SZABÉDI LÁSZLÓ

A szabédi nagyréten
A szabédi hegy alatt

 

(1993-ig: Székely; sz. 1907-ben Sáromberkén, megh. 1959-ben Kolozsváron) költő, író, nyelvész. A két háború között tűnik föl, a negyvenes években vidéki tanár, majd a kolozsvári egyetemi könyvtár, majd a színház munkatársa. 1945-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének alelnöke, egyetemi tanár a Bolyai egyetemen. A Bolyai egyetem megszüntetésekor tiltakozott a jogsértés ellen, amit rendőri zaklatás követte. Lelki összeomlása következtében vonat elé vetette magát. Kevés, rendkívüli műgonddal megírt verse maradt hátra, illetve egy kisregénye és nyelvészeti tanulmányai.

Nagy Imre: Szabédi László

 

 A SZABÉDI NAGYRÉTEN

 Boldog vagyok kicsit
 mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
 múltam múló agyrém,
 a szabédi Nagyrét
kaphat már új erőre.
 Életemet onnan
 kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

 Ebben a faluban
 élt nagyapám, s ugyan-
ebben élt minden üke,
 kik évszázadokon
 által székely jogon
öröklék mindenüket
 a nemességszerző
 Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

 Apámat a szükség
 az ősi örökség
eladására bírta,
 vasutasnak állott,
 s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
 látott bút, bajt, könnyet,
 hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

 Hej, pogány tudomány,
 keserves adomány,
belehalt egy szép húgom!
 Szomorú volt, amíg
 csak élt, s egy folyamig
utazott a vasúton.
 Túl van a halálon,
 de vajon sajnálom,
vagy irigylem? - nem tudom.

 Vasúti sín mellett
 jöttem idegennek
egy idegen világra,
 tüzes vasúti sín
 volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
 vasúti síneken
 később hány idegen
messzi várost bejártam!

 Hol útnak híre sincs,
 vonatnak nyoma sincs,
ottan is úton lenni!
 Apáddal, anyáddal
 lenni, a családdal,
s mégis otthon nem lenni!
 A szülőfalutól
 messze, a vasúton -
a vasúton születni!

 Mint aki eltévedt,
 huszonkilenc évet
bolyongtam vasutakon
 alattam mindig az
 ingatag vashidak
morajló folyamokon,
 utak és vasak és
 nyakamon van a kés -
zakatol a vonatom.

 Senyvedek, sanyargok,
 s nyergelnek, nyargalok,
maradásom nincs sehol,
 alattam üresség,
 felettem üres ég,
se mennyország, se pokol,
 réveteg álmokon
 rémeket álmodom -
a vonatom zakatol.

 Vasra lépsz, elolvad,
 kőre lépsz, leomlad,
hova lépj, ahol megállj?
 Bármerre tekintek,
 bódultan keringnek
a dolgok, kering a táj,
 keringő félkorong,
 s részeg a horizont -
a vonat rohanva száll.

 Dűlök, elferdülök!
 ölükbe szédülök,
s vonaglón csak rohanok,
 mordul a, harsan a
 harsona, orgona,
hördülő kutyatorok,
 ha! ha! hogy ugat a
 morgó mozdonykutya -
vonítnak a vonatok!

 Csikordul a vas-ín,
 csupa sín, csupa kín,
Csupa rímes csudarém!
 Sorsom a gyorsvonat,
 versem a nyersolaj,
reszketve dalolok én.
 Megállni! Megszállni!
 Meghálni! Megválni
tőled, gyors iramú rém!

 Démoni dinamó
 dongva egy dalt dalol:
másé lett a szeretőm!
 Életem sín-mese,
 amim van, semmi se,
mögém rohant a jövőm.
 Féket a fekete
 kerekek elibe!
Állj meg, gyors iramú szörny!

 Álom ez, nem élet,
 kedvesem másé lett,
futva temetem, hujrá,
 sírt neki álom ás,
 kongó vad állomás
váróterme borul rá,
 sikló sín, csikordulj,
 ingó híd, nyikordulj,
hulljak, haljak híd alá.

 Álom ez, azonban
 elalszom álmomban,
s azonnal felébredek!
 Kiszalad alólam,
 s nélkülem lohol a
zakatoló szörnyeteg;
 se sín, se zakata,
 messze gurultak a
lokomotívkerekek!

 Csak csapongó dongó
 dongása zsong-bong. Ó,
duruzsoló darazsak!
 Hogy illan az illat,
 és villan a villa,
és perzsel a nap parazsa!
 Rét! Rét! Ez a Nagyrét!
 Fény! Fény! Ez a napfény!
Megérkeztem már haza.

 Csupa kék, csupa zöld,
 csupa ég, csupa föld,
pihesarjún pihenek,
 nap csiklint: kicsi kín,
 kicsiny gyermeki csíny,
kacsintok csak, s nevetek,
 nevetek lihegőn,
 lengnek a legelőn
légi fehér tehenek.

 Rozskéve, húsz, nagyok,
 asszonyok úsznak ott
pirosan a rozson át,
 részibe arató
 három ringó hajó
töri hajló derekát,
 roskadón hajlanak,
 rozskévék hullanak
sorba sarlójuk nyomán.

 Tengeri-tengeren
 úsznak az emberek,
mint kiket ingat az ár,
 meleg a, libeg a
 remegő levegő,
rezeg a, reng a határ,
 idd a fényt, ittasulj,
 minden súly pihesúly,
súlyemelő ez a nyár!

 Robban az útgöröngy:
 pazar keleti gyöngy
rája száll, szitakötők,
 indul egy földdarab,
 könnyűdik, szárnyra kap:
repül a billegető,
 indul a, mozdula
 távoli ház fala,
bomlik a szalmatető:

 repül a, repül a,
 repül a, repül a,
repül a gólyamadár!
 Kirepül, kerepel,
 békát lát, brekeke,
lecsap és felcsípi már,
 kóvályog kevélyen,
 maradék fedélen
a párja komolyan vár.

 Repül a csavargó
 ügynök, a pillangó,
repül a sárgarigó,
 repül a pántlika,
 repül a, repül a
répa. retek, mogyoró!
 Repül a tengelic,
 repül a kedvem is,
hej, hali hó! Hali hó!

 Nyikorog, s kinyílik
 egy kapu: ninini,
repül a nyitott kapu!
 Azon át kirepül,
 rongyokban menekül,
oszlik a, foszlik a bú,
 körös-körül derül
 az ég alja, örül
a föld, a szülőfalu!

 Ebben a faluban
 nem született ugyan,
szülőfalum mégis ez,
 ebben a határban
 búza, rozs, zab, árpa,
semmi jussom semmihez,
 hanem a szarkaláb,
 pipacs, búzavirág
és a szépség: enyim ez!

 Most boldog vagyok itt,
 mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem,
 múltam múló agyrém,
 a szabédi Nagyrét
kaphat már új erőre,
 életemet onnan
 kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle...

 Csak a kutya láncon,
 ne járna vad táncot,
mint egy veszett motolla!
 Csak a kutya, későn,
 ha setétedés jön,
ne vonítna, csaholna!
 Csak a kutya, éjjel
 - orgonáló vészjel -,
csak a kutya ne volna!

(1936)


A SZABÉDI HEGY ALATT

Bota Sándor meghala,
pedig fiatal vala;
felesége búvába
ríttin-rivu utána.

Azt a falu tudhatja,
akárki megmondhatja,
úgy éltek, mint két galamb,
turbékoló két galamb.

"Mikor a nap leszállott,
galambom is elszállott;
az a nap még visszajő,
de galambom már nem jő."

Sír az asszony: galambom,
sír a nép: szegény asszony;
csitítják, vigasztalják,
maguk sírva hallgatják.

"Házunkban a pad alatt
vadrózsahajtás fakadt;
öntözgettük, kíméltük,
örömünkre neveltük.

Örömünkre hagytuk meg,
de csak bánatomra lett;
csak magamban öntözöm,
s csak könnyekkel öntözöm.”

A szabédi temető
kicsi hegyen nagy lejtő,
de olyan szép temető
a világon nincs kettő.

Bota Sándort most viszik,
oda el is temetik.
Páros csillag elszakadt,
páros ág is elhasadt.

Mikor a sírt felrakták,
Bota Sándort ott hagyták.
Felesége nem hagyta,
ilyen szókkal siratta:

„A szabédi hegy alatt
szántottam egy darabat,
bévetettem lenmaggal,
Sándor nevű urammal.”

(1930)