SZEMLÉR FERENC

Nyugtalan madarak
Ellenem s velem
Oszladoznak a felhők
Minden halhatatlan
Téli tájon
Az expressz
Balerina
Mámor

 

Nagy Imre: Szemlér Ferenc

(Sz. 1906, Székelyudvarhely - megh. 1978, Bukarest) - romániai magyar költő, író, műfordító. Jogi tanulmányokat végzett, ügyvéd és újságíró Brassóban. 1945 után Bukarestben telepedett meg, vezető szerepe volt a romániai magyar irodalomban, egy ideig az írószövetség titkára. Állami Díjas. Alig van irodalmi műfaj, amelyben ne szólalt volna meg: versek, regények, színművek, memoár, esszék egész sora maradt utána, amelyek megrostálása, kritikai értékelése még várat magára. Rendkívüli termékenysége nem mindig minőséghordozó. Válogatásunkat az alkotásának érett szakaszában lévő költő hatvanas években született verseiből végeztük.

Nagy Imre: Szemlér Ferenc

 

Nyugtalan madarak

Reggel nyugtalan madarak
nyüzsögnek ablakom alatt.

Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng
csőrük a hűvös üvegen.

Felhős az ég, havas a táj:
morzsát keress, magot dobálj!

Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -
kopogják egyre odakünt.


 
Ellenem s velem

A múltból mind megjönnek ők,
kik társaim voltak előbb,
kik éltek ellenem s velem,
kiknek neve történelem.
Ki gonoszul gáncsot vetett.
Ki talpra emelt engemet.
Ki gyűlölt, mocskolt és tiport.
Ki lemosta rólam a port.
Ki ifjan ágyából kivert.
Ki öregül is még ölelt.
Kit értem öntött el heve.
Ki lúdbőrzött, míg vert, bele!
Aki imádott, ki utált,
éltet kívánt rám, vagy halált.
Körülvesznek a kedvesek,
körül az ellenségesek.
Választanék is: mi a jobb?
Élni-lenni mi biztatott?
Idáig mitől értem én
túl éltem felén, túl delén?
Aminek földem és egem,
minek magam köszönhetem?
De minden szerte- s összefut.
Hol búzát látok, hol ocsút,
hol ez a jó, hol az a rossz,
hol simogat, hol ostoroz,
egyként gyógyít, egyként sebez
gyilkos ma az, óvóm ma ez...
Barátom, avagy ellenem,
mind rosszat és jót tett velem,
akár a sors, míg valakit
szétzúz és újjáalakít.

 

Oszladoznak a felhők

Oszladoznak a felhők. Gyűlnek.
Pillogtat a kerek vidék
fölött hol mélább, hol derültebb
szemével az estéli ég.

Már-már mindegy. Alig is látszik.
Emlékszel?... más volt még minap.
Halált lehelt a borulás itt,
s fehér feltámadást a nap.

Fagy volt a fagy. Hőség a hőség.
Öröm az öröm. Könny a könny.
Most lagymatag a füst-ködös lég.
Csupa egyformaság. Közöny.

Sugaras a nap s sugaratlan.
Édes a légkör s keserű.
A derű: néma ború gyakran.
S a ború még némább derű.

 

Minden halhatatlan

Életemben most látom legelőször
 mint ég a száraz venyige a tág
 váradi éjben, hold alatt, a fák
kis négyszögébe zárt kertben. Az őszről

máig esők, havak, csak térdig érő
 sarak festették elém képeik.
 Mintegy fáj, hogy ily későn lépek itt
a gyökeresen más világba - érő

gyümölcsök lankáira, a vastag
 sorú szőlőkbe bölcsszavú, nyugodt
 barátokkal! ... Még jó, hogy így tudok
örvendeni az új tapasztalatnak:

e gyors, hatalmas lángokkal ziháló
 tűznek, melybe szalonnazsír csepeg! ...
 az érlelődő teltség lengeteg
érzésének, mely ritka szemű háló

gyanánt fog össze bennünket s a halkan
 lihegő tájat! ... Tisztán hallani
 egy-egy kacajt, szót, moccanást, ami
azt sugdossa, hogy minden halhatatlan...

 

Téli tájon

Valaki megy a téli tájon.
 Fölötte hó, alatta jég.
Hogy óvakodjék, hogy megálljon,
 mindegyre rákiáltanék.

Folyók, mocsarak jege vékony.
 Szakadékot takar a hó.
Bármerre tart, a föld csalékony,
 örvény a víz és buktató.

Akármit szólok, rám se hallgat.
 A füle süket. Szeme vak.
Nem hall vészjelt, csak diadalmat
 Célt lát, nem öldöklő havat.

Átlép-e léket, ér-e partot:
 ködös szemem nem látja még.
Ő megy. Mind bátrabb, mind kitartóbb.
 Fölötte hó. Alatta jég.


 
Az expressz

Ismét hallom az expressz hideg huhogását.
Lent a fagyott
völgy mélyén tompán görög ez az érdes
hajnali jel.
Némult negyedek, fojtott felek, egész esteli órák
óta hallom, ahogy
szólogat és hív. Sürgeti-sürgeti mindazokat,
akiknek mennie kell.

Már kapom is batyumat, s vasútnál sietősen
jegyért állok be a sorba.
Már készülök is fellépni a lépcsőn tele kézzel
és súlyos barna csomaggal.
És már valamely idegen akarat s a sajátom is
mintha előre sodorna.
S ajkam tele néma szavakkal, s számban hamvába
hal a konok dal.

És mégis egyre maradnék e tágas, ez édes,
e gonddal-bajjal tele völgyben,
hol a télre egyre tavasz jő és hol a nyárra majd
bizonyára ősz jön.
De semmi se hervad. Mint a fenyő ragyog életem is
csupa zölden,
S tű-levele szuronyos seregével még az időt is
hátha legyőzöm.

 

Balerina


Ím, itt e nő
magastetejű zöld kalapban!
Előkelő!
És fiatal!
És ellenállhatalan!
Az oldalára bal
felől nagy táska lóg.
A derekára jobb
oldalt lecsüng egy kurta bog -
avagy cilícium gyanánt
keskeny kötelet övezett? ...
Tűsarkai nyomán
likasodik a kövezet,
amely felett
gótikusan megnyúlt alakja
mégis aszkétaként lebeg,
s meg sem remeg
az utca-por alatta.
Oly könnyed s légies
- mintegy röppenne föl -,
mamája tartja egyfelől,
a férje másfelől.
Oly szűzi és oly égi ez
a nő, hogy aki ránéz,
csupán imádná, -
a bámész
imádata
soha
nem forrósulna vággyá.

 

Mámor
 
Mintha éjek mélyéről jönne, kopog
vas-sarkával a néma, kihalt
körút kövein. Torka-ajka konok
makacssággal próbál valami dalt.

Kezdi a végén, folytatja most az elején,
itt-ott felébe közepébe vág.
Eszelősen, dühösen-forma serény
nekiszökésre ösztönzi mindegyre magát.

Tán retteg, ha egy percre, csak egy percre megáll,
torkára szakad a hang, megakad.
Körülötte hallgat a pihenő városi táj,
a földszintes ég, a húsz-emelet falak.

Nem hallják milicisták, házak alvói közül egy se,
zsongva csak lámpák higanygőz-holdja figyel.
Ő kezdi, és kezdi, hogy soha el ne felejtse,
amiről azt hiszi, hogy mindig tudnia kell.