ORBÁN JÁNOS DÉNES

Nulladik szonett
E versben is Horatio
A hal
Herceg, hátha a holló is eljő
Az elcserélt rózsa
Dal
Énem és kora
Az idő volt, akit megöltem
  

(Sz. 1973-ban Brassóban.) Magyar-angol szakot végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Kolozsváron él, az Előretolt Helyőrség c. irodalmi lap főszerkesztője, jelenleg a kolozsvári RMDSZ-szenátusi iroda titkára. A fiatal nemzedék költészetének markáns képviselője.

 

NULLADIK SZONETT

miként is nyújtsam át szonettemet
- tizennégy sort, száznegyven szótagot,
ezen rövid meg hosszú lépteket -,
hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?
Téli virágként nőjenek ki tán
papíromból a mondatok, szavak,
hogy téged, kit a lelkem úgy kíván,
e virágokkal elborítsalak?
Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács,
s a vers kalitka, melyben átadom
- hisz bármi fényes, úgyis csak harács,
egy más világban van a nagy vagyon -
 a lelkem, mely a rácson át ha jár,
 az széthajlik, de mindig visszaáll?
 

 

E VERSBEN IS, HORATIO

1.
És hamutartó az egész világ,
hitvány csikk benne minden egyes ember.

Ó, Lear, a líra téged is megöl,
kék lángra gyúl az álladon a kender.

(Egy hamutartó, csikkekkel. ki lát
egyebet itt? Csak ennyi a világ.)

2.
(Hogy színház? Igaz, úgylehet.
Ám a darab kit érdekel?!)

3.
Ó, persze, kérem, jó futam.
Gondolom, ön sem arra érti,
bár kissé transzcsendes, uram!

Júlia, miért nem vagy te férfi?!

Kétségünk nincs, ez itt a kérdés.
határtalan az egyetértés.

(Több dolgok vannak ím e versben,
mint sárga ember Ázsiába'.
Végtére is, bevált a tervem.)

Valami bűzlik, ám hiába.

4. 
Horatio, ne értsd balul!
Félre ne érts, Horatio!
Hogy ők felül és én alul
- így kívánja a ráció.

5.
országomért lovat ha kértem
hitvány gebét kaptam csak érte
így is úgy is bőrőmbe fértem

azt hiszem ennyi is megérte
 

 

A HAL

Aranyhalat lát a lány,
tünemény a tóban.
Fehér ruhája magány,
tóba ugrik hát a lány,
utána kap nyomban.
Hal, halacska, sárga hal,
arany hal a tóban.

Szól a lány: Enyém leszel,
tünemény a tóban!
hal siklik, és így felel:
Hajnalra halott leszel,
víz van a nyomomban!
Hal, halacska, sárga hal,
aranyhal a tóban.

Víz csókolja zöld haját,
tünemény a tóban.
A nap már a tóra lát,
aranyra festi haját.
Hal ki tudja, hol van. 
Hal, halacska, sárga hal,
hal egy égi tóban.
 

 

HERCEG, HÁTHA A HOLLÓ IS ELJŐ!

Fekete holló veri ablakod.
A túlvilág szavát nem hagyhatod
szobádba törni, testté ne legyen
az Ige: semmi
 Ám szőnyegeden
holnapra már a hó áll vastagon.
Üveggé lesz a bőr ajkadon.
Szobád, tested - légvárad 
      megremeg.

Vascsőr zúzza be ablakod, szemed.
 

 

AZ ELCSERÉLT RÓZSA

Rézerdőben lépked, hol a fák kérge zöld és sárga mérget
lehell a légbe, és röpülnek húst tépni az arcból a férgek.
Hálók feszülnek fái közt, az avarban csapdák fakadnak,
sivít a rézmadár az ágon, visszhang felel az éji vadnak.
A láthatatlan harcosok között javában dúl a párbaj.
Az erdő mélyén tépelődik, csatáját vaja ősi árnnyal,
belső porondon, már ezer esztendő óta elfeledten,
rozsdás szárnnyal, penészes almon a Rézsárkány, a győzhetetlen.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő a réz virága.
Letépi, és egy puszta sávon átlép a színezüst világba.
Jégfényű térbe, mit beleng lelket fagyasztó, hűvös ének.
Csodás, hideg szoborcsoportok, az arcok mind északra néznek,
az érzelemnek nincs nyoma, sivár a szem, üresbe bámul,
tökéletes minden vonás bár, a test s a köntös, ami ráhull.
Síkidomok mentén a fák, a törzseken is furcsa karcok.
Az erdő mélyén tépelődik, már ezer éve vall kudarcot,
a véső lelket nem farag, s csupán haláldal kél a lanton,
átkot szór s üvölt a művész, az Ezüstsárkány, síri hangon.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő ezüst virága,
letépi, és egy puszta sávon átlép a színarany világba.
Poshadt melegbe. Fény ragyog. Egy émelyítő dallamot hall
ki arra jár. Tele az erdő tunya és békés állatokkal.
Oroszlán, bárány, nyúl, hiúz egymás hegyén-hátán hevernek
ebben a mozdulatlan üstben, mit egy fuvallat sem kever meg
Fény és meleg báva dal - ez lenne hát az égi béke?
Az erdő mélyén tépelődik, üresen áll már rég a széke,
és ezer éve kérdezi az ég urát, de mindhiába,
sötét imákra készülődik a szent Aranysárkány, a pápa.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő arany virága.
Letépi, és egy puszta sávon átlép a színgyémánt világba.
Hideg tökély és néma csönd, esetleg kristály hogyha pattan.
Amerre nézel, mind tükör van, magad látod sokszáz alakban.
Ha mozdulsz, lép száz másod is, egyszerre benne és mögötte,
több millió lélek van itten, és mind kristályba költözött be.
Egy erdőben a végtelen, a gyémántokban hamis öröklét.
Az erdő mélyén tépelődik, az ég felé rázván öklét,
már ezer éve a titkok titkát kutatja, s újrarakhat
minden kristályt. Dühöng a mágus, a Gyémántsárkány, kit becsaptak.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő a gyémánt virága.
Letépi, és kilép a tükrök közül az álombéli tájra.
A folyón túl emelkedő üveghegy csúcsán vár sötétlik,
az égre tör föl büszke tornya, elér egészen a sötétig.
A vízben úszik, félrelök éhes halat, siklót s a pajkos
sellőt, aki fülig szerelmes, de kedvesére szörnyű bajt hoz.
Hiába kér virágot az, nem válaszol, kilép a partra,
a hegy alá siet, s merészen kapaszkodik a sziklafalra.
Már itt a vár, mohos falát bogárként mássza, meg se szédül, 
s megérkezik az ég alá, a hőn áhított erkélyre végül.
Az ajtó nyitva, és a lány arcán ott ül a súlyos álom,
bíbor rózsát szorít kezében, s a pőre mellen és a vállon
szerelmes csillag fénye csorg. Az ajkat összemarta szörnyen
álmainak ragadozója, szerelme titkos, drága szörnye.
Két mell közé a négy virág, egy csók az arcra, mit a kín dúl,
a rózsát belső zsebbe rejti, kilép az éjbe, visszaindul.
 

 

DAL

Kolozsvár. Tél, huzat. Beton tökély.
Csőben a víz megáll.
Fagyos lakásban üldögél
a nép, s a fényre vár.

Madártetem. Szemét. Sötét Szamos.
Kutya s két porkoláb.
Csönd van. Csupán a villamos
csönget, s megy is tovább.
 

 

ÉNEM ÉS KORA

Ez itt a város. Szegény és szürke,
gazdag és színes, akár a lelkem.
A téboly és a por megülte.
(De te csak mosolyogj, szerelmem!)

vesztébe ront. Rossz ez a század.
Lám, a Duna is szétszakadt.
Nem látogatja senki házad.
(De te csak főzz, ami akad!)

Tkp. így is lehet élni,
a hangyabolyban, elfeledten,
nem hazát, csak kenyeret kérni.
(Egy társadalom vagyunk mi ketten.)
 

 

AZ IDŐ VOLT, AKIT MEGÖLTEM

A szárnyas idő volt, akit megöltem.
Tehettem volna másként? Árbocomra
szállt, és kegyetlen vijjogása kőként
zuhant az álom tiszta, kék vizébe.
Volt egy hajó. És jég és köd, s talán még
egy véres esküvő is. A körülmény
nem számít már. A tettem is homályos.
Miként ragadtam és minő nyilat, már
nem is tudom, A holttest büntetésként
nyakamba lóg, s a vijjogás kövénél
többet nyom súlya. A kínos szorongást
egy más nyomorra cseréltem, s maradtam
halottabb a halottnál: halhatatlan.
 

(1996)