KISS JENŐ

Csontos, vén paraszt volt
Mint kirándulásról kreol leány
A köszörűs
Úti rapszódia
Emlékezés egy malomra
Márványfej töredéke
Kenyér és bor és vérző rózsák
Mérleg
Az asztal partján
Anyám segítője
Falumban
A fiúhoz az apáért
Egy parki halk padon
 
Nagy Imre: Kiss Jenő

(Sz. 1912, Mócs, Kolozs m. - megh. 1996, Kolozsvár)
Költő, műfordító. egyetemi tanulmányai után az Erdélyi Helikon szerkesztője. 1940 után Kolozsváron megalapítja a Termés c. erdélyi irodalmi folyóiratot. A háború után az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) főtitkára, majd az Írószövetség egyik vezetője, az Utunk szerkesztője. Nyugdíjazásáig irodalmi lapokat szerkeszt. Kitűnő formaművész, termékenysége lenyűgöző, jelentősek gyermekirodalmi művei is. Főként a klasszikus román költészet nagyjait fordította, illetve a román népballadákat. verseinek reprezentatív válogatott gyűjteményei 1987-ben (Folyó és tó), illetve 1988-ban (A repülőtér közelében) jelentek meg Bukarestben. Jelentős A műfordító emlékeiből (visszatekintések és versfordítások, Bukarest, 1986) c. műhelytanulmánya.

   

CSONTOS, VÉN PARASZT VOLT

Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.
Emlékszem, eperfa állt az udvarán,
melyről már sok epret szedett az idő. -
Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.

Ott lakott a domb alatt, a felszegen.
Hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza, s inges karja fennakadt,
fenn - mint ágak közé dobott patyolat.

Hajdan béres volt, és a többi között
megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -
s ötven év után is még zavarba jött,
hogyha más emelt rá kalapot előbb.

Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,
gyakran látogattuk meg az öreget.
- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,
s mi kezet csókoltunk néki tétován.

Csak most értem: apám mért mondotta ezt!
Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd
nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;
vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.

Ki sejthette akkor, mi történt vele?
Most már tudom: az volt elégtétele,
a végső, a legfőbb, legszebb izenet,
hogy egyszer a szolga is ember lehet!

S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,
mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a
kezét tiszteletes csókra adja ott,
csak az uraságot, és még a papot.

Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:
emlegette még halálos ágyon is - -
Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!
Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!

Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,
el-eldördülök a szolgaság egén,
rásújtok azokra búsan, lobogón,
kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -

Csak lehetnék itt is, ami ott neked:
elégtétel, drága s tikkadt izenet!
Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,
hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!
1935


MINT KIRÁNDULÁSRÓL KREOL LEÁNY

Mint kirándulásról kreol leány, megtér a
    mezőkről az este,
piros szalmakalapját, a napot, kezében lóbálja
    leeresztve.

Derűs-fáradtan jön, s úgy csüng a ritkafonású
    csönd a karján,
mint illatos kosár, mely kiürült, csak néhány
    limlom zörög az alján.

A pataknál még megáll. Leül a martra s gyúlt
    lábait a vízbe bocsátja;
a lábujjai sugarak, de legszebb a gyönge,
    halványfényű bokája,

minden hab arra siet, körülölelni s aléltan
elomlani rajta! -
De ekkor, mint hideg pisztráng, előúszik az
    újhold. Lábát az este kikapja,

precskel róla a víz szanaszéjjel, csilló gyöngyei
    bőven
szórják bé az eget, s mind ott marad fénylőn
    a lágy levegőben.
1934


A KÖSZÖRŰS

Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos -
te, bal-dicsőséggel átkos!

Milyen szél vetett ide?
Milyen hűtlenség hite?
Te, te, pengék élezője!
Te, te, élek pengetője!

Te fened a késeket,
te hozod a vészeket,
tetőled van a gonoszság,
minden, ami szúr, nyes, döf, vág!

Te bujtod föl az acélt,
te adsz néki szörnyü célt,
te adsz néki gyilkos élet,
hogy elvegye, ami élet.

Szerszámod, a vak korong,
véges-végtelen forog;
gyűrűs útját egyre rója,
mint a végzet kerge holdja.

Szikrák csillaga között
száguld, mint az üldözött!
Benne holtak Dávid-arca,
átütött szivek kudarca -

Nem hallod a hangokat,
miket nyers korongod ad?
Nem hallod a hegedűket?
Bennük holtak átka lüktet!

Hegedül milljó halott,
imbolygatja a vonót,
imbolygatja - körben ülvén -
Szent Dávid bús hegedűjén:

"Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos!
Milljó tört szív, ím, megátkoz:

Ágyad legyen penge-él,
ne késsel, de kést egyél,
előbb ne jussál a ráknál,
ollóiddal egyre hátrálj!

Átkozott légy, átkozott,
ronda rákká változott!
Nyögve hordozd a világot,
és ne légyen senki szánód!"
1944


ÚTI RAPSZÓDIA

Sosem felejtem ezt a szép tekergést,
   a játszi őszt, a porzó útakat -
Vállamra kaptam lobogó kabátom,
   s csak mentem tűnő fellegek alatt.
Hol hőn tűzött, hol elborult a nap fenn,
   hol gyémánt volt a reggel, hol opál,
s bizarr szeszéllyel váltogatta egymást
   a zöld s a rőt; a lombos s a kopár.

Csak mentem boldog megfelejtkezéssel,
   el-elmerengve s mégis éberen.
Húsz éve múlt, hogy megfordultam arra.
   Húsz éve ... nagy ég! egész történelem!
Szemem kutatva járta bé a tájat,
   ott, azt a késő nyarat, kora őszt;
kerestem sok-sok régi ismerősöm,
   s mohón kerestem új s új ismerőst.

Ó, mennyi élmény, mennyi ismeretség!
   Mezők, tavak, faluk meg emberek!
Korán lehulló bársonyhamvu esték,
   vacsorafüst, mely lustán tekereg!
Álmot kínált a lombos, szürke cserge,
   a vályú áloműző friss vizet.
Mulatva néztem, hogy a csürhe kerge
   futással legelőre mint siet ...

Sikoltoztak az asszonyok a tóban,
   ha tovavillant egy-egy vízipók.
Az ázott kender illata kísért, és
   utánam vakkantottak a tilók.
Már így van ősszel ...mindenütt a kendert
   hányták ki, törték s verték rúdakon,
a pozdorja sok szétszórt, régi csontként
   fehéren kallódott a napon.

De csattogtak ott szerte más tilók is
   (tilos tilók rég - most már szabadok),
mik pozdorjává zúzzák szét a múltat,
   és munkálják a selymes holnapot.
Mind több pozdorja kerül a szemétre.
   Mind kevesebben vannak a basák.
Csak látjuk itt is, ott is: szülőotthon,
   kultúrház, könyvtár, közös gazdaság ...

Igen, új csattogástól, új szavaktól
   hangos a hajdan álmatag falu.
Afféle háziállat már a traktor,
   püfög, s a kölykök lágy arcába fú.
Zörömbölnek a magvető csoroszlyák,
   magot szemelget zajjal a triör,
hídmérleg kattog, ha a sarjút osztják -
   a csendbe gépek büszke hangja tör

S az emberek! Oly teltek, mint a búza!
   Fehér kalácsot ígér a szemük.
Erő s vidámság sugárzott belőlük,
   míg tárgyaltam s míg sakkoztam velük.
Tanulnak s tudnak is már. A közösben,
   a pártban, néptanácsban, színpadon
szavuk zenélve-zúgva meg-megárad,
   mint tenger húrjával a cimbalom.

Gaz is akad még bőven, mért tagadnám?
   Láttam ilyent is: sunyit, törtetőt;
toportyánférget báránybőrbe bújva,
   közrablót, ki a köz fejére nőtt.
Képükbe vágni - azt szerettem volna,
   kiütni szájukból a párt nevét!
De megkapják majd! Rájuk is lesújtunk!
   Mi együtt, mind, a dolgozók, a nép!

... Gyönyörű volt így menni, vándorolni!
   De egyszer minden vándor hazatér.
A gyűrött gúnyát meg kell mángorolni,
   és tiszta kell, ha fogytán a fejér.
Megjöttem én is. Kopogok, belépek.
   Szemem körülnéz, aztán felnevet.
És gazdag lelkem úgy teszem elétek,
   mint madárlátta búzakenyeret ...
1952


EMLÉKEZÉS EGY MALOMRA

A malom halkan kalapácsol ...
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.

Hányszor hallgattam álmodón e
kimért, erélyes ütemet!
Itt, hol zöld csipke árnya von be,
a szellős vadszöllő megett.

Szerettem ülni itt ... A tornác
hűsével gyakran hitt ide;
néztem, hogy leng alá a tornász,
istenkísértő venyige,

figyeltem hosszan: mint kopácsol
üllőjén egyre a malom,
ott fennebb ... s éreztem, hogy átfoly
valami édes izgalom.

Fülem hangjára visszarévül,
hangja fülembe visszacseng ...
Az ő friss kalapácsa nélkül
halott lett volna itt a csend,

a táj kisült, a fák komorlók,
az élet álmos és süket -
elvesztették vón mind a dolgok
szép, élő lüktetésüket.

De a malom csak kalapácsolt,
örök ütemre, mint a vér,
nem lankadó öreg kovács volt,
a liszt lágy kormától fehér.

Vele dobbant a táj, az élet,
minden, mi szállni, élni hív;
szivemben ő volt az eszmélet,
a csend mellében ő a szív ...

Ráhajtom arcom most e mellre,
jó lélegzését hallgatom -
az a szív ver, ma is ver egyre,
ma is dobog az a malom.

Tompán, kimérten kalapácsol -
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.
1956


MÁRVÁNYFEJ TÖREDÉKE

Márványfej-töredék -
nem ezzel büszkélkedik a terem,
s én nem tudok mozdulni mégsem,
állok előtte hosszú percek óta
megbabonázva, védtelen.
Márványfej-töredék -
az arc megsemmisült,
az orr megsemmisült,
csak a szem meg a homlok
maradt, lám, eleven,
csupán a két szem -
néznek megejtőn,
nézem.
Honnan pillantanak felém?
Micsoda örvényéből az időnek?
Miféle borzalomból?
Milyen gyönyörből?
Vágyón, sóvárgón rajtam mért időznek?

Márványfej-töredék -
csupán a két szem -
így bús, rab odaliszk
pillant ki fátyola fölött
a lenge résen -
csupán a szem beszél,
csupán a szeme él,
csupán az könyörög,
hogy szabadítanám meg az örök
elmúlás fátyolától,
tépném le róla
a Semmit,
lássam: mögötte milyen arc,
mily száj megpattant húsa,
milyen két édes orca lángol -
hogy szabadítanám meg fátyolától!

Ó, ha lehetne!
De hát csak állok itten tehetetlen - -
nézek a sóvárgó szemekbe,
elveszve párás, szomorú
évezredekben.
Kiről ezt a márványfejet
faragták egykor, nagyon, de nagyon
szerethetett.
Aki ezt a márványfejet
faragta egykor,
csak véste, véste
és - szenvedett.


KENYÉR ÉS BOR ÉS VÉRZŐ RÓZSÁK

Nem tudom, mondtam-é már eddig:
sosem volt íróasztalom,
egy konyhaasztalra hajolva
írtam és írom verseim,
egy asztalon, min kenyeret metélnek
és bort töltenek a pohárba,
s viaszkosvászon abroszán virágok,
piros kis rózsák vérzenek.
Kenyér és bor és vérző rózsák -
ezek között születnek verseim,
ne csodálkozzatok tehát,
ha olyanok, amilyenek,
ha a kenyérről vesznek példát,
egyszerű, megszokott ízéről,
a borról, melyben megcsillan a mámor,
a rózsákról, amelyek vérzenek -
Rovom, rovom ügyetlen betüim
egy árva konyhaasztalra hajolva,
lehet, hogy megbecsüli őket mégis az,
kit nem hagy bútalan a vérző rózsa,
s vágyik egy kis kenyérre, kortynyi borra.


MÉRLEG

Egy kicsi régi,
egy kicsi égi,
egy kicsi könnyű,
egy kicsi szörnyű,
csllám,
villám,
nos, ebből állott
az élet, ebből életem -
most, hogy jobbára tovaszállott,
pár szóval is lemérhetem.
Egy kicsi régi
(sose tagadtam),
egy kicsi égi
(fény a magasban),
egy kicsi könnyű
(hogy le ne rogyjak),
egy kicsi szörnyű
(hogy komolyodjak),
csillám
(káprázat, tűnő álom),
villám
(hogy mellettem levágjon) -
a holt időkből ez maradt,
ez a néhány sovány adat,
kihulltak mind a részletek,
csak a lényegre nézhetek,
kihullt az akta, a belég -
igen, már pár szó is elég.
S ha majd - hamar megérthetem -
búcsút vesz tőlem életem,
ha majd becsukja kapuit,
elég lesz annyi is: FUIT.


AZ ASZTAL PARTJÁN

Miként a rozmár jégmezők szegélyén,
ütöm fejem fel s dőlök két könyökre
az asztal partján, s szemem elgyötörve
tekint szét puszta papírlap fehérjén.

Bajszom lelóg, a hátam bérce görbe,
s csak ülök itt minden nap sarki éjén,
lágy víz helyett a parti jég keményén,
minthogyha holmi bűbáj idekötne ...

Pedig körmölni egyre - minek az már?
Minek vergődni itt, mint busa rozmár?
Megtettem én, mit bízón megtehettem.

Későre jár, jobb volna lefeküdni,
ős elemembe szépen lemerülni -
hadd csapjon össze hulláma felettem.


Anyám segítője

Egy asszony, Tudorika néni,
segített bús anyámnak élni,
rá bízott minket, hogyha elment,
rá hízót, kiscsibét s a kertet.

S el kellett gyakran menni néki,
vállalni, mit a sorsa mért ki;
magára volt, apám a fronton,
ezernyi ügy-baj hívta folyton.

De jött át Tudorika néni,
s okunk nem volt már sírni, félni,
enni adott, csitított, ápolt,
tündéri második anyánk volt.

Hol van a jó asszony, a régi?
Lehet, most is anyám segéli,
segíti ott, hol úr a semmi,
a holtak sorsát elviselni.
1964-65


Falumban

Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.

Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.

Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.

Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...
1974


A fiúhoz az apáért
   A két Bolyai emlékére

Apádat ne, csak eszméit tagadd meg,
ha másként nem léphetsz tovább.
Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
és megtagadtad őt is, az apát.

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
a semmivel! és megférni vele.
Még akkor is, ha oly semmi, amelyből
egy új világot hoztál létre te.

Apádat ne, csak eszméit tagadd meg -
hisz tőle volt az elméd, lángeszed!
a kisebb lángból a nagyobb! hisz ő volt
irányítód, varázslód, váteszed!

Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
alkudni nem tudtál, mint annyian -
inkább az ordas semmi, a kietlen,
mely hogyha ad, nem mondja: vedd, fiam!

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
lenni konok magunknak végzete.
A semmi: semmi, akkor is, ha abból
egy új világot hoztál létre te.
1974


Egy parki halk padon

Utolszor mikor ültem egy parki halk padon?
Mikor ültem le pórként s keltem fel gazdagon?
Szemem mikor kúszott fel fák törzsén, gyors pele?
Tüdőm mikor volt ennyi hűs mámorral tele?

Igy kérdezek magamra s felelnem rá nehéz,
már hosszú évek óta rabszíjon tart az ész,
kutatni titkainkat könyves szobámba zárt,
eltávolítva tőlem fát, domboldalt, határt.

A természet szült engem, a fia voltam én,
ott cseperedtem én fel termékeny, jó ölén,
s hogy elszakadtam tőle! Úgy hagytam cserben őt,
mint háládatlan gyermek a jó, öreg szülőt.

Vádlottak padja nékem e csöndes parki pad,
az önvád martalócok kemény kezére ad,
hűtlenség bűne terhel, felmentést kaphatok?
De hisz már rab, az elme bilincsén rab vagyok!

Ne ítéljetek el hát, fák, pázsitok ti is,
elég az ember lelkén egy, egyetlen bilincs,
kutatni titkainkat könyves szobám bezár,
nem élhetek, mint régen, köztetek soha már...
1980