KACSÓ SÁNDOR
 

Enyedi tél
Ne félj, fiam!
Fásultság
Hangulat a lágerben
Álom a lágerben
Nosztalgia
Aprószentek
Csíkban, nyáron
Ó, áldott lustaság
Józanságra intő ének
Nem feledem

  

Nagy Imre: Kacsó Sándor (Sz.  1901, Mikháza - megh. 1984. febr.17, Kolozsvár). Romániai magyar író, közíró. Jelentős újságírói, szerkesztői munkája a legkülönfélébb erdélyi lapoknál. Emlékezetes a Brassói Lapoknál kifejtett munkássága. 1941 után, a második bécsi döntés következtében tudatosan marad a déli, a Romániánál rekedt részben, Nagyenyeden, a délerdélyi magyarság egyik szellemi vezéreként. A háború végén internálták. A népi demokratikus Romániában a Magyar Népi Szövetség alelnöke, majd az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének vezetője, nyugalmazásáig. Egyetlen verskötete jelent meg 1978-ban Száműzetéseim címmel, amelyben 1941-45, illetve 1976-77 között írt verseit gyűjtötte össze, mintegy kései önéletrajzi kötetei hiányzó éveinek lírai summája. Ezekről - bevallása szerint - csak versben tudott szólni. Kötete valódi könyvritkaság, irodalmi bravúr. Ebből válogattunk.

Enyedi tél

Nagyenyedi szőlők felett
Varjú károg, szarka csereg.
Valaki ott valahol
Valamiért bujdokol.

Lába nincsen - elkopott.
Szája nincsen - befagyott.
Ködköpenye, jégszeme
Nem is ő, csak szelleme.

Nyög a köd az Őrhegyen,
Sápad az arc idelenn,
Bethlen utcán tétován
Sír a szív a szó után.

Édes vérem, Sándorom,
Könny karmol a torkomon,
Míg kerestél odát -
Így vesztettél egy hazát.

Rettent kemény tél nesze,
Ha pattan a venyige,
Dardzsiling árnyéka vet
A lelkekre felleget.

Kollégium ablakán
Most kitekint valahány
Jó diák van, mélyszemű,
Nyughatatlan szellemű.

Tág fülükbe súg a szél,
Látod, látod, mit tevél,
Csomakőrös nagy fia?
Rajtunk fekszik Ázsia.
(1942)


Ne félj, fiam!

Szennyes őszben kis fiam kezét
Kezemben tartom, sétálgatunk,
Kis homlokot, nagy homlokot
És azt, ami benne rajzik,
Egyformát takar kalapunk.

Piheg a kis hang, hogy a ködben
Fülemig ér s agyamra száll...
Jaj, kis madár, de karma van!
Ahogy leszáll, kapaszkodik
S végignyilall rajtam a fáj!

Igaz, apán? Megtörténhetik
Hogy nem lesz már reggelre tejem?
Ne félj, fiam! - jajdulok én -,
Ha kell, hát megteszi apád,
A villanyfát is megfejem.

Sűrűbb a köd, de mi csak megyünk,
keményen fogom a kis kezet,
S új kis madár röppen felém,
Éles karma, csípős csőre
Karmolja, tépi szívemet.

Édesapám, az is lehet még,
Hogy almát többé nem eszem?
Ne félj, fiam, míg engem látsz!
Ha úgy fordul, kinyújtózom
S a száraz fát is megszedem.

Hangom mint harang kong a ködben,
De édes parancsot zeng szava.
Furcsa mámor ölel körül,
S kinövök a szürke ködből,
Mint zord óriás homloka.

Ne félj, fiam! Előre bátran!
Ezer rút gond-féreg kell nekem,
A szürke köd száz tengere
S száz tél gonosz varázslata,
Amíg a harcban elesem.

Ne félj, fiam, mert ha sokáig
Áll itt a köd s a hó a hegyen,
Hogy el ne késsék, puszta kézzel
Pattintom meg a rügyeket,
S az eget kékre meszelem.
(1943)


Fásultság

A nagy szavakat már utáljuk,
Az egyszerűket nem találjuk,
S így várjuk be a halálunk.

Mert jön mögöttünk lépegetve,
Nincs rosszkedve és nincs jókedve,
Nem jön lassan és nem sietve.

Jó lenne megállva bevárni?
Megfordulni és szembeszállni?
A menekvést megpróbálni?

Nincs szavam rá és nincs erőm,
Nem állok hősen, se remegőn,
Egykedvűen csak, mint fű mezőn.

A nagy szavakat már utálom,
Az egyszerűket nem találom,
S mögöttem jön a halálom.

Megvárom még, hogy ő intsen:
Mellé állok s megyünk innen,
Egyszerű lesz akkor minden.
(1944)


Hangulat a lágerben

A francia lecke tán segít
Őrölni nehéz perceket -
Reménykedem, ahogy kezembe
Veszem a rongyos füzetet.

Désespoir... reménytelenség -
Ismétlem többször csendesen...
S a vizespohár nehéz kezemnek,
Amint a számhoz emelem.
(1945)


Álom a lágerben

Ólomból ruhát öntöttek reám
Kéjjel kegyetlen poroszló kezek,
S aztán lesték mosollyal szájukon,
Hogy bár e szörnyű tettük súlya nyom,
Mozdulok? Megyek?

Nem mozdulhattam. Két óriási szeg,
Két ólomcsizma fogta lábamat;
S karomban is, ahogy reákerült
Az ólomkesztyű, minden ín feszült
A szörnyű súly alatt.

Csak szemem élt még, de az államat
Átölelte már ólomból hideg
Pánt, hogy jajom se hagyja el sötét
Kínokkal tele ólom-börtönét,
Ha felsír az ideg.

Állottam így ott - ólomba öntve,
Némán, de belül sikoltó jajok
Méhraja verte szemem ablakát,
És sírta folyton vészjósló dalát,
Hogy most már meghalok.

Álom volt? Igaz, de mi benne fájt,
Az a valóság árnya volt csupán,
Ó, mert a láger ólomköntöse
Hitem rivalgó álmát törte le,
Hogy jobb jön majd e rossz világ után.

S most állok itt s bilincs bilincs mögött
Nyűgöz le bennem minden ép erőt,
Hogy míg rajtam e börtön ólma van,
Igazamért se emeljem szavam
A külvilág előtt.

Ó, nincs nagyobb kín, mintha az igaz
Szót fojtják beléd s benned düh feszül,
Hogy minden égi s minden emberi
Törvény is csak a lelkedet veri,
Mert állanod kell - tehetetlenül.

Ó, nézzetek rám, testvérek, ti mind,
ákiknek velem egy a sorsotok,
Tudom, hogy míg a hét hétre gyűl,
Szemembe mind több rémület vegyül,
Mert ebbe én - belepusztulok.
(1945)


Nosztalgia

Ó, ti visszaérzett gyermekkori rétek!
Nem érted, öreg, hogy lekaszálni vétek?

Egykor lekaszáltuk, s virágból lett széna,
Jámbor tehenecskék téli tápláléka.

Akkor valóság volt, megérte az árát,
Napfényverte hátunk sok hajladozását.

Most már csak merengés, visszajáró emlék,
Mi haszna lenne, ha tehén elé vetnék?
(1976-77)


Aprószentek

Elhiggyétek, aprószentek,
Engem apám sose vert meg,
De az anyám nem is egyszer,
Igaztalanul is vert el.

Mégis anyámat szerettem,
Magam karjába vetettem,
Ha találkoztunk cigánnyal,
Nehogy elvigyen magával.

Apám pedig csak rám nézett,
S már elfogott az igézet.
Nem, nem maradhattam tétlen,
De elfutni - azt is féltem.

S hogyha szólott: no, mozdulj hát,
Megfogtam a tehén szarvát,
S csak néztem apám szemébe:
Érte mindent! - vegye észre.

Ha anyámtól elszakadtam,
Szaladtam lélekszakadtan,
De apámat úgy tiszteltem,
Hogy követni sem volt merszem.
(1976-77)


Csíkban, nyáron

Délre csendül egy kis harang,
Szent An-talt mond s ebédre céloz.
Borul felém nagy hőharang,
Jaj, mikor érek már célhoz.

Kezem megtörli homlokom,
Fülledt sóvárgás van mögötte.
Ilyen zöldben, hőben zokon
Nem veszi tán e föld szülötte.

Szénaszag bágyasztja lelkem,
S fáradtság súlya a lábamon.
Boglyát látok - melléfekszem,
És Nagy Imréékről álmodom.
(1976-77)


Ó, áldott lustaság

Gyermek vagyok. Vagy nem is - siheder,
Ki a padláson szénában hever.

S elégedett, mert kint eső csepeg,
S a szénát ma már nem forgatja meg.

Áldott idő! A tetőcserepen
Altatódalt ver az eső nekem.

Ma ábránd csak: s milyen jóleső
Dalt vert ki akkor nékem az eső.
(1976-77)


Józanságra intő ének

Magyar voltod ne részegítsen,
A dicső múlt nem óbor-márka,
S a bú sem, hogy ürüggyé tehesd
Kérkedő-bús hejehujákra.

Ködlovaglással nem osztozhatsz
Megtisztelő medáliákon;
Ilyen számmal ma nem indulnak
Nemzetközi olimpiákon.

Dölyfösséged vesd a sutba,
A szerénységeddel légy jelen,
Ha jön s rád kérdez szigorúan
A józan léptű történelem.

Mi volt: ilyen jó, vagy olyan rossz,
Nem érdem ma ünnepi lázra,
S átok sem, hogy denevért szögezz
Miatta a kapufélfádra.

Magyar voltod ne részegítsen,
Tántorgás lesz annak az ára;
Ha volt idő, most van igazán
Jelen az okos józanságra.
(1976-77)


Nem feledem

Ne féljetek, nem feledem,
hogy testem végső fedelem,
ez a megrokkant drága lom,
ez az utolsó otthonom.

Nem hárít már vihart, esőt,
a széltől is védem őt,
s nem ő engem; mert jól tudom:
vele együtt én is bukom.

Addig él egyéniségem,
amíg őt megtartom épen,
s gazdamód otthon fogadom,
ki bekopog az ablakon.

Aztán? Marad belőlem, no lám,
ha eljő végső éjszakám?
Behullt tető, halomnyi lom,
temetőben új sírhalom.
(1976-77)