SALAMON LÁSZLÓ

A fák szolgasága
Szélvihar
Elképzelt végtisztességem
Az értelmes szabadság rapszódiája

 

 (Sz. 1891, Nagyvárad - megh. 1983, Kolozsvár) költő, közíró, kritikus. Nagyenyeden végezte a Kollégiumot, majd a budapesti Pázmány egyetemet, a Nagyváradi Napló munkatársa 1913-tól. Újságírói pályája a második világháború utánra is átnyúlik. Megjárta a német koncentrációs táborokat. Irodalmi könyvkiadó szerkesztőjeként ment nyugdíjba. Gazdag verstermést hagyott hátra - csöndes, szemlélődő líra az övé. A válogatást egyik utolsó kötete (Nyitott könyv, Dacia, Kolozsvár, 1971) alapján végeztük.

 

  A fák szolgasága

Szolgasors a kizöldült fáké,
lombjukkal bókolnak szüntelen
a zsarnok szélnek, mely sziszegve
rohan át az izzadt kerteken.

Ha madár füttyent ágaik között,
süketen rezgetik levelük;
nincs vigaszuk, és nincsen álmuk,
vakok, mint rabtartó gyökerük.

Tikkasztó hőben árnyat vetnek,
de árnyékuk tőlük idegen,
rügyet bontnak, és lombtalanul
dermednek a téli hidegen.

Égre törnek, de törekvésük
az egek részvétlen közönyén
törik meg, s röghözkötöttségük
kínját nem oldja fel se éj, se fény.

Tavaszuk, telük egybeolvad,
múltjuk az avar rőt aranya,
sohase mennek el hazulról,
s így nem térnek sohasem haza.

 

Szélvihar

Kényszerzubbonyra érett dühével
sivítva tombolt a szélvihar,
az ég oly sötét lett, mint az éjjel,
tetők ingtak, s feljajdult a fal

szobámban. Az elszürkült ablakok
üvegén az esőzughatag,
mint mikor hidegtől fogunk vacog,
hallatott didergő hangokat.

Lenéztem, s láttam: az útszéli fák
lombjain a vad szél mint tipor,
mint hull le róluk sok zöld, zsenge ág,
míg a konokul egybeszőtt, komor

fellegeken villám cikázott,
s a könnyű ruhájú utcanép
a kapuk alatt megázva fázott,
s órán mérte vesztett idejét.

Dugig tömve futottak a trolik
a vízárban, mely egyre nőtt,
s mely úgy látszott, mindent elborít
a vízhányó csatornák között.

Fordított gombafejként az ernyők
selymét tépte, fordította ki
az orkán, s a magasztalt Teremtőt
csúfolták üvöltő hangjai.

Az elemek vadult dáridója
amíg tartott, az ember lapult,
este félősen tért nyugovóra,
s másnap az utcák sártól dugult

csatornarácsát kerülgetve járt
szótlanul, mint aszkéta barát,
s hogy felmérte, mi érte, a kárt,
az egeket szidva ment tovább.

 

Elképzelt végtisztességem

Ki, mint élő, az eleganciának
sohasem voltam tanult mestere,
ha meghalok, és ravatalra tesznek,
zakóm legyen csinos és fekete.

Mert, ha élőkre nem is áll egészen,
hogy az embert a jó ruha teszi,
a halottat, mielőtt a föld alá megy,
ízléssel szabott öltöny illeti.

Hadd lássák majd, kik holtomban látnak,
hogy "tip-top" is lehettem volna tán
életemben, ha magam túlbecsülve,
szaladtam volna... szabók után.

Előre hallom a "dicsérő" szókat,
miket holtomban rólam ejtenek:
"Lehet vitázni arról, mit tett és írt,
de mint halott majdnem hogy műremek".

Valóban szeretnék tisztes holt lenni,
késett "rangban", mely hamar eltűnik,
olyan gyorsan, mint az olcsón jött siker,
mely fel-feldobja könnyű fiait.

Mosoly hadd szépítse halotti arcom,
díszítse jó ruha kimúlt alakom,
legyek halottként oly "előkelő",
milyenné nem tett egyetlen napom,

egyetlen órám, percem vagy ünnepem,
míg éltem - s minő nem lehetek lent,
de hol megvalósul, mit sokszor vágytam,
ha megfáradtam: a béke és a csend.

 

Az értelmes szabadság rapszódiája

Nem kívánom a szélvészek szabadságát,
mely rohanva pusztít, öl, rombol vakon,
nem kívánom a villámok szabadságát,
mely fát gyújt fel, és embert csap agyon,
nem kívánom az őrültek szabadságát,
kiknek a való: fixa idea;
nem kívánom a zsarnokok szabadságát,
kiknek szavára halálfia,
ki egyedül üdvözítő gonoszságuk
isteni voltát kétleni meri,
nem kívánom a zagyvaság szabadságát,
mely örömét abban leli,
hogy szó-abrakadabrák hálójában
falja fel pókként az értelem
gyűlölt s megvetett szárnyait,
nem kívánom azt a szabadságot,
mely kiabál, de azonnal lapít,
ha a gazság ellen kell kiállni,
s utálni azt, mi nemtelen;
nem kívánok semmilyen szabadságot,
mely félőrültként szertelen.
Nem kívánom a hatalom szabadságát,
a fegyverét, mint ultima ratiót,
mely elnémít minden más szabadságot,
és torkodra forrasztja mind a szót,
ha fájdalmadnak hangot adnál,
s dalba foglalnád örömöd;
nem kívánok semmilyen szabadságot,
mely az emberséghez nem kötött.