SÜTŐ ZSOLT

A harangöntésnek a titka
Káprázat
Örökországi haikuk

 

(sz. 1975, Marosvásárhely) Fotózik, ír, zenét bütyköl. Sajtóreferensként dolgozik, Bukarestben. Marosvásárhelyen érettségizett, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, majd tanulmányokat folytatott a budapesti ELTE pszichológia szakán és a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Személyes honlapjának címe: grasshopper.mentha.hu.

 

 

A harangöntésnek a titka

 

ez a gyermek,

ez az aranyfonálfű-gyermek,

ez a taknyos kölyök folyton

harangot önt, kénytelen.

A formát sem tudja s reszketve lesi,

lesz-e hangja neki. Titkának

héja éppen a taknya. Elnémul mindenki,

e kora reggeli homály láttán,

minek egyik végén ott a kamasz titka,

a másikon pedig azoké,

kik között a harangöntésnek még

a gondolata is ritka

 

üres, így aztán mindenki azt vetít rá,

amit akar. Csak bírja szóval,

szusszal, lélekzettel.

Jelen létével, minek furcsamód

sem feltétele, sem következménye.

Vers, minek nincs eleje és nincsen vége,

és csak hajtja folyton, mint őrült,

mint veszett vad az égre

 

nem volt hová sietnie.

Mindent tudott már a legelején,

de elmondani csak így volt kinek.

A vágyak, szavak kavargó sivatagában

a harangnak az öntése lenne,

ami előbbre visz s egyre bennebb,

a fekete füstölgőkig, a titokban

születő mélytengeri szigetekig,

hol a tudatnak, harangnak a böjtje fakad.

Hol mondja maga elé meredve a gyermek,

fejét előre-hátra ringatva,

mint kinek nincs már érkezése semmire,

hogy akkor most kiböjtölöm szemeimet,

nem is nézek rá többé senkire.

És csend legyen,

végre

 

homályról beszél, kora reggeli homályról,

minek ellenálni nem lehet,

és mert próbálod,

folyton összeroppant, összetör.

A mindennapok szétszenvelgett éne,

taknyos vízfej, nyersanyag,

lebeg a táj fölött,

mint egy lódításra váró harang,

csak egy apró tűre van szükség,

hogy az egész szétessen,

szappanbuborék,

emberi dolgokból szőtt

káprázatlét

 

az ellenségnek nem lehet eleget köszönni.

Mert mind oda szólna,

ahol gyenge a szelemengerenda.

Mit akarsz, úgy élni,

vagy úgy tenni, mintha élnél?

Kiéled, ezt az ellenséget,

kinek hangja a harangénál is

veszettebb, kinek titka a tiedénél is

mélyebbről ered,

mondom, hogy kiégjen,

vagy kiégeted,

hogy aztán ő éljen ki téged,

a harangnak, takonynak éppen

megfelelő kényére, kedvére

 

észrevenni ugyan mivégre,

ahogy szemed előtt történik a csoda,

az áldott orkán, mi mondja,

folyton csak mondja, hogy

emberként az állatból csak azt kell

előhívni,

ami amúgy is ki akar jönni,

és fordítva,

ha már ő az, ki a harangöntés

átkát másnak a válláról a magáéra veszi,

s onnét kezdve mint személyre szóló áldást,

ingyér kapott leveles hajtást nevelgeti.

Mely súlynak nyomán folyton

szétesik és összeáll a kép,

hogy gyermekként a felnőttből csak azt

kell előhívni, ami már nem akar

előjönni,

és fordítva.

De előtte még alá kell szállni

az emberek, tiszta, fehér falak közé

miről visszapattannak a vágyak,

gondolatok, hogy szaglásszák aztán egymást,

mint rég nem látott barátok.

Egyik mondja: még azelőtt kell színt

vallanod, hogy a színeket megismerted.

Kamaszként a harangból csak

azt kell előhívni, ami sosem jönne ki,

és fordítva,

így szól ez a kétszerkettő ábra,

a harangöntés titkának csak

a harangöntés után juthatsz birtokába.

Addig is itt vannak neked a falak

 

szemnek, fülnek megfosztása medreitől,

hogy csak a szél keljen,

jöjjön, menjen.

Semmit nem kell tenned,

mondja, hogy a másik

megértsen téged, s a versedet.

Csak biztosíts neki teret,

ahol úgy táncol és olyan táncot,

amit álmodott egykor magának,

s a harangnak, annak is

a hangjának.

Belemész, a harangöntésbe,

de nem maradsz meg benne,

annak hogy belemész,

egy az értelme,

hogy ide ébredj belőle.

Hogy alája állhass, végre,

s taknyodba fúlva nézd,

ahogy minden összeomlik,

de nem nyílik meg a föld,

ott van, ha kell, ha nem, alattad,

és amit öntöttél,

éppen rád, nem pedig az emberekre,

fehér falakra szakad.

Bajod nem esik,

de a hangja,

a harangnak az első hangja,

ahogy magát a földbe marja,

körbeölel, annak nincsen

evilági párja. S ennek most már

tiéd a kézzelfogható,

fémbe fojtott bizonyossága,

annak közepében, a hangorkán

sötétjének közepébe zárva

 

meglódítod, még mielőtt leszakadna.

Elsőre lassan forog, nyikorog,

mint egy rozsdás malomkerék.

Egyre gyorsul, aztán a küllőket

sem látod többé: nincs küllő,

nincs malomkerék,

és végül már a forgás sincsen.

Lélekmalom,

mi végre felszámolhatja önmagát,

minek, mondom, minden küllője

mind-mind az árva kamasznak

egy-egy átvillanása a tájon,

hogy taknyából végre aranyat

kovácsoljon,

ha már adódott ez az átok,

minek fogytán beszélni nem,

de a titka által

legalább a harangöntésnek a velejébe

látok, mint ki folyton

elhiszi az embereknek,

hogy a harangnak a hangjára,

s nem az öntésnek a titkára,

kamasznak a taknyára

várnak és várnak

 

 

Káprázat

 

sötét alagút, egyedül van a csend. 

mögötte a rend, a semmi, kijáratnak, 

bejáratnak, napnak íze csak egy csonk 

valahol mélyen, szítja a reményt, 

hogy éljen, hogy féljen. Hever előtted 

egy bűzlő kutya. Befogod az orrod, 

már ugornád is át, de megszólít, 

hangjára kimerevedik a kép.

Lógsz fölötte, a talajt már elhagytad, 

de még odaát nem értél földet. 

Hogyan is találhatnád

meg a káprázatnak legvelejét,

ha nem látod mindenütt

a valóságnak puszta, kétkezi 

erejét. Nézzél apádra, anyádra 

fiam, s zuhanj végre a bűzlő tetem 

közepébe, velejébe

 

teherhordóvá vedlesz, mert nehéz álom 

vagy, mit jelent másoknak 

a puszta jelenléted, messzi tájról érkezésed.

Merev izmok tánca, görcse,

alatta csak a gerinc az, mire felfűzhetnéd 

ezt a történetet, vízszint alól, 

mélytengeri gyöngyöket, legyen nyakék 

ágyasod sikolyára, bilincs a  teherhordó 

gondolatainak ágyékára. 

Ölelni és ölni, egy tőről fakad, 

egyazon szőlőnek igazbora,

s hogy melyik poharat hajtod fel éppen,

azon múlik merre tartasz, 

s éppen honnan hova

 

ott áll előtted, kit választottál éppen, 

jobbodon férfi rokonaid,

balra az asszonyok és a lányok,

nyílt térben játsszuk ezt az

előadást, mit úgy hívnak,

valóság és káprázat, áldás és átok.

Felnyitod hasát, kilenc havi köztes lét után,

langymeleg esővízzel öblögeted a beleket.

S a mese következő láncszemét

magadhoz veszed, jobbodra, s azt, 

kiből vétetett, a helyére, balra

 

királynak lánya úgy fekszik alád,

ahogy azt a kígyó éppen megkívánja,

lassul az idő, ahogy a hús és a tudat hasadása 

diktálja. Egyre fogy és fogy az úrnő,

nem szól, és már vizet kérni 

sincsen hangja. Eljön érte az apja, s mi az övé,

azt mind magához ragadja, a húsát, 

a vérét visszaveszi,

s a hiány káprázatát,

mint bolondnak az övét,

neked meghagyja. Mert, lám,

ki tudja hányadszor, megint

oda minden királysága

 

adódik ez a birodalom, éhes lidércek erdeje, 

hol hiába célzol szarvasra, mert az vadász is 

egyben, s így tudnod kell, hogy bár vadásznak 

tartod magad, lesz majd egy vad ki agancsodat 

az ágak-bogak között meglátja,

s a fegyvert kezedben onnantól

fogva szóra sem méltatja. 

Megölelem és megölöm,

mert ha mellém szegődik, 

testvérnek a káprázatban,

csak vadászkutya lehet, 

egy a falkában.

Nyilamat feszítem, 

s ez még csak nem is öröm, 

egykor béna tagokról mesélek,

a káprázatról, 

mit a remény éltet.

Hogy van egy ilyen csodaszarvas, 

valamerre, ezen a tájon, 

s ha nem itt, hát máshol, 

ki agancsomra agancsával válaszol, 

s a vadászat 

már nem az ölésről, 

ölelésről szól,

hanem a találkozásról, 

s annak borba fojtott 

mesés káprázatáról,

a hajtóknak a keserédes daláról

 

az útnak egyik szegletében, 

hol hús a tudatról 

még fakéreg s kígyónász láttán 

is leválik,

felbukkan egy part, annak is a verme.

Éhségnek, szomjnak vége ott lapul

hol a kezdete, nem más az, mint 

a folyóvíz két medre,

mi kerül majd jobbodra s balra,

vissza a helyére, 

mikor a káprázat legvelejét

odaátról, a hegy felől is meglátod.

Rab ember, eredj utadra

 

magához tér, idegenben,

mert előnyben sem egyik partot 

sem a másikat nem részesítette,

a szabad létet cellája határaihoz 

rögzítette, s így a keresést 

csak annak határain kívülre

képzelte. 

Itt egy marék abból, 

mit összehordott, hatot-hetet,

csupa ide-oda pattogó tetvet,

minek nincsen eleje s

nincsen vége, 

s így aztán folyton oda

visszakanyarodik, honnan hiszi,

hogy születik a léte, 

s annak hitele. 

Minden miről szólna

a furcsa szerzetek börtöne,

tetvek szítta ablakok, 

hol  a rács nem más mint a hús 

s a köréje épült birodalom,

s hová tengeri szelet, zivatart 

csak az hozhat, 

minek neve szebben cseng majd, 

mint az, mit megtervezett,

káprázatos halálod hozhat.

Szabad ember, eridj börtönödbe

 

széles fennsíkon találod 

a furcsa szerzetek bemutatóját.

Nem mozdul semmi. 

A felhők is csak bámulják 

önmaguk s egymásnak földi táncát,

annak is az árnyékát.

Süket meséli, amit hallott, 

vak beszéli, amit látott. 

Némának szavára mindenki 

elhallgat, s a béna, 

ha feláll, mind-mind 

menten táncba fognak.

Középen fekszik a holt, kiterítve, 

önmagát lágyan s langymelegen

legyezgetve. Üres a táj, mint 

gyermek, ki nem ismeri apját, anyját,

s bátor arra, hogy saját talpa alól

kirántsa létét éltető talaját.

Valóságnak üres káprázatát.

Karddá válik a látás, 

sajátodban mártsd meg először, 

előbb a jobb, aztán a bal szemedben, 

sem a kanca sem a mén

nem lel majd hibára létedben.

Mesélni, szavak nélkül, sántálni

s haladni egyről a kettőre sietség

nélkül, kettőről a háromra, s onnan 

a halálba, ha kell, hogy 

legyél végre béna, ki teljesen

belefeledkezik a táncba. 

Hogy legyezgesd majd magad 

az emberek, furcsa szerzetek között, 

hol nem mozdul a levegő, 

hol hagytad egykor a furcsa

szerzetek bemutatóját, 

s hol a felhők is csak bámulják 

önmaguk földi táncát,

Annak is az árnyékát

 

mindenféle kies világok várnak.

Tudod te magadtól is, hogy 

az út vége ott van s ott végződik,

hol a rendnek és a zavarnak

a gyökere fakad, kezdődik.

Ahol a kettő közötti fal káprázata

megteremtődik. 

S ahol, ha a káprázat 

másik medre, a valóság 

igazát veled elhiteti,

a történet végén 

az ólomléggömb, a nehéz álom 

rólad is leválasztatik

 

őrült vagy, de még nem eléggé.

Ha táncolni akarsz, 

előbb meg kell bénulnod. 

Béna az, ki a táncot

s annak reményét feladta. 

Bénaság és tánc egymásnak testvére. 

Találkozásuk pontja születésük is egyben,

párhuzamos erővonalak, kik itt-ott 

a messzeségben, végtelenben

ösze-összefutnak, kénytelen.

Meztelen vagy, de még nem eléggé

 

neked nem a szórzótábla kell,

hanem az osztás, szorzás maga.

Lét, hol a dolgok nem összeadódnak,

hanem összeszorzódnak.

Ahogy a dolgok vannak.

Szokásaid a gondolat káprázat-medrei.

Lassan alakul a part, észrevétlenül, 

a vihar az, minek vad ereje a partot s a medret 

egyetlen összefüggő káprázattá mossa. 

S azt is csak azért, hogy mint 

minden folyóvíz a szürke tengert, 

a szürke sivatagot egyszer magába 

fogadja, s mint tékozló gyermek a szülejét 

szokásainak medreitől megfossza. 

S talajt a lába alól létével, 

miből nem kért, kirántsa

 

kettéhasad minden gondolat,

s vele együtt a folyó jege lábaid alatt, 

hol állsz a télben, kora reggeli eszméletben,

csak mert egykor bolond voltál,

hogy a szónak erejét a csontnak, 

húsnak felébe helyezted. 

Beleszülettél, nem volt más 

szele a hegynek, minek tövében mai 

bűnödet egykor vezekelted. 

Ha már a kígyó olyan,

hogy azzal csak a nyakánál fogva 

lehet játszani, szoros járomban,

különben oda minden, miről

a történet szólna

 

a vezeklés nem követi, hanem megelőzi  

a bűnt, az azzal való táncot, szerelmet,

vezekléssel kövezed ki magadnak s a másiknak 

az odavezető utat. Emberből vagy, 

nehéz húsból, nehéz vérből,

s mintha bizonyosságod lenne róla,

hogy minden titok kézzel fogható,

s mint egy hűtlen asszony, 

itt és most megszerezhető.

Fordulj önmagadhoz, itt ezen a tájon,

hová eszmélned kellett, 

mert fölé s alá nem volt látásod.

A vezeklés teremt talajt 

léted alá, a bűn pedig befogad,

máris otthon vagy. Honnan indultál.

A húsban, a porban, ahová való vagy

 

 

Örökországi haikuk

 

Haarem

 

az embernek kezébe kell fogni

meg kell mérni

szétszedni összerakni

 

végül ott marad vagy mégsem

visszajön mert mi ott van neki az már sok

neki az még kevés

 

Hús és tudat játéka

 

nem én vagyok aki révül

húsnak tudat zsákmánya és fordítva

egyik kiszáll köszönöm vége

 

Koanchrome

 

képkoanok kinek minek

oka célja egyben

szürke minden tavasz minden szürke

 

Lázár evangéliuma

 

mint Lázár élt utána

úgy élj utánam

hang kép mozgászuhatag

 

Szahara kék

 

képek csak hullámok a tengerben

tengernek színe nincsen

nincsen is más csak a tenger a sivatag

 

Szöcske

 

léted betűbe hangba képbe sűrítve

pokolkbéli víg pillanataidnak

az itt és mostnak nem enyhülő bizonyítékai hol

 

a jelenbe való bejáratot folyton

ezekre a tetvekre cseréled kénytelen

mik ugrálnak majd a világok közt hol

 

nyoma sem marad jelennek bejáratnak,

tréfás cseréről szólnak a versek

s a káprázatról mi belőle fakad

 

Örökországi levelek

 

szürke mint az madarasi köd

észre sem vennéd de ha mégis

csak azt mondod álmodozó ábel

 

eléd áll rádnéz a köd téli reggellé válik

meginogsz ott áll előtted

fedetlenül nem más mint káin

 

A lakoma vége

 

az utolsó lakoma az első

el sem kezdődött látod máris vége

nyakánál fogva játszik a kígyóval

 

Egy kiállítás képei

 

vetíts lásd milyen üres a képernyő

teremts maltert ahol hézag van

vetítésnek teremtésnek lépcsőin lefelé

 

Világos van

 

sár a köröm alá

nem vagy rabja szavaknak képeknek

élni érdemes a verset írni minek