SZABÓ BARNA
 

Tavaszvárás trianoni télben
Ha zárom a kört
Nem a csillagok
Hull a hó
Ítélet alatt
Hárman az őszben
 
  

 Sz. 1944-ben, magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítéssel Székelyudvarhelyen telepedett meg, hosszú időn át az Előre, majd a Romániai magyar Szó udvarhelyi tudósítója. A második Forrás-nemzedékkel indult, ritkán közölt. Újabban gyakran van jelen verseivel az erdélyi sajtóban

 

 

TAVASZVÁRÁS TRIANONI TÉLBEN

koz
mikus
mérleg haj
szálmutatója leng
inog ben
nem csil
lapo
dón
é
l
e
k

alá
tört szo
rított létben az
emberi értelem anya
nyelvem szavaival szerte
sugárzó fényé
től elzár
tan
f
é
l
e
k
súg
jad hát
már csak vad
erőt mímelő iszo
nyú játék e pusztító vi
har a télnek
mondd
nap
sugárnyi
szóval lesz hosz
szabb másodpercek
kel nyúlik
a hol
nap
ki
álts
rám a mel
lemen ülő rém
nincs nem való csupán
szívem és agyam
paralizá

á
l
o
m
si
kíts
húsomba
hasítón csontom
ba hatolva velőt
érjen a tetsz
halált el
űző
l
á
r
m
a
vállam
fogd rázz föl
ébressz a kétarcú
létre lelkemmé gyújtva
a fényt se feledjem soha kit
miért szül táplál
és nevel to
rokszorí
tó rém
mé a
s
ö
t
é
t
az
tán
egy szót se
ne moccanj szem
bogaradban lássam
emberszép lobogásom
a szellem szósugarait ki
oltó éjszakában sem feledtem el
hogyan lehet és kell
anyanyelvemen
szeretni
téged
l
é
l
e
k
lob
banj föl
égj olvaszd a havat
vak éjeket rongyoló gondolat
sudár lánggal lobogj
világítsa be hazám
má szigetelt
házam
az
é
n
e
k


 

 

 

HA ZÁROM A KÖRT

 Testednek azt add,
 mit az élő fának,
 s ízes-zamatos örömöt terem –

 A léleknek égő
 csipkebokor kell –
 s elédtoppan a hű szerelem.

 Szellemed szárnyas
 csikajának parázs!
 S otthonod a végesvégtelen –

 Ha zárom a kört:
 erőm az áram –
 S létem hősugarában
 a világ, ím, Egy újra velem.

 

NEM A CSILLAGOK

 A bágyadt őszi délután vagyok.
 A botló nap. Az is bennem sajog.
 Meg idelent a gömbölyű kavics,
 szikra-kemény kő – Konok magam is.

 Amint a nap a hegy mögé merül,
 anyám arca kél, fénye szétterül,
 messzebb látsz bennem. Nem a csillagok,
 a végtelen,  mi bennem felragyog.

 

HULL A HÓ

Hull a hó, szakad a
tetőkre, vállamra,
süppedő szívemre,
szótalan szavamra.

Honnan a mennynek e
régóta holtnak hitt
millió szárnyaló
hótiszta angyala?

Sebesen suhanó
szárnyakat hallani!
Őrölni nem győzik
a pokol malmai -

Ezer ha hóvá hull,
ezeregy megmarad
szívem és szavamat
emelő angyalnak.

 

ÍTÉLET ALATT

Mérlegre kerül mind
amit tettél szépet, jót, igazat:
meg az, mi nyomodban
szétszórva rút, rossz és hamis marad.

És nem a Nagy Idő
dönti el, de mér minden pillanat -
Hát tudnod nincs miért,
élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

 

HÁRMAN AZ ŐSZBEN

 Itt ülök kor-
 hadó deszkapadon.
 Száraz gallyat tör,
 ejt vállamra a platán.
 Szemközt egy anyó. Vár valakit? –
 Őt nézem és RÁD gondolok –
 TISZTASÁGOD VAKÍT !
 A hülő napba
 révedek és
 nem-élni tanulok –
 – – – – – – – – –
 –  – – – – – – – –
 Vállamon keze: Él-e még, kedvesem?
 S hogy megszólalok – Talán –,
 döccen is tova. Bele-
 szürkül a sétány
 porába s bronz
 füstté terül
 a park
 ava
 r
 á
 n
 .