KOMÁN JÁNOS

Amikor egy kútnak...
Ady újabb arcképe
Hajótörés
Kalózok között
Emlékké halványul
Kalózok hajóján
Ady negyedik arcképe
Emlékezés egy akácfára
Töredék
A remény
Herkulesfürdőn

 

Sz. 1944-ben Marosugrán (Maros megye). Pedagógiai főiskolát végzett, évtizedek óta a Hargita megyei Maroshévízen tanár. Fiatalkori, merész hangú verseiért hatósági korlátozásokban volt része. Költészete jobbára 1989 után, a rendszerváltáskor virágzott ki, két verskötete (Mégis reménnyel cimborálni, 1999; Kalózok hajóján, 2001) a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál jelent meg. Válogatásunk ez utóbbi alapján készült.

    

Amikor egy kútnak...

Amikor egy kútnak kiszárad a vize,
nincs már szüksége láncra és vederre,
de ha az embernek megmarad a hite,
ásson új kutat, és reá szerelje.

Bármilyen makacs, köves föld az élet,
én ezt a kutat mindegyre kiásom.
Az újrakezdés boldogsága éled,
ha megtalálom a saját forrásom.

Anyám lehetne az évszakok Hite...
Kérlek, ne hagyd el megbántott fiad!
Újratelt egy ember rossz-kancsó-szíve,
s kiönti legnagyobb fájdalmaimat:


fáj ez az ország, a sebe is sajog,
pedig csak félig tartom az enyémnek.
Még mindig nem érzem, hogy itthon vagyok,
s még most sincs elég híve a reménynek.

Fáj vaksi Törvénye, e béna szöveg,
az élet, mely hajcsár, mely önző hivatal;
fáj, hogy sosem voltam még ilyen öreg,
és nem leszek többé már ilyen fiatal.


Ady újabb arcképe

Remény-hajlékot építek,
és templom lesz belőle,
már elkészült a tornya,
mintha máris a hit
hívó harangja szólna.

Gyűljetek össze emberek!
A végtelenből jöttem,
és új reményt is hoztam.
Akartok-e másképp
dalolni új templomban?

Aki a múlt földjére néz,
bronz-mártír lesz belőle,
a bánat börtön-foglya...
Nézz a vendégváró
jövősebb csillagokra!

A remény szolgája vagyok:
új biztatást pakoltam
rímes hagyatékomba,
s úgy érzem: elértem
a saját csillagomra.


Hajótörés

Menekültként érkeztem a partra,
a kalózok hajója elsüllyedt,
a vezért mindenki veszni hagyta,
s nem sértette a becsületünket.
A szívós ember baromként tűrhet,
a kitartását a kő sem bírná,
öröme trónján még most sem ülhet,
és némely a múltat visszasírná.

Midőn félholtan a partra értem,
már csalétekként szólt a szép beszéd.
Tapasztalatból készült a vértem,
s más eladta a lelkét és eszét.
Mindig gyűlöltem az ilyen cserét,
az embernek van büszkesége, rangja...
Ne adja olcsón a nevét,
s ne hagyja, hogy egy huncut becsapja!

Mi - sovány, megvert, kiszemelt rabok -
másnak kapartuk ki a gesztenyét.
Akinek nem fáj - idegen vagyok -,
nem köti be a póruljárt kezét.
Magunk között is túl sok a szemét:
a többség önként vállalt szolgaságot.
Holló ássa ki mind a két szemét
annak, aki csalja a Világot!

Elnyelte a tenger temetője
a sérült hajót, kalóz kapitányát.
Mi megjósoltuk már jó előre,
hogy pótolni fogják a hiányát.
Nem láttunk egy biztató szivárványt,
egyre több lett a kalózok népe.
Álmodni sem tudsz ily piszkos ármányt:
testamentumát most hajtják végre.


Kalózok között

Amikor a bizonytalanság
ködében él az ember,
mérni lehetne a szavak hőmérsékletét
és az őszinteség súlyát
a ragaszkodás mérlegén.
Olyankor úgy érzem,
hogy szükségem lenne
még több melegre
ezen a hűvös földi féltekén.
Nem tagadom, hibás vagyok,
mert kalózok hajóján
éltem le az életem javát.
Nem próbáltam elszökni tőlük,
és nem kerestem egy kedvesebb hazát.
Visszatartott a legnagyobb varázsló,
a legjobb tanácsos és a legjobb tanító,
a mindig talpra álló remény,
pedig ostorral vert hajcsárom, az élet,
mert olyan volt,
oly nyugtalanító,
mint egy befejezetlen költemény.
Csak részben értem a bilincshordás türelmét,
és azt, hogy a bilincsek urai
még most is „kedvesek” nekünk.
Honnan tudjuk, hogy kire szavazzunk,
amikor lánc nélkül - önként -
választani megyünk?
Itt mindenki az ördög cimborája,
még akkor is, ha angyalként tetszeleg.
Isten tudja, hogy mikor lesznek
becsületesek ezek az emberek.
A század betegségei lesben állnak,
a nagyobb piócák terjesztik a kórt,
s még nem tudjuk,
hogy ki fogja megmenteni
e lassan süllyedő kalózhajót.


Emlékké halványul

Az aki idegenbe tévedt
álmaiban szüleit látja,
árnyéka egy rongyos kísértet:
koldussá lett lelke ruhája.

Eltűnik szeméből a fenyves,
a Medve- és a Szent Anna-tó.
Emlékké halványul a kedves
hajnali, csendbontó kakasszó.

Elfelejti a falvak nevét,
nem háborgatják a  friss hírek:
Ki szorítja meg az ő kezér?
Hazajön, köszönne, nincs kinek...

És aki hazáját elhagyta,
annak folyton bolyong a lelke,
álmaiban tigris harapja,
és a sors százszor megverte.


Kalózok hajóján

Figyelmeztettem halk bizalommal,
a figyelmeztetés jó szándékával,
semmibe vett suttogással,
a suttogás segítőkészségével,
véletlenszerű harangkondítással,
a harangkondítás vészjeleivel,
újratanult imádsággal,
az imádság hitének erejével,
majd térdeplő könyörgéssel,
és rátok zúdított csillaghullással,
hogy léket kapott ez a hajó,
hogy ez a hajó egy temető,
hogy ez a hajó temető volt
már új korában,
mert kalózok hajójára szálltunk,
és ez is, az is
csak haszonlesőként lett barátunk.
Immár búcsúznak vagy el sem köszönnek,
hátat fordítanak vagy csúfolkodnak
az elcsábított és becsapott útitársak.
Immár láthatjátok, hogy ezek a kalózok,
ezek a barátok,
ezek a huncut és hazug politikai huligánok
titokban tartott,
rejtegetett mentőcsónakjaikba szállnak.
Immár láthatjátok, hogy csak a kelekótya hűség
maradt mellettetek,
és a számítgató hullarablók,
akik maradékra, prédára leselkednek.
A többség már visszatért a kifosztott, megalázott,
elárult, magára hagyott saját bárkájára.
Én is menekülök. Még maradt egy üres hely,
s nem engem, a kormányost várja.


Ady negyedik arcképe

Asszonyom, ma nem lesz alkonyat:
megállt a Nap a láthatár fölött.
Ha be fog szakadni az égboltozat,
elvegyülünk a csillagok között.

Megvettem már a táltos lovakat,
s megszereztem a Göncölszekeret.
Szélvész-láb lelkem kötve is szalad,
menekülnék már Hozzád és Veled.

És Csaba útján lesz a nászmenet,
majd a büszke végtelenbe viszlek...
Legalább százszor megszöktettelek,
s még pora sincs a sok pletyka hírnek...

Szép Asszonyom, ma nem lesz alkonyat:
megállt a Nap a láthatár fölött,
és ajtót nyitott az égboltozat...
Találkozzunk a csillagok között!


Emlékezés egy akácfára

A térdepelő imádság csöndjében
áment mondott a tűzifa fénye.
Egy özvegyen maradt akácfa
sírva borult a társa testére.

Foglald bele a könyörgésbe
elkésett bocsánatkérésed!
Megérti, öt gyermekért tetted,
és nem volt tűzifára pénzed.

A gond kutyája elcsitult,
s a bánat csendje szétrepedt.
Pipát gyújtott a táltos hold,
s a fejszém nyele is melegített.


Töredék

Voltam kölcsönkérő legkisebb gyermek,
fürge küldönce rokonoknak,
boronasúlya a földnek,
ekevassal és kalapácsszeggel fölszerelt
madárijesztő szőlőpásztor,
betegségig agyondicsért kévekötő,
napfénnyel fizetett dinnyecsősz,
tíz lejért éjszakai paprikaöntöző,
napokig térdepelő répaegyező,
estére szalonnát hozó téglaadogató...

Voltam eltanult ígéretekkel,
divatos biztatásokkal hitegetett,
propagandaanyagként példaadó,
majd mellőzött igazmondó,
„és egy elrontott, egy szabad szájú,
egy rossz úton járó kölyök”.

Megnősültem.
Csináltam három lármás gyereket,
lakást vettem és hozzá hideget.
Most végighallgatom a kisvárosi pereket,
de ma már nem eszek meg mindent,
hiába tálalják elém az ételt,
ha nem tetszik nekem.

Itt vénülök meg lassan
ráncos kitartásom mellett,
miközben kétszáznál több kollégám
fecskemódra jött és itt hagyott.
Szemnyitónak jó lesz számba venni,
hogy K.J. ezért megint mit kapott.


A remény

Évezredes ragaszkodás makacs hűségével
öleli magához a határ a falut,
s a szeretet évi termésével érvel,
bőséget ígér, és földold minden gyanút.

Röpülni lehetne most a szelek szárnyán,
de kísért valami nyugalom zavaró:
kedves szőke mezőm búza-óceánján
úgy zúg egy kombájn, akár egy messze küldött hajó:

különös morajjal táplált mély sóhajtás,
mintha azt sorolná, hogy nékünk mit maraszt:
lesz elhullt kalász, szem és reményből zöldes hajtás,
hogy betegség nélkül érjük meg a tavaszt;

lesz apró, fekete, csupa-karéj kenyér,
kis fejadag, utált üzlet előtti sor,
amitől kigyúl a benzines szenvedély

egyszer, ha került egy száraz gyújtózsinór.
1989.

 

Herkulesfürdőn

Múlthamisító hallgatások
múzeuma ez a város, beteges tünet.
Ha van gazdája, akkor a szelleme vak és süket.
Panaszkodnak a mellőzött épületek,
tiltakoznak, követelnek
és némelyik már - már fenyeget.
Hiába fordították le a nevüket,
ismerjük az eredeti keresztlevelüket.

A Cserna völgye
hársfaillatú kötényében tartja
a fölhalmozott mulasztásokat.
A gondatlanság trágyadombjairól
szaporodik a sok másolat,
a Nap is sokallja, elfordítja a fejét,
szégyenével a hegycsúcsra tekint,
és pironkodva hunyja be a szemét.

Sohasem észleltem ennyire
a természet isteni fölényét
az itt élő ember felett,
és most érzem a legjobban,
hogy mennyire bántja
e mennyei tájat
a viszonzatlan szeretet.

Herkulesfürdő, 2001. július 11.