Én elfordulok ezektől, s megyek
Kifelé, hol nem utcakő a gyep.

S elmenetelek, mezőn át, magam -
Menetelést nem látva, boldogan.

S megcsodálom, hogy (amint látható)
Itt mennyi virág fehér lázadó.

Megörvendeztet: fényt hogy ont a nap.
De gyűlöletre parancsot nem ad.

A nagy ég alatt így bolyongok el,
Míg madár surran, víz csobog közel.

S dúdolgatom a béke énekét,
Melyet egy jobb kor megbocsát, s megért.
1937, szeptember