MAJTÉNYI ERIK  
 
Gipszláb 
9x9 = 81 
Kondor Ernő antológiája

 

(Temesvár 1922. Szept. 19 -1982. Jan. 22) romániai magyar író, költő, közíró, műfordító. Résztvesz az antifasiszta küzdelemben. A felszabadulás után vezető újságíró, szerkesztő. Állami díjas író. Műfajai: vers, regény, publicisztika, gyermekirodalom. Legjobb műve: Hajóharang a Hold utcában (elbeszélések a gyermekkorból). Költészetében erőteljes vonulatot képvisel a groteszk, szatirikus hangvétel.

  

GIPSZLÁB  

S akkor a hammelni patkányfogó  
harmadszor trombitált: Sorakozó! 
S összegyűltek mind a gipszlábak 
a szemfelszedők kirakatából, 
s nekivágtak az őszi éjszakának. 

Nekivágtak a lucskos mezőnek,  
és az a fickó így biztatta őket: 

Hopp, felemás lábak,  
selyemharisnyásak,  
völgyekben, hegyekben,  
törzsetlen menetben,   
egy ütemre, hoppsza,  
hoppsza, ugrándozva!  

Ki tudja hányszor borzongva, fázva 
botlanak jeges pocsolyákba 
azok a gömbölyű, gömbölyű térdek! 
Futnék én is, hogy egyet utolérjek. 

És egy gipszlábbal, gipszféllábbal  
kocognék a világon által.  
Ha elfáradna, hónom alá venném, 
hogyha eltörne, gipszbe tenném, 
gipszet a gipszbe, könnyen hordaná, 
s tennék a világűr hóna alá 
egy fél mankót - őszi latyakban 
- hegyen-völgyön, hoppsza - 
én sem lépkedek sokkal biztosabban. 
   

   
9X9 = 82  
 

Kilencszer kilenc az nyolcvankettő.   
Első látásra talán meghökkentő, 
mintha azt mondanám:  
kendermagot evett a kandúr… 
- vagy még cifrábban:  
kandúrmagot evett a kender… 
No nem,  
eszemben sincsen!  
Az sem, hogy kijelentsem,  
miszerint ötször öt az semmi, 
hogy nem érdemes érte lelkesedni - 
én a közismert négyzethez csak egyet 
tettem hozzá, s az öreg egyszeregy 
fület sértőn ropogni kezdett,  
és összedőlt, mint tavaszi zápor 
idején kezdő turista fölött 
a kontármód felütött sátor. 

Nagypapa képét csak egy hüvelykkel  
toltam el, s mint hibás, 
megcsúszott színnyomás,  
nagypapa most felesleges fülekkel 
ékeskedik hálószobád falán. 

Kabátomat a szögre akasztottam,  
de benne maradtam a kabátomban, 
kesztyűmben feledtem a kezemet, 
kalapomban a fejemet,  
ezért a nagypapa fülét 
te fogod helyre tenni, 
s egyedül kell megfejtened: 
kilencszer kilenc voltaképp mennyi. 

Mellé is foghatsz,  
én is melléfogtam.  
Példának okáért kertész koromban. 
Kitermeltem egy almafát: 
törzse volt édes,  
gyümölcse kérges - micsoda marhaság! 
Csípős szatírát irt rólam tüstént 
valamely füvész-kritikusom,  
s bukfencet hányt a csúfondáros napfény 
pázsittá kigöngyölt gondomon. 

Pedig a rendet meg kell hogy teremtsem, 
ha almafa: almát teremjen. 

De ki teszi majd helyre a nagyapa fülét? 

Értem, hogy szükségetek van  
az egyszeregyre,  
de ne hívjátok még a szerelőt, 
hogy rendbe szedje  
egy régi számtanirka hátsó 
fedőlapja szerint,  
mert mire ismét hozzászoktok, 
én összezavarom megint. 

És ha mutattok valakit:  
a fronton volt, fél karját gránát tépte fel, 
én is mutatok valakit:  
itthon maradt és három ép fél karja van. 

Bizony,  
plakát-költészet ez. 
Valahol fele úton révedez 
a gúnyrajz és lelkifröccs között. 

De hagyjuk most a költészet ügyét! 
Végül is ki teszi helyére 
a nagypapa fülét?  

Mert aki vigyorogni akar rajta,  
elintézhetem, hogy az ajka 
neki is félrecsússzék, mint hibás, 
selejtes színnyomás.  

Lesz, aki úgy veszi, hogy csak játék, 
de egyebet biz’isten, mit csinálnék? 
Játék a világ,  
a számtan esendő,  
s kilencszer kilenc az nyolcvankettő. 
Az egyszeregy kis játékmozdony,  
és az ember ne csak osszon, szorozzon, 
de szedje szét rugóját, kerekét, 
s rakja össze jobban, mint volt elébb. 

A világot csak egyetlenegyszer  
csúsztatom el - csak egy hüvelykkel, 
hogy elváljon a zöldtől a kék, 
tőlem talán a keserűség,  
tőletek pedig az a konok, 
az a kegyetlen, megátalkodott… 

De ezt nektek illene tudnotok.


Kondor Ernő antológiája

    Szívet-lelket megnyugtató szép nyári este igérkezett, mi pedig vacsorára voltunk hivatalosak F. L. neves irodalomkritikushoz. Mi ketten – mármint Bajor Bandi meg én. Ilyenkor nem illik üres kézzel bekopogtatni a vendéglátó házigazdához, de mit vihettünk volna? Virágot? Éppen a kritikusnak? Ezt mindketten túlhaladott álláspontnak tartottuk és ezért töprengve róttuk Kolozsvár utcáit. A mentőötlet Bandiban fogamzott meg:
    – Kritikushoz megyünk – verset viszünk. Punktum!
    – Verset? Hiszen a világirodalom a kisujjában van. Ha pedig saját versünket visszük, azt levágja...
    – Vigyünk valami klasszikus verset, de olyat, amilyet nem ismer még – kardoskodott Bandi.
    – Olyat én sem ismerek.
    – Én se. De majd írunk.
    Az ötlet módfelett csábító volt. Meg is kockáztattam egy javaslatot:
    – Lehetne például egy középkori spanyol ballada...
    – Rendben van – bólintott erre Bandi. – Mi az első két sora?
    – Várj csak... Mondjuk: Don Pedro az agglegény – három éve rab szegény! Jó lesz?
    – Jónak jó. Csakhogy így nagyon könnyű. Szabjunk feltételeket is. Szerepelnie kell a versben dinnyecsősznek, kalóznak, ametisztnek és az Andromeda-csillagképnek. Azt hiszem, elég is...
    Nem szaporítom tovább a szót. A Szamos-hídjától a Főtérig meglett a vers. Soronként raktuk össze, sőt félsoronként, felváltva. A főtértől a kritikus házáig és főleg a felvonóban be is magoltuk. És a jólsikerült vacsora után el is szavaltuk a nem kevésbé sikerült „műfordítást”:
        Don Pedro, az agglegény,
        három éve rab szegény.
        Rab szegény, de mégsem árva
        s nem bánja, hogy be van zárva.
        Beesett a kelepcébe,
        Sötét tömlöc fenekére.
        Múlnak nyarak, múlnak őszök,
        pihennek a dinnyecsőszök,
        és Don Pedro igy szól: Hinnye,
        ez a világ túlért dinnye!
        Vérében a bika hallgat,
        vége van a viadalnak.
        Szirtek közt magam hahózok:
        Hol vagytok, ti vén kalózok?
        Hajótokon vaj mit visztek?
        Rubintot vagy ametisztet?
        Így kisért el minket léha
        utunkon az Androméda...
        ...Mikor Krétán magam voltam,
        haragosan és bomoltan
        Don Pedróról így daloltam.


    A mű szerzőjeként Rodrigó Ferezt neveztük meg, fordítójaként pedig az ugyancsak légbőlkapott Kondor Ernőt. A hatás nem maradt el. A kritikus „gyönyörű fordításnak” minősítette szerény művünket. Mit részletezzem? Boldogan fürödtünk a dicsőségben.
    De vérszemet is kaptunk. Hát valóban ilyen jót lehet mulatni az irodalmi sznobizmus rovására? No megállj! Vacsoráról hazafelé menet már meg is született Kondor Ernő második műfordítása, Vittakuli hindu költő „Fürdőző istenség”-e. Íme a nyolc soros vers:

        Ledőltek már az ősi templomok,
        az ashwa mellett fölserkent a páfrány,
        de Shiwa tüze ma is ott lobog
        az ezüst kígyó párás éjszakáján.
        A rózsák közül kilépett Maya,
        hallgatta, hogy a vizek énekelnek,
        megvillantak az elefántcsont mellek,
        s a lótuszokra omlott a haja.


    A módszer ugyanaz volt. Hol Bandi mondott egy sort-kettőt, hol én. A versben szereplő titokzatos ashwára ráfogtuk, hogy az „az illatos olajak edénye” s a nyolcsorost már másnap reggel föltálaltuk Sz. J. fiatal költőnknek. Rögtön megállapította, hogy a vers „a világirodalom gyöngye” és felhívta a figyelmünket arra a raffinált fogásra, hogy a keresztrímeket ölelkező rímek követik. Ebben maradtunk és nagy buzgalommal szervezettebb munkához fogtunk. Sorra születtek meg Kondor Ernő műfordításai a legkülönbözőbb nyelvekből. Először is három Goethe-epigramm:

        Mondd, mit tennél, ha a megrakott kályha,
        nem fűtene, de énekelne fájva?

                    *

        Tudod-e, hogy a székek,
        ha meggyulladnak, égnek?

                    *
        Ha hó festi a völgyeket fehérre,
        mondd, mit húzhat a kucsma a fejére?


    Az első epigrammról, amelynek mélysége szembeszökő, vitát is rögtönöztünk egy másik fiatal költőnk, P. G. jelenlétében. Büszkeséggel jegyzem fel, hogy az ifjú költő, negyedórás vita után, nekem, illetve az én Goethe-értelmezésemnek adott igazat. A szerző kilétében eszébe se jutott kételkedni.
    Goethe epignammjait soron követte Christian Morgenstern egyik versének Kondor Ernő-féle fordítása:

        Emlékszel bátyám az orángutánra,
        mikor elment a teadélutánra?
        Félszegen szórt a nőkre csók-özönt,
        de a sheriffnek nem köszönt.


    Ezután keletre orientálódtunk. Íme egy török fordítás:

            Baba el Mandeb,
            az élet kapuja...
            Szultánok könnye
            rajta a rubint,
            s homok lepi el,
            forró és buja.


    Néger folklórt is fordított Kondor Ernő. Mutatóban szerepeljen itt egy délafrikai négysoros:

        Vad vágtatással rohannak a zebrák,
        félrevonult a fehér elefánt
        és megjelent a nagy vadász,
        Gua, Gua, Gua...


    Itt már kezdett elfajulni a dolog. Gyorsan helyreütöttük egy norvég kétsorossal:

        Afrikában perzsel a tél is
        s én Skjord-Pökkinbe vágyom mégis.


    Íme, két japán versike:

        Egy sápadt lány a kútba néz,
        fölé hajlik a virágzó cseresznye,
        mintha a kútban enyhülést keresne.
        S a Fuzsijáma a homályba vész.


                II

        Az égboltot csicsergő fecske szántja,
        a zöld tó partján cseresznye virít,
        s oh, jaj nekem, már több mint két órája,
        hogy elkövettem a harakirit...


    Abban az időben szerkesztette az Irodalmi Kiadó a kuruc költészet antológiáját. (Alighanem még ma is azt szerkeszti, mert nem akarózik neki megjelenni.) Fölvetődött a kérdés: a mi sokoldalú műfordító Kondor Ernőnk nem foglalkozhatna folklór-kutatással is? Kondor Ernő elfogadta az ajánlatot s pár nap múlva már a szerkesztő is volt egy ismeretlen kuruc dal szövege. (Mentségünkre legyen mondva, nem ez volt az első hamisítvány ebben a műfajban.)

            Nyakunkon a fiskus,
            meg a pandur-biztos.
            Köpenyét cseréli –
            hajh, Bezerédy.

            Vak Bottyánnal jártam
            huszonhét csatákban;
            farkast ellő kanca,
            kutya labanca!

            Tarpán a szép leány
            kacsintgatott énrám,
            liliom-karokban
            nem maradhattam.

            Csatáztam eleget,
            most isten veletek
            végvárak, vén hegyek,
            polyáknak megyek.


    Sok bűnt felróhatnak Kondor Ernőnek, de tény, hogy ezzel a verssel könnyekig megkacagtatta a már akkor nagyon súlyosan beteg Gaál Gábort. Nem úgy a derék szerkesztőt, D. Gy-t, aki „szakszerűen kielemezte” a verset, megállapítván „ősi” sorait és későbbi metamorfózisát. Amikor lelepleztük önmagunkat, a szerkesztő továbbra is ragaszkodott a vershez s az istennek se akarta kivenni a gyűjteményből.
*
Megjelent 1957-ben a bukaresti Irodalmi Évkönyvben