KÁNYÁDI SÁNDOR

Tövisfa
Ballada
Sárga kankalin
Két nyárfa
Vén juh az ősz
Bántani én nem akarlak
Húros és ütőhangszerekre
Pantomim
Kóbor kutya
Sirálytánc
A kökösi hídon
Fától fáig
Csángó passió
Tömegsír-vers
A clevelandi Kossuth-szobor
Nagycsütörtökön
Kuplé a Vörös villamosról
'Mellékdal a pótkerekekre'
Rondó
Krónikás ének


Zöld ballada
Táncoló parázs
In memoriam Sz. L.

 

 (sz. 1929, Nagygalambfalva) 1954-ben szerzett magyar szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. 1950 óta Kolozsvárott él. Egy ideig a kolozsvári Utunk, majd a Dolgozó Nő, végül a Napsugár c. gyermeklap szerkesztője. Az erdélyi líra élő klasszikusa, versei nagy visszhangot váltottak ki az olvasóközönségben azáltal is, hogy szívósan járja a vidéket, elsősorban iskolákban, a gyermektársadalomban érzi otthon magát, mondja és szeretteti meg a verset. Drámaírói munkássága, m űfordítói tevékenysége jelesül egészítik ki e nagyformátumú alkotó életművét.


 Tövisfa

    Nem emlékszem már (pedig hányszor
    szúrt belém tövise), van-é
    gyümölcse? Mintha valami bogyók,
    vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
    vagy az se, csak tövis, tövis
    a törzsön is?
    Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
    s amit kivágtunk, csontkeményre
    száradt, szikrázva ugrott
    vissza róla a fejsze éle.
    A tüze szinte olthatatlan,
    virradatig-tartón parázslott;
    nem láttam én még fában ennyi
    önvédelmet és konokságot.
    Találgattam már gyermekésszel
    titkát ennek az irthatatlan
    szívós fának, melyről a fejsze
    még holtában is visszapattan.
    Most értem csak: a történelmet
    szolgálja inkább, nem a tájat –
    kéznél volt mindig, mikor kellett
    máglyának, avagy koronának.
    1963


  Ballada

    Guggol a kúton a gyerek,
    kezében kortyol a korsó.
    Kék szárnyú pillangó libeg
    a kút fölé. – Jaj, a korsó!

    Koccan a korsó, csobban a
    víz, – azon mereng a lepke:
    a gyűrűző vízre szálljon-e,
    vagy a cserepekre.
    1961


  Sárga kankalin

    Fekete pohárban
    sárga kankalin.

    Sokasodnak
    a halottaim.

    Anyám volt az első
    sárga kankalin.

    Gyűlnek, egyre gyűlnek
    a halottaim. –

    Nem fér a pohárba
    már a kankalin.
    1963


Két nyárfa

    Én sem volnék, ha nem volnál,
    ha te hozzám nem hajolnál,
    te sem volnál, ha nem volnék,
    ha én hozzád nem hajolnék.

    Osztódom én, osztódol te.
    Só vagy az én kenyeremben,
    mosoly vagy a bajuszomon,
    könny vagyok a két szemedben.

    Köt a véred, köt a vérem:
    szeretőm vagy és testvérem.
    Köt a vérem, köt a véred:
    szeretőd vagyok s testvéred.

    Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
    viharom, ki szerteszaggatsz,
    szellőd vagyok, ki simogat,
    viharod, ki szétszaggatlak.

    Ha nem volnék, te sem volnál,
    én sem volnék, ha nem volnál.
    Vagyunk ketten két szép nyárfa,
    s búvunk egymás árnyékába.
    1958


Vén juh az ősz

    Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,
    gyapja gubancos gizgazzal tele,
    mételyes szemmel baktat
    a hegyről lefele.

    Hátába keni vérét az égalja;
    és már senki se tudja, hogy
    a sáros holdat hozza-e két kajla
    szarva közt vagy a vizenyős napot.
    1965


Bántani én nem akarlak

    Bántani én nem akarlak,
    szavaimmal betakarlak,
    el-elnézlek, amíg alszol.
    Én sohasem rád haragszom,
    de kit bántsak, ha nem téged,
    az én vétkem, a te vétked,
    mert akarva, akaratlan,
    halálom hordod magadban,
    s a fiammal, akit szültél,
    halálom részese lettél,
    és történhet már akármi
    történhető, e világi,
    oldhatatlanul köt hozzád
    e magasztos bizonyosság,
    világrészek, galaktikák
    távolából is mindig rád
    emlékeztet ez a vétked.
    Kit szeressek, ha nem téged.
    1965


Húros és ütőhangszerekre
Bartók Béla emlékének'

    Dob
    dadog.
    Dobok.
    Nyűtt
    hegedű
    vonyít.

    Tört,
    szaggatott
    dallamok
    közt
    keserű fohász
    tétováz:

    Erdő sűrűjéből
    csillag magasába
    ágazott fának
    ága roppanása.

    Tánc.
    Zöld füvön
    tűzözön.
    Lánc.
    Eszterlánc.

    Meteorzuhanás.
    Elektronrobogás.
    Örvény.
    Törvény.
    Rend.

    Szarvasok futása,
    gerlicék búgása.
    Csend.

    Nyers fából a hegedű,
    él a dob kutyája.
    Rügyezik a hegedű.

    Dér jön a kutyára.
    1963


Pantomim
 A fasizmus életben maradt áldozatainak' --

    Belép a férfi az előszobába,
    az ajtót kulcsra zárja.
    Kettőt se lép:

    Kop, kop, kop.

    “Mintha kopogást hallanék.”
    Megfordul. Kitekint.
    Senki sincs odakint.
    “Hallucinálok?”
    Becsukja a kémlelő-rácsot.
    Csóválja a fejét.

    Kop, kop, kop.

    Akárcsak az elébb.
    Megfordul. Kitekint.
    Senki sincs odakint.
    Kilép.

    “Ki lehet,
    csak nem a szellemek?”

    A lépcsőház üres.
    Kong.
    Kísérteties.
    Senki és semmi más,
    csak macskanyávogás.

    Belép s az ajtót kulcsra zárja,
    és vetkőzni kezd dudorászva.
    “Akkor gyere, mikor mondom,
    csizmád sarka ne kopogjon.”

    Kop, kop, kop.

    “Mi ez?
    Ki az?"
    Kinéz.
    S kezdődik újra az egész.

    A lépcsőház üres.
    Kong.
    Kísérteties.
    Senki és semmi más,
    csak a nyávogás
    elhaló visszhangja: sicc!

    Sicc! Sicc! Sicc!

    Fehér, akár a fal.
    “Csak nincs valami baj?
    az eszem...
    a szívem...
    Úgy megszárad bennem a szű,
    mint mezőben ősszel a fű...”
    Legyint.
    Tovább vetkőzik.
    S megint:

    Kop, kop, kop.

    Dermedten áll.
    Nyakában még a sál
    és félig még rajta a nagykabát.

    Kop, kop, kop.

    Mint aki elszánja magát:
    “lesz, ami lesz!”
    az ajtónak ugrik, de csak
    kiles.

    Szíve torkában, lélegzet-fojtva
    a kilincset lenyomja,
    és mellét a sötétnek vetve
    úgy áll be az ajtókeretbe,
    mint a mártírok a filmen.

    Odakint senki sincsen.
    A lépcsőház üres.
    Kong.
    Kísérteties.
    “Pattogó indulók, parancsszavak,
    szögesdrót – barakk.”

    Áll, mint a feszület, olyanformán,
    két keze a két ajtófélfán;
    aztán, mint a fogoly,
    magasba tartott kézzel,
    majd átkulcsolja tarkóját
    s letérdel.

    A lépcsőház üres.
    Kong.
    Kísérteties.
    Senki és semmi más,
    csak újabb macskanyávogás.

    Betámolyog.
    Az ajtót kulcsra zárja.
    Remeg, akár a nyárfa.

    Kop, kop, kop.

    Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
    ing-leng a zárban.
    Nézi halálra-váltan.
    Nézi megalázottan.
    Kipróbálja és koppan:

    Kop, kop, kop.
    1964


Kóbor kutya

    Előbb csak háztól házig verték,
    azután ki a faluból.
    Most két falu között tétován
    hol ide hol oda lohol.

    Bátor kutya volt, eleinte
    még meg-megkapta a botot.
    S nézzétek:
    hogy elgyámoltalanodott!

    A madártól is félrerebben,
    állandó reszketés ina,
    foga is már csak azért van, hogy
    legyen mivel vacognia.

    Szederjes nyelve vizet keres,
    megvesz, ha nem talál.
    Szája két felén undorítón
    vegyül a könny s a nyál.

    Sír. Vonyítana, de azt se mer,
    hátha meghallja valaki. –
    Menti a bőrét céltalanul,
    míg bírják vérző lábai.

    Menti a bőrét céltalanul.
    Csak a bőre van, semmi más. –
    Hol késel,
    irgalmas vadász!?
    1955


Sirálytánc

    Sirályok táncoltak, keringőztek
    a víz fölött.
    S az öreg tenger – a maga módján –
    gyönyörködött,

    gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
    bárány-szép habot
    a kecsesen reálibbenő sirályok
    alá ringatott.

    Szép is volt ez a szinte magáért való
    lengő játék.
    Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
    így csinálnék.

    Mert szép is az: a magasság s mélység
    peremén
    táncolni, keringőzni kecsesen,
    könnyedén.

    Megbűvölten csodáltam én is ez
    ördögi, víg
    kenyérkereset szórakoztató,
    új cseleit.

    És értettem már az egész táncos
    ceremóniát:
    ki-ki megfogta véle a maga
    kis vagy nagy halát.

    De nem bántott e szép haszonlesés,
    csak akkor szomorodtam el,
    mikor a tenger birkózni kezdett
    a szelek seregeivel,

    s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
    s szétriadt;
    jóllakottan és veszekedve keresték
    az árbocokat.

    Tágult, s majd elfért egy vitorlában
    az egész láthatár.
    Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
    viharmadár.
    1956


 A kökösi hídon

    Lassított a vonat a kökösi hídon.
    Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
    poros köpönyegét félvállra hajítva
    föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

    Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
    békességes esti harangszót ringatott.
    Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
    kerestem a parton, kerestem a múltat.

    Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
    Gábor Áron mestert szürke paripáján.
    Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
    s dörögtek a hídfőn a székely harangok.


 Fától fáig

    Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
    fától fáig lopja magát a gyermek
    Én istenem csak vissza ne
    csak ne gyalog kellene
    csak le ne menjen a nap a tisztásról
    legalább a csengettyűt hallanám

    Meg-megtorpan futásra készen
    kis szíve mint a mókus szökne bújna
    borzongó nyárfalevelek közé de
    hol vannak már a nyárfák hűtlenül
    ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
    fillérnyi tisztáson
    Visszafelé majd
    sörényébe markolok Vágtába jövök
    csak addig a vastag bükkig ha még
    az innen számított ötödik fáig

    Őznek rókának farkasnak lenni
    bokornak ágnak avarnak lenni
    madárfészeknek lenni
    madártojásnak lenni
    nyárfalevélnek lenni
    kakukkhangnak lenni
    csak lovait kereső kisfiúnak
    ne lenni

    Még két fáig három fáig
    Hallom Nem hallom Hallom
    Ha eljutok addig a gyertyánig
    katona leszek hajóskapitány leszek
    fölfedezem Amerikát Amerika is
    elveszhet de én megtalálom

    Sörényébe markolok
    Még egy Még három
    Próféta leszek betegeket gyógyítok
    Jézus leszek
    föltámasztom édesanyámat
    Tovább tovább most már hallom
    “Áprilisnak bolondja
    fölmászott a toronyba
    megkérdezte hány óra
    Fél tizenkettő
    Fölmászott a toronyba”

    Most nem hallom biztos állnak
    jóllaktak már bóbiskolnak
    Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
    hogy a farkas
    Sírni kéne énekelni
    éjnek lenni
    nem is lenni
    csak ne kéne beljebb menni

    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Még csak öt fát megyek s akkor
    “Ördögborda ördögborda
    mézes lett a mackó orra”

    Szól a csengő most is hallom
    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Innen még visszatalálok
    Morzsát hintek
    gallyat török
    nevemet a fába vésem

    Szól a csengőn most is hallom
    folyton hallom hallom régen
    Hallottam az anyaméhben

    Megvár a nap
    meg a nyárfák
    Róka-alkony farkas-éj
    haladj tovább fától fáig
    biztasd magad kislegény

    Rég nem hallod mégis hallod
    Hold világol a tisztáson
    Már a hold is lemenőbe
    Morzsáid felcsipegették
    gallyaid a fák kinőtték

    Neved heges hieroglif
    Száraz ágon csüng a csengő
    lovad farkas tépte széjjel
    Dzsungel már az erdő
    Anyatej
    Hangyatej
    Tovább tovább fától fáig
    “Mézes lett a mackó orra
    rá is szálltak a legyek”

    Elszisszent az út alólad
    Nyárfák félelme ülepült
    homlokod pólusaira
    De csak tovább fától fáig
    Nincs az a film az a magnó
    vissza ez már nem játszható

    Kínálkozó ágak
    hurkot himbáló filozófusok
    “C'est la vérité monsieur”
    “Die letzte Lösung mein Herr”
    “Fél tizenkettő
    bolond mind a kettő”

    Tovább tovább fától fáig
    magad lopva
    botladozva
    Anyatej
    Hangyatej
    Ecet
    1968


 Csángó passió

    elmennek a harangok
    minden nagypénteken
    rómába mennek
    odamenegetnek

    s ott felejtik
    a nyelvünket
    1987


Tömegsír-vers

    a hangtompítós fegyverekkel
    kivégzett hosszú hangzók
    elföldelésekor kiderült
    hogy nincs elég lapát

    gyalogsági ásókért menesztett
    egy leleményes altiszt s a kínos
    várakozás hosszú percei
    jó alkalmul szolgáltak hogy
    írástudóik egyike-másika
    szemlesütve néma kézszorítással
    részvétét nyilváníthassa

    a zsoltárt már csak magukban
    dúdolhatták a kivégzett hosszú
    hangzók hozzájuk tartozói

    az isten háttal állt

    mert ezer esztendő előtte annyi
    mint a tegnapnak ő elmúlása
    és egy rövid éj átvigyázása
    1988


A clevelandi Kossuth-szobor

    Mintha most érkezne ő is
    és jönne szembe, vagy csak
    mi megyünk? Lélegzését is
    hallani vélem, s csak áll,
    mosolyogni-valóan
    divatjamúlt öltözékében,
    soványan s boldogtalanul
    lendíti fél karját, s a
    másikkal kardjához kapva,
    nem kardjára ütve – áll:
    eszméi madárijesztőjeként
    az eszeveszetten száguldó
    gépkocsik tömkelegében.
    Talán kiált, de nem
    hallom, hogy mit. Intenék,
    de már nem látom, velem is
    robog a kocsi. Szégyentől
    ég az arcom: valamit tenni
    kéne: egy fölmentő sereget!
    – o, yes! vagy legalább
    egy bátor századot – o, yes!
    egy méltó századot – o, yes!
    egy századot legalább,
    mégiscsak atyánk, vezérünk,
    – o, yes! o, yes!
    egy hős, egy ember.
    S jól tudom, hogy ezer
    Damjanich se – o, no! –
    vágjon bár élete árán
    utat a dübörgéstől
    rezgő talapzatig.
    O, no!
    Soha.
    1979


Nagycsütörtökön

    nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
    a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
    családi körében költi el nagycsütörtökön
    már kora délután meglép aki csak teheti
    nincs idegünk már a közös szorongáshoz
    a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
    sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
    ha legalább élőben menne mint minden este
    a megváltott és meg nem váltott világ
    minden híradójában latrok százai ezrei
    mentődnek föl naponta pilátusok légiói
    mossák a kezüket nyilvánosan és közben
    elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
    kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
    kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
    dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
    ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
    hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
    ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
    locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
    rohanó világban divatjamúlt a folklór
    a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
    csak magának reméli
    1994


 Kuplé a Vörös villamosról
avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre'

    holtvágányra döcögött végül
    a kopott vörös villamos
    kalauz és vezető nélkül
    döcögött holtvágányra végül
    a kopott vörös villamos

    nem volt rakva virágos néppel
    bezzeg amikor érkezett
    bíborló színben sok beszéddel
    meg volt rakva virágos néppel
    bezzeg amikor érkezett

    vöröslött de amint utólag
    utólag minden kiderül
    bíborát nem a pirkadó nap
    vértől vereslett mint utólag
    utólag minden kiderül

    mint a görög tragédiában
    belül történt mi megesett
    a színen csak siránkozás van
    mint a görög tragédiában
    belül történt mi megesett

    hát sic tranzit gloria mundi
    a dicsőség így múlik el
    honnan lehetett volna tudni
    hogy sic tranzit gloria mundi
    a dicsőség így múlik el

    s így állunk ismét mint az ujjunk
    sok hite-volt-nincs nincstelen
    a magunk kárán kell tanulnunk
    ismét itt állunk mint az ujjunk
    sok hite-volt-nincs nincstelen

    s tülekedünk egymásnak esve
    ha jön a volt-már villamos
    sárgára avagy zöldre festve
    tülekedünk egymásnak esve
    ha jön a volt-már villamos

    félre ne értsd a dalom testvér
    nem sirató csak szomorú
    nem szeretném ha lépre mennél
    félre ne értsd ismét/lem testvér
    nem sirató csak szomorú


    'Mellékdal a pótkerekekre'

    de holtvágányra döcögött-e
    vajon a veres villamos
    eljárt-e az idő fölötte
    és holtvágányra döcögött-e
    vajon a veres villamos

    s nem lesz-é vajon visszatérte
    boldog aki nem éri meg
    halomra halnak miatta s érte
    'most is' s ha lenne visszatérte
    boldog aki nem éri meg
    1992


Rondó

    mint aki üres kötelet
    tart a kezében tétován
    nézek egyszerre odalett
    ellovant éveim után

    álldogálok és fülelek
    mintha-mintha még hallanám
    nem csengettyű szól levelek
    szél babrál késett balladán

    madarai rég nincsenek
    és nem is lesznek már talán
    tartja az üres fészkeket
    ágai közt a vén platán
    mint aki üres kötelet
    tart a kezében tétován
    1985


Krónikás ének
ezerkilencszáznyolcvannyolc januárjából'

    Szatmárnémetiben zúgnak a harangok
    Gellért Sándor gallérjára
    most varrják a tiszti rangot

    Filep Margit patyolatban
    Bán Anna fehérben
    Magoss Juliánna
    talpig feketében

    Fújja az öregek kórusa a zsoltárt
    olyanformán mintha fújná
    áradón a holtág
    az a szép ukrán nő
    tán az égi sztyeppén
    fésülgeti hosszú haját
    katonája közeledtén

    Vesszük a koporsód két petrencerúdra
    szegény talpasoknak ilyen
    ágyútalpra futja
    a négy vivő-férfit
    négy keréknek hinnéd
    mintha magát a boldogult
    Toldi Miklóst vinnék

    Kezük-lábuk lefagy a tisztelgő szóknak
    mint hajdan a hómezőn az
    elmaradozóknak
    kettőbe tört penna
    szikkadt kalamáris
    zsandárszemek vizslatják a
    koporsódeszkád is

    Vajon kitől félnek tőled-e vagy tőlünk
    akik még itt valahogyan
    valameddig élünk
    beomlik a tető
    a szürke ég boltja
    ha a könyvek oszlopát is
    kiverik alóla

    Fűzzük a kötelet eresztünk a sírba
    megcsikordul a mennyei
    vár fölvonóhídja
    Balassi kupát tölt
    s a lombtalan sírkert
    öléből felölel
    Szenczi Molnár Albert

    Messziről szólnak a szatmári harangok
    Gellért Sándor gallérjára
    fölvarrták a tiszti rangot
 

Kő szeretnék lenni,
érzéketlen, kemény.

Kő leszel, de ne fájjon,
ha majd befalaznak.

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád
ő hozta ezt a balladát,
citerán pengett hajdanán,
citerán, citerán.

Bujdosó lengyel batyúja,
hazája volt e ballada,
ezt dúdolgatta szótlanul,
lengyelül, s már csak magyarul.

Szava, nótája megkopott,
elváslalták a magyarok,
nem őrzi síp, se citera:
szemedben van a ballada.

Rokitnói mocsár
zöld vize hínáros.
Ne menj bennebb, ne menj,
bemenned halálos.

De bement a legény,
ki sem is jött onnan.
Gyászolj engem, gyászolj,
éltemben, holtomban.

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,
lassan hajló
biztos kampók,
hőre-hóra
süket-néma
parázs-csippentő ujjbegyek.

Táncol a parázs.
Tűztől pipáig,
fehér-pillájú halálig.

Föld-kérgű tenyérben,
öt ujjbegy, öt lüktető
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Prométheusz fönséges
tenyerében,
szomszédoló öregek szíjas,
békepipára gyújtó indiánok
cserzett markában,
Petőfi öt didergő
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Tűztől halálig.
Beton- és aszfalt-sivatagban,
kietlen holdbeli völgyben,
azbeszt-tenyéren pislogó
tűz-magány.

Tűz-tenger
partra vetett hala.

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.