KABÓS ÉVA

Mindig megmaradsz
80 évesen
Újévi köszöntő
A Föld volt messze
Nem gyógyítna...
Szeptemberben 
Rég volt 
Honnan vegyek?
 
  

(Sz. 1915-ben, Kolozsváron, jelenleg Marosvásárhelyen él. Maroslekencei nemesi család gyermeke, az 1940. Szeptember utáni bécsi diktátum miatt Dél-Erdélybe szakadt enyedi kulturális központ egyik fiatal tehetsége. A háború után családját s őt magát száműzik, versei nem jelenhetnek meg, később is alkalmi munkákból - pl. gépelés - tartja fenn magát. Költészete, irodalmi munkássága 1990, a rendszerváltás után teljesedik ki. Írásai a Pallas-Akadémia nevű csíkszeredai könyvkiadónál jelentek meg 1995-1998-ban.)


MINDIG MEGMARADSZ

Szegény földem, megszámlálod tétova léptemet,
ahogy a barázdába új magot vetek
és felemeled könnyű, őszi-súlyomat,
erdélyi széllel megsimogatod
reádboruló arcomat -
s ahogy meghajlok hordozó-erőd előtt,
gyomos, szomorú, szántatlan szívünk 
összedobban egy új átok alatt:
mi tudjuk ketten, hogy Téged megtagadtak!
Szegény, elárult földem, olyan komoly és olyan
nyugodt és olyan hallgatag maradsz,
mint ki tudja, hogy úgyis hiába minden harc,
hiába minden akarat,
hiábavaló a jajgatás és
hiába az örömszavak,
hiába húznak szétszakító és
meghasító vonalakat,
hiába némítják el egyik oldalon
a nyelvet és mindhiába zúgnak
a másik oldalon új erdélyi indulókat.
Te mégis egy maradsz!
Komoly, régi, örök, erdélyi föld,
nem lehet elárulni Téged, csak önmagunkat,
Te mindig megmaradsz -
akkor is, ha erőszakos némasággal
hallgatnak itt az emberek,
akkor is, ha őszirózsás-indulókkal
mondják ki ott a nevedet…
Mindig megmaradsz: egészen
és épen - sziklanézéssel,
álomringató Maros-vizeddel,
a hegyet hasító múlttal és történelemmel,
a földedbe-hulló, minden eljövendő
őszi magvetéssel -

s a térképen gúnyolódó,
halvány-szomorú vonalak megett:
földedben nő a mag,
míg ölnek itt az emberek…

(Lekence, 1941)

 

80 ÉVESEN

Szeretnék versben elbúcsúzni 
attól, mi szép volt nekem,
"törvényen kívül" is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm -
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve - 
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
- az ősit -, írásosat…

De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot 
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót -
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!

 

ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ

Újév napján borult az ég
- szobámban villanylámpa ég -

A lélek olykor fenyves utakon
Gyergyóba elrohant,
és akit  nem talál soha
balgán mégis kutat,

de most megszállva száll… Haza?
Itt nincsenek hegyek,
dombokra hull a tél hava,
és mint valaha a magtárkulcsom
reáfűzve egy ócska szíjra,
nyit a lélek tolvajkulcsa -

s én otthon írok, úgy,
mint egykoron,
kivágott kertünkben
hóteher van az ágakon -
ülök a szobámban,
ahol már nincsenek falak
- a téglákban Apám szenvedése
- s ősi erő volt közte a habarcs.

Ülök íróasztalomnál,
ami már nincsen sehol - 
és tollammal írok,
mit összetört a kor…
A mezőségi ház
ráccsal-zárt ablakán
betört a képzelet
Újévnek hajnalán…

A vesztett tereken
ott  van a hó a sebeken -
s a "hol volt, hol nem volt" házban
az elvetélt versek halmazában
keresem az újévi köszöntőt
- nincs hozzá kolomp és
csengő, csattogtatás,
s nincs már hozzá az éjféli kalács -
de mondom mégis, mondom
az újévi köszöntőt:

Adj Uram békét, s olykor örömöt!

(1955)

 

A FÖLD VOLT MESSZE

Nem éghez voltam közel
- Isten-név nem jutott eszembe -,
a Földtől voltam 
elszakadva már,
levegőt keresve...

Huszonnégy órát fuldokoltam,--
kint a szél ágakat mozgatott,
de én hiába néztem,
megváltásából nekem
nem jutott...

Semmi sem fájt úgy elmenőben,
csak levegőt kerestem,--
a Föld volt messze
és nem közel az Isten.

Aztán... újra itt vagyok -
és ujjongva csodálok
besütő napot,
szobámban tarka szőnyeget...
- az isten most itt lehet! -

a falon árnyak
és képek... a képen apám van
és távolabb kis keresztfiam...
Fáradtan csak ülök a széken,-
s mint ínyenc, levegőt ízlelve,
a mindent nézem...

 

NEM GYÓGYÍTNA...

Békében is 
fegyverek ölték hangomat,
szilencium lett, hallgatás,
elvetélt gondolat...

Aztán... túllépsz a Föld
- pokoli, gyönyörű világ -,
nem lehet mindig úgy nézni
csak könnyfátyolon át -
lassan betokosodott
sok veszteség és gyász.

Tetszhalál volt -
s a gyászév is lejárt,
mikor a betű, a régi, 
valahol mégis megtalált,
hogy aki voltam, újra az legyek
s ha késetten, de rímekbe verve
szóljak, mert most lehet...

Tetszhalálból újra élet -
felmentve béklyózott rímek,---

de már megszokott volt a csend,
s egy új vesztőhely keserve
másodszor nehezebb,
mert maradék időm
nem gyógyítna sebet...

(1996)

 

SZEPTEMBERBEN

Már hullnak a levelek…
Most voltak alig-zöldek,
ázottan kapaszkodók –
döngette szél az águk
és ereiken
az árvízet-hozó végtelen
esőcsepp futott…

Erdélyi falevelek, – –
lehullnak sárga-holtan, –
akartak élni ők is
többet és boldogabban, – 
kapaszkodtak, hogy
a rémes zivatarban
is maradjanak:
Társaink voltak és aszottan-hulltan,
velünk vannak az ősz -avarban…
998.

 

RÉG VOLT

Rég volt, még szőke  voltam és reménykedő,
álmaim voltak, mind elérhető:
Párizst akartam látni és az Óceánt,…
ha majd nem hull a bomba reánk…

De akkor a félig-csendben,
félig-békében, gond volt a tanyán, 
– a kék virágok surolták ruhám,
s ha én voltam kékben,
a mezőn margitvirágok
álltak hófehérben, –
a természet szereti a harmóniát –,
virágok, gondok között jártam a tanyát, –
és még nem láttam Párizst, sem az Óceánt…

Aztán felsőbb, szigorú rendeletre
jutottam én is – Párizs helyett –,
egy építőtelepre, –
akkor a ruhám kő porozta, tépte,
de szívemben még mindig álmok vertek félre:
„majd egyszer”, „azután”, –
de szép lehet az Óceán!

„Egyszer, azután” minden szabad lett, –
de közben az élet eltelt, –
s hiába lett határ és út szabad,
az évek halmaza nem bír már álmokat…

Most egyedül és fázva, ablakomon át
nézem az elsárguló, szeptemberi fát, –
a természet szereti a harmóniát, – –
de én nem látom már soha Párizst,
sem az Óceánt…
998.

 

HONNAN VEGYEK?

Honnan rántsak, honnan vegyek
tompult agyamba színeket?
Csak úgy írjak le szavakat,
irigyen sárgát,
vágyó pirosat?
Hisz az nem lenne más,
csak képzavar, –
öregen az új és modern,
mi semmit sem takar…

Az uccán néha még
megállít idegen:
„Mikor jön verse? Szeretem,
mert érteni lehet!”
A visszajelzések
nem érdemelnek képzavart, – –
hiszen, ha nem oson felém
már újabb gondolat, –
mosogatni, vagy mosni kell,
és eltelik a nap…
998.