KÁDÁR FERENC
 

a kegyelem egyetlen feltétele
petike az ezredfordulón
Kevesebb áldást
boldog idők a lapidáriumban
a nagyos völgyében

 
  

 Nagykárolyban élő fiatal költő, 1989 után tevékeny szerepet vállalt az RMDSZ helyi szervezetének megerősítésében, költészete az utóbbi években teljesedik ki. Az erdélyi költészet ígéretes alakja.


A KEGYELEM EGYETLEN FELTÉTELE

el-elzsibbadó ujjaim között
semmibe füstölgő hosszú cigaretta,
képlékeny térbe oldódó
gondolatok titka –
ülök egy csehóban, ráncolom
okosnak tetsző homlokom,
tar koponyámra hamu települ,
s lassan tudatosul bennem
valahol mélyen, belül
a legújabb felismerés –
ez a gyáva világ
végtelenül csaló,
de csalásban merész – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
ülök egy tini csehóban –
olyan zajos hely ez,
hol tegnapi tanítványok köre
csak úgy félvállra vesz
(lehet hogy beleépültem a képbe?)
az biztos, hogy ebben a játékban
az első dobás az én térfelemen volt,
olyan fajta egyezség,
melyben mindkét oldal
egyformán nyert,
vagy egyformán lakolt
és (ki tudja?) így próbáltam beállni a rendbe,
világító csuhámmal elvegyülni
egy mindenféle hittől mentesült jelenbe,
s próbálom máig megérteni
e trágárságokkal tarkított, 
amúgyis kerékbetört nyelvet
– – – – – – – – – – – – – – –
van a mi bajvívásunknak haszna?
kaphatunk bárkitől felmentést,
kegyelmet?

nincs sorsszerűség

csillagtérre vágyik,
egyre feljebb nyúlna
e határra tévedt
büszke fenyő csúcsa,
de karjai – sok szélrelegyintő ág –
mégis, mintha visszahúznák
a tápláló föld felé
– – – – – – – – – – – – – – –
alföldi tájakon széptevő,életövi törvényekkel
hajladozva feleselő képek!
találkozásunk meghitt óráiban
magam is mindig visszanézek,
nem szűnnek elvágyódásaim,
nem szűnik,
mindig ott motoszkál egy érzés –
ez nem az én igazi világom (!)
de egyedül (vagy kóruskísérettel)
ilyenkor hiába hozsannázom
a sorsszerűséget
(1998)

 

PETIKE AZ EZREDFORDULÓN

aránylag túlérett szülők
viszonylag kései gyermeke,
nagy az öröm minden égtájon,
bús mogorva a sarokban -
szólni még rest a petike

nő a fikarc, gyarapodik,
tudakodnak nevelési érvek,
anya lesz lassan a mumus,
apáról ódát regélnek
(s ők csendes öregkorban bíznak
- egymás között -
ha épp ráérnek)

juliska volt is, lesz is újabb,
példát kell mutatni a kornak,
hisz bölcs szülők okos gyermeke -
tudja ezt jól a petike

és nagyon figyel, nyeli a mindig megújuló,
környezetéből rázúduló sok információt,
fagylaltos lesz, futballkapus
majd tervező - előbb-utóbb -

s a lázas évek elrepülnek -
álmokat ringató szülők
egyre közelebbre néznek,
ki tudja - jó meg rossz jöhet,
dobjuk sutba a terveket,

gőzölögnek csiklandó párák,
asztalon vár az estebéd - 
valami úgyis lesz belőle,
s nem marad árván a bibéje, 
búsulni van idő elég -
(1995)

 

KEVESEBB ÁLDÁST

legyen kevesebb az áldás
mert így annyira felemás
minden
még állunk néhányan
a felkent tömegben
de árván bolyong a gondolat
épp az a szent főhajtás
amiért - ami miatt
élni egyedül érdemes

legyen kevesebb az áldás
ha így hagyjuk el a szentélyt
sorjázva bután
mint a birka
hisz „úgyis az zúdul reánk
ami valahol meg van írva”---
maradjunk veszteg inkább
s temessenek el a falak
melyeket - hogy kő kövön ne maradjon -
álnok jóakarók
úgyis lerontanak

legyen kevesebb az áldás
ha tenni elfogyott erőnk
maradjunk veszteg semmint
apáink nevét tagadva
sdimuljunk vesszünk
sziréndalos hazug folyamba
maradjunk veszteg konokul
gyökereinken állva
büszke
tépett -reménység - szálfa
s pusztuljunk bele az utolsó
harangkondulásba
(1996)

  

BOLDOG IDŐK A LAPIDÁRIUMBAN

 szabadtéri, nagy, zegzugos lapidárium,
 még gazdag,
 még él, még hangos,
 nem verte fel a gyom 
 ó (!) boldog terek
 hol járok, lélegzem szívesen,
 csorog belém a dús idő
 (de az is lehet, csak délibáb,
 melyet e rekkenő nyár karikíroz?)
 való igaz,
 már itt is gyűlnek,
 morzsolódnak dirib-darabok egyre-másra,
 (elkelnek majd a folyóparton
 mezítlábas hajigálásra)
 – – – – – – – – – – – –
 itt járok, lélegzem szívesen,
 itt áldozok régi nyaraknak,
 melyekben ezeréves gyönyörök fialtak,
 mert itt a földhöz ragadt tekintetet nem rontja
 pontosan felszeletelt formák
 merev horizontja, 
 nem mint keresztrefeszített utcákban,
 hol a siető léptek
 sikátorok csendes,
 elnyűtt álmáról regélnek – – –
Aquincum, 1980 nyarán

 

A NAGYOS VÖLGYÉBEN
(barangolások csíkországban)
   Sz.L.-nek

 verembe hullt az alkony,
 barátom,
 kedélyes öreg tekergő –
 azt hittük akkor,
 hogy még folytatni lehet
 a régi megszakadt párbeszédet,
 vallattuk a tüzet,
 szikráztak vörösbe húnyó
 kapzsi emlékképek,
 néztük a varázsló szüzet,
 ahogy forró ölét
 egyre szélesebbre tárja –
 félelmes volt a csend,
 csak fennebb,
 a szurkos erdő felől
 ropogott medvék
 éhes éjszakája –
 mindig elakadt a szándék,
 ilyenkor,
 tartalom nélkül fecsegni terhes –
 rábólintottunk,
 s hajnalig sirdogált a csendben
 sok székely keserves
1982