PÁLL LAJOS

NAPSZÁMRA
AZ ANYAG DICSÉRETE
SZÉP IS...
HALLOTTAD
KÁR VOLT...
Noé bárkája

 

(Sz. 1938. április 3-án) Korond. Előbb művészeti középiskolát végez, majd a kolozsvári képzőművészeti főiskolára jár. 1956 után az erdélyi megtorlások egyik áldozata. Négy esztendőt tölt különböző fegyházakban, munkatáborokban. 1962-es szabadulása után képzőművészeti és irodalmi munkásságot folytat, emellett gazdálkodik, fazekasmesterséget is űz. Jelentős vidéki kultúraszervező tevékenysége. Kötetei: Fényimádók (1970), Köves földek, (1980). Szárazvillámlás (1993), Partraszállás (1994), Andromakhé uszályán (1996). A magyarországi írószövetség tagja, Pro Cultura Hungariae kitüntetést kapott 1998-ban.

 

NAPSZÁMRA

Napszámra üvöltött minden bűnös,
Kibírhatatlan volt,
Vöröslő szemmel sok hadikürtös,
Ráérőn zokogott.

Váltsuk át a sírást hallgatásra,
Ahogy jel adatott,
Bűnösnek így lett hallgatás a társa
Annyiért ugyanott.

De ma a lebegő cseresznyefák,
Zsongásban úgy szőnek litániát,
Szívre s ma hatalom,

Hogy tőlük csak nyüszíteni lehet,
mert hallgatni önfojtó felelet
Lesz, ha megtagadom.


AZ ANYAG DICSÉRETE

Szellem, az anyag s a tűz, ha egyszer formát
öltött, már vissza nem fordíthatja
semmi. Ez még élettelen hinta,
kilendült és olyan tereken száll át,

hol sugárzása századokat betölt,
tán öröm lesz, béke és sugallat,
úgy boldogság, hogy sanda savak
üregbítik szebbé, míg rejti a föld.

Mit őriz a terrakotta ív
a hajdani hites lobogásból
tört cseréppel üzenget a távol,

Szép dadogása lelkes máshoz se hív,
csak mért virult az anyag s a tűz
Ezért ne szánd, ki körünkben betűz.


SZÉP IS...
    „a mérték Uram, a mérték”
    (ismeretlen költő)

Szép is a szemnek a száz papos temetés,
léleknek annyi, mint ama patkó mely
Csillan, fénylik, s a némán fekvő kesely
Nem rúg az égre se földre, csak nevet és

Tűri a zöld palástú legyek csak dongják,
Ha ez a dolguk, a mű befejezve
A kín kinn marad, de nem úgy a neve,
Mert áruló koszorú boglyák a bírák.

Szép is a szemnek, mintha ezzel próbálna
élőre duplázni Jánosi parázna
s a derült és borult ég csupa részvét,

Atyám fia rejtőzz, ezeregy idézet
Hiúságkeselyű miért becserkészett
Kiköveteli mindenből a részét.


HALLOTTAD

Hallottad, hogy pattog a tűz köré
gátnak rakott kő, vagy láttad mint némán
reped százfelé, mohó lángszivárvány
átfogja, s elrejti mindörökké.

Hűlő törmelék, változást színlel,
marad a hamuba roskadt küzdelem
nyoma, pernye szállong tanúhidegen,
mélye bár izzik, küzd a szürke színnel.

Ennél simábban, hunyó szemvilágnál
tűnik el család, falu, az ész diktál
belátható időt ráadásnak;

Ki csendjére kényes, ideje betelt,
ő úgyse fedné fel az őrült kegyet,
hogy mint élőt tűzhalálra szántak.


KÁR VOLT...

Kár volt ezt a sok gyönyörű búzát,
szemenszedettet elétek önteni,
amin tűrők rücskös talpa jár át;
ó, azzal van az élet úgyis teli!

Ezüst értékűt így meggyalázni,
ocsút szórjatok a hápogók elé,
kinek jó a barnakámzsás ruszni,
kár oda méregnek sárarany málé.

Ezer éve e boldog életszeren,
veszítvén okosult, sorsa így megyen,
azzal vezekel, mibe belelát,

hogy mennyit tanult, rajta csodabillog
baromboldogsága, s még azt hiszi, hogy
hamiskártyásnak állított csapdát.

(1998)


Noé bárkája
(értekező vers Bözödi György egyszobás lakásáról)


Pünkösd hete volt Vásárhelyen,
két vonat közt várakoztam, úgy tele gonddal,
mint a fönnakadt fa társa ágain,
    s olyan magányosan.
Mozdonyok, autók, szekerek csak özönlöttek
az utcákból elő, mintha minden
folytatása volna valami szörnyű vándorlásnak,
melynek irányítói az idétlen sorban sorakozó oszlopok.
„Istentelen, s embertelen világ ez,
    fáraók rabszolgái ennél nyugodtabban éltek. "
Abban az évben későn tavaszodott,
vagy korán telt el a Húsvét, talsán...
A fákon a gyér hálóban voltak még a lombok,
szinte szemem előtt tárták ki apró tenyerük a levelek.
Ismered Jakab úr udvarcát az állomás mellett?
Az ácsorgó fák a szemben lévő háztömböt takarják,
poroszos sorban, poroló állványok,
egymás torkába bámuló lépcsőházak,
égett hágymaillat, elkésett káposzta birodalma ez,
de most a szürkületben, millió drágakővel díszítve,
ámuldozott, várta az ünnepet.
Csillogott minden, langyos, sárga fényben
ragyogott lakásának mind a három ablaka.
Bizony itt mások is vannak, nyugtattam magam.
Úgy elillan e pár óra, mint a fürj, a késő vonatig.
    "A méhesekhez fogok én szegődni,
    míg ti szaladgáltok erre, arra kábán. "
Idéztem Jakab úr versét a csengő szaváig.
- Hát ez már nem is meglepetés -
fogadott somízű mosollyal.
- Elkéstél fiacskám - mutatott hátra,
zúzmarás galagonyabokor haján
szétomlott a lámpa aranya.
A folyosón bárányok feküdtek, tíznél is többen,
nyűgözött lábakkal fejük elnyúlva a betonlapon -
Akár egy háborús állomás.
Segántini átkelő bárkái vannak így teli bárányokkal
a meredek alpesi oldalak közt,
már-már elmerülve a szelídség terhe alatt.
Lépegetett köztük a belső szoba felé, mint egy újfajta Noé
- Reggel eladják, nincs hová vinni,
ott kell segíteni, ahol lehet - magyarázta,
s mintha dúdolt is volna hozzá,
kilendült hinta visszatérő dallamával.
- Reggel eladják, nincs hova vinni,
ott kell segíteni, ahol lehet -
kopogtak agyamban a mondatok.
Kintről még behallott a város zsongása,
de itt béke volt. Ott üldögéltek
beljebb, a bözödi emberek (négyen is)
a széken, a földön, az ágy szélén,
fejük térdükre hajtva, virrasztva, mint a pásztorok,
    a csillagot várván.
Ment köztük dúdolva, imbolyogva, ment
mint a lámpaláng a huzatos tornácon.
    " Tudod-e, hogy itt még nem volt az özönvíz óta
    új olajág, mely békét hirdetett volna. "
Vitte igaza széttört darabjait Pünkösd előtt.
    "Hej fiatalok ők, mint májusban a vetés,
    de úgy élnek már mint az erősek,
    mint a komolyak, a nagyok kikre
    rá van bízva a sors. "
Irta egyszer Jakab úr, de minden elmerült a távoli tóban.
Itt bárányok voltak, fáradt emberek,
s Bözödi György imbolygó alakja
szinte ég és föld között.