LÁSZLÓFFY ALADÁR

CSÍKSOMLYÓ 
   Búcsújárók 
   Keresztalja 
   Isten várai 

Jelképek 
Jégvirágok 
Az utolsó hó éjszakáján 
Borogyinóra hull ragyogva  


Lászlóffy Aladár

 (Sz. 1937, Torda) költő, író. A Bolyai Egyetemet 1959-ben végezte Kolozsváron, volt kiadói szerkesztő, a Napsugár c. gyermeklap szerkesztője, a bukaresti Előre tudósítója, a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) c. irodalmi hetilap szerkesztője. Többször nyert román írószövetségi díjat, megkapta a román akadémia díját, a Graves-díjat, József Attila-díjat, 1998-ban pedig a Kossuth-díjat. Termékeny mind költőként, mind prózaíróként. A formabontás legjobb hagyományaihoz kötődik. Jelentős gyermekirodalmi munkássága is. 

  


CSÍKSOMLYÓ


Búcsújárók

Jönnek a békések, az égre néznek,
elöl vonul legény és lobogó,
s telitüdő, s kórusban száll az ének:
minket biztosan lát a Fennvaló!

De vonulásuk évszázados útján
átcsicsonkáznak másabb évszakok,
lovasok állnak meg a csorda kútján,
senki se tudja már, hogy hol lakott.

S jönnek a háborúsok, haj, előre!
Élen rohan legény és lobogó -
és a parancs vagy némi kurta lőre
élteti bennük azt, hogy ölni jó!

A vonulások évszázados útján
hernyótalp-mintásra fagyhat a sár,
kiégett löveg áll a csorda kútján.
Az ég lenéz, nem tudni, mire vár.

Felhők feletti vetítőszobákban
új nemzedékek hologramjai.
A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,
az utakon elindul valaki…


Keresztalja

Előbb a hegyi kápolnáig,
aztán a falu templomáig,
kéttorony örök irányáig,
hollóéveken által máig,
néha Nagyenyed zárkájáig,
Don-kanyarig, Szibériáig,
s vissza az alvadt városokba,
meghagyott kicsi otthonokba,
rongyszőttes-tiszta tájromokba,
vissza a hajnal-vereckéken,
tűzön-vízen keresztül épen,
mert nem test szerint, csak egy képen,
de makacsul, de mindenképpen,
keresztülszületve egy házon,
keresztülszármazva egy népen,
Uram, nem a te láncod tépem,
nem a gonosznak táncát lépem,
hinni egyedül is hihettem,
de ha már így lett - néped lettem,
ömlök dunákba, csermelyekben,
ösvények medréből csepegve
eljövök mindig ligetedbe,
ott, ahol vagy, te Örök Máshol,
megérkezni a búcsúzásból,
hogy elfogadj és látva lássad:
használlak kortynak és falásnak,
és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…
Netán a sors mindent feléget,
a lenti földön, fellegeken
s a visszanövő rengetegen
már senki nem tud megjelenni
májusi eső verte bókkal,
szél szalagozta lobogókkal
a meg-megújítása végett -
Te ne feledd e szövetséget!


Isten várai

A mi hegyeink közt bármilyen derült
és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak
a forró földről, a medence fenekén kanyargó
Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,
sáslobogású terek és táblák felől is
mindig fehéren, mint régi csaták után a
távoli füst, mely hihetetlen, hogy
ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,
mint egészséges tegnapok után a hirtelen
betegség, mint a palackból némán kiszabaduló
szellem, mint délibábjai annak a múltnak,
mely Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.
Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon
megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,
pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az
elsötétülő hágók és völgyek felé,
utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott
a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,
e könnyű és szabad pára meg nem adja magát
naponta semmi sötétnek.
(1996)



JELKÉPEK

Kimerevedő filmkockákon
röptében megálló madár.
A kitárt fehér szárny-paláston
a béke monogramja áll.

Higgadtan baktató szamáron
egy málha szenvedés, halál.
Ki ne tudná, azon a háton
barna sörénykereszt is áll.

Felírva minden a világon,
nyilván ezen nem múlik már,
hanem csupán az olvasáson…
Ki mit talál, mit nem talál.



JÉGVIRÁGOK

A karosszék után egy négyzet,
mint csatatéri tisztás, végzet,
a nyílt terep után a dombok,
bevetett ágy, párnáin gombok,
aztán ott elöl ég: az ablak
tiltó jeleivel a fagynak,
s a pára, rajta túl a kertek.
Úristen, mibe is kevertek!

Az ablakig szalad. De látod
a fák közt folytatott világod.
Jól látható: a kinti, benti
a kimért színteret jelenti.
Csak időben nem végtelenség.
Hogy most unalmasak az esték?
Mi lesz még ebben a szobában,
mi jön, ha én végleg megálltam?
Mi lesz, mikor majd áll az óra
s a sírásod se bírja szóra!

Egy világ süt a kerten át rám.
És engem éltetett e látvány.
… A párán túl igazi ablak.
Megnyugtató: e fák közt hagylak.



AZ UTOLSÓ HÓ ÉJSZAKÁJÁN

Az első nap a ceruzámra süt.
Szerencse, hogy mindenkit lát a fény:
egy égitest pont, mint egy betűt.
A biztos látás kozmikus erény.

Nem számít messzi, jelentéktelen,
régecske volt és ócska egy dolog -,
késő hajnalon ébredez telem
s minden mi volt, a fejemben forog

Jó gyermek voltam, kértem, itt ne hagyj!
És itt hagyott még gyermek-testem is.
Csoda, ha rendre kérdem: merre vagy? -
most elterül körém még, mint a hó,

s ki régen láthatatlan, messze ment,
annak nyoma is újra itt kering.
E halállá hosszannított jelent
kapták jutalmul gyermekkoraink.

(1994)



BOROGYÍNÓRA HULL RAGYOGVA

Egy madarat, egy hangot kérek,
Mozart úr, indulhat az élet.
Én ismerem a régi kertet,
nap sütött itt és esők vertek,
itt volt az ébredés határa,
álmaim könnyűlovassága
a fák között, derékig ködben,
rohamra kész az első ötven,
lelkem tekintete ha rebben
a régi szép kezdetlegesben -
egy mondatot, egy passzust kérek,
ügyész úr, indulnak az évek
halmozottan vagy menekülten,
pár életfogytiglant leültem,
hány szent Ilonám sziget partján
állt sasfiókommal a karján,
hány Elbám köpenyében élve
készültem újabb csatatérre…
Ma hó helyett csak lucskos járda
feszül a volt Berezinára.
Az új ágyúkkal telt világból
a volt gloár ha felvilágol,
az őszi ragyogást feledve
seper be egy lakónegyedbe.
A város párnáin zokogva
emlékszem piros alkonyokra,
a téli füst már napok óta
puskapor-kormot hint a hóra.
Emlékszem piros villanyokra.
Elfoglaltak múltastól mástól.
A város halmain a máshol
fájdalma hull Borogyinóra.

(1998)