MIKÓ ANDRÁS

Pillangó
Tehetetlenség
Hogyan öljük meg magunkat?
(Hát megint elkezdtünk havazni)
(Látom, napok óta...)


Mikó András

(sz. 1978, Brassó-megh. 1997, Kolozsvár) Tizenkilenc éves, amikor gázmérgezésben meghal. Akkor kezdett volna bele az egyetemi életbe, de már kötetnyi írás maradt utána, amit barátai, hozzátartozói hamarosan könyvvé szerkesztettek. Az első kiadást (Befejezetlen történetek tárháza) hamar elkapkodták. Az írások - próza és vers elegyesen - frissessége, vidám melankóliája és melankolikus vidámsága rég nem látott tehetséget, nagyformátumú alkotót ígértek. Válogatásunk a második, bővített kiadás alapján (A meg nem irt regény, Erdélyi Híradó, 2002) történt. A nevét viselő irodalmi alapítvány minden évben díjazza a legtehetségesebb fiatal erdélyi szerzőket.

 

Pillangó

repülés közben álmodni
vagy csak álmodás közben repülni
az én pillangóm álmodott is repült is és
belefáradt úgy emlékszem meghaltam
mikor a pillangó felébredt
nem tudom lehet-e repülés
nem bírta már talán unta is hisz ugyanazt
a rémálmot látta már mióta
szóval leszállt leszállt de kényszerleszállása
közben mikor már földet ért de még
haladt nekiütközött álmának
egymásba ropogtak egy darabig majd a
pillangó kinyitotta szemét
felébredt a ropogás megszunt az álmában
álmodók felébredtek tehát meghaltak
a pillangót álmodták ôk a pillangó pedig
ôket de megunta és


Tehetetlenség
Jánk Károlynak

Látod, ez is csak egy hangulat.

Megnevezném,
s megállok félúton. Távol.
(Egy kéz, igen*:
fél a bemutatkozástól)

Mert már csak hangulatok vannak.
Íze csupán a szavaknak,
s mintha élnél:
világod ôk rakják össze,
nem kérdik maradsz-e, jössz-e,
íze, a szaga szavaknak

maguk a szavak: hallgatnak.

Marad e hangulat, látod.
Névtelenül, félúton. Távol.
(Egy kéz, mely
igen: lemaradt a bemutatkozásról.)

S rám szorul, mint egy hurok:
vers,
melyet megírni nem tudok.

* Pilinszky: Elég


Hogyan öljük meg magunkat?

Mindenesetre öregen.
Vagy fiatalon.
Ha másképp nem,
az elkerülhetetlen
természetes halállal
öljük meg magunkat.

Ketten.
Egymás mellett.
Mert egyszer még
találkozni fogunk,
de akkor:
végleg.


(Hát megint elkezdtünk havazni)

hát megint elkezdtünk havazni
újra még egyszer újra meg újra

mint a fehér
hasadunk a hóba

*

sötétben az
esthajnalcsillag
is
csak
Cenk-tetei
jelzôlámpának
látszik

*

érc-füstben perzseli
elmúlásba
szabadság-hajam
a kigyúló kályha

a meleg lét anyja
- jegek sátánja
ôrködik a hô mélyében
öleli
fejem láng-fürtjeit
halálba

*
teremtett teremtôkkel
kikövezett járdánkat
koptatjuk
- ez éltünk
s ha elüt a vén Mély
a fel-levonóban
újrateremtjük
önmagunk

*

Uram, ön nem teremtett engem.
Csak annyiban, amennyiben
most önhöz szólhatok.
Figyelmeztetem hát,
mégsem én szólok:
a szólás van általam.

*

Végül sorsommá változom.
A Társ is én vagyok,
a magamra utaltság
viszont elfogadhatatlan.
Öngyilkos leszek,
pedig mást ölök meg.

*

A lehetôségek hangjegyek.
A dallam te vagy.

*

Éjjel az esôt csak fényben látom.
Addig csak érzem.
Csupán pár lámpa hatására
adatik meg az összefüggô
víz-függöny látomása.

Ez a lámpa a vers.

*

átmos a zene
szennyemet
felejfve
visz
rohanok bele
már nem élek
vagyok
létre kelek
a hangok árján

*

völgybôl kifutó
fáradt vonat

a sínen akár
vissza is fordulhat

a gondolat

*

és eljutsz oda
lzogy a vonatról már
nem le hanem
beszöksz valamibe

a tájba

*

életünk boltján
fekete tábla

A HOLNAP ZÁRVA


(Látom, napok óta...)

Látom, napok óta rám figyelsz.
De mindezt csak akkor látom,
mikor rád figyelek.

És napok óta úgy gondolok rád,
hogy azt mondom magamban:
"Ma sem gondolok rád."

*

a lényegtelen
ideát
merevíti
döbbent,
megtörhetetlen
csendbe
a túlvilági
ideát

*

mezítláb,
véres-végtelenül
tapos a végtelen lényegbe
a vers

felold, átmos
átment magába

- van ennyire kedve(r)s

*
talán hallgatni kellene...

gondolat-mentesen
magány-magunk
csend-mélyén

talán hallgatni kellene...

így élni át,
szótlan döbbenetben,
fagyos-megmeredten
utolsó átélnivalónkat:
halálunkat

*

arca van a sebén
és nem arcán a seb

állandó mosoly
lelkén már nem lebeg

ne tartsd ide
Dide!

*

akár a rohanva leejtett
lopott dinnye-cafatok
a sárban
lapulunk, félünk
várjuk a szent szétnyomódást
a fájdalmas
kereket