JÁNOSHÁZY GYÖRGY

Már félig odaát
Elégia egy faszenthez
Aranylámpás
Magányos mécs
Olcsó a vers
Üres hassal üres kiskocsma előtt
Havasi tél
Ajtómon csak postás kopog
Csörgő sipkával

 

 

 (Sz. 1922, Kolozsvár) - költő, esszéista, műfordító. Kolozsváron jogi képesítést szerzett, majd színirendező lett. Egyetemi oktató, majd a kolozsvári magyar opera művészeti titkára.Szerkesztő  a Korunknál, majd az Igaz Szónál. Műfordítói munkássága lenyűgöző: a latin, görög, hindu, német, portugál, angol, román stb. költészet és irodalom tolmácsolója. Főként a nyolcvanas-kilencvenes évektől írt versei jelentősek: keserű "őszikéi" az erdélyi klasszikus hangvételű költészet remekei.

 

Már félig odaát

Már félig odaát lakom,
kísértetek közt. Éjjelente
kicsusszanok az ablakon,
kisurranok a Végtelenbe,

hol régvolt játszótársaim
várnak türelmesen a lenge
fantázia cspásain,
s besző a Semmi égi csendje.

Nincs gyűlölet, gáncs és szitok.
Mosolygó meteoritok
sietnek szép jó éjt köszönni.

Jó ott, a holtak oldalán,
egy téli hajnalon talán,
el is felejtek visszajönni.

 

Elégia egy faszenthez

Tülekedő vad csordaként haladnak
lábad előtt az évek, emberek,
izom szakad, veríték s könny pereg,
vonaglik, szenved a világ alattad...

és te csak állsz közönnyel, rezzenetlen,
szád szögletében egyszerű mosoly,
unottan játszod, hogy imádkozol,
de semmi érzés nincs festett szemedben;

ám szíved helyén beleásta hosszú
fogát a vénhedt fába egy gonosz szú,
s mohón furkálja keresztül-kasul,

szorgalmas percegését egyre hallom;
holnapra tojáshéj, vékonyka ballon
a tested, s tarka foncsikákra hull.

 

Aranylámpás
Székely János emlékének

Ugyanúgy süt a Nap és üt az óra,
és fütyörésznek srácok és szelek,
minden olyan, mint tegnap - csak veled
nem ülhetünk le már baráti szóra.

A vége-nincs okos, komoly vitákat
szerkesztőségi könyvszagú szoba
füstjében nem folytatjuk már soha...
A sírok földje eggyel újra tágabb,

az élőké országnyival szegényebb,
hogy elhagytad - de titkon drága lényed
egy szikráját itt őrzöm legbelül,

és éjidőn, mikor madár se látja,
aranylámpásként tenyerembe ül,
s fényösvényt vág a vaksötét világba.

 

Magányos mécs

Ezek a poros, álmos délutánok:
nyögdelve bifláz egy bukott diák,
a szívekben idült, var lepte tályog,
elüszkösödtek a melódiák.

Ezek a lagymatag, unalmas esték,
ez a kvaterkás, krúdis hangulat:
a tájon megfakult, napszítta festék,
az arcokon is hervadt indulat.

Ezek a kontároktól itt felejtett
vidéki házak és vidéki lelkek,
a fásult, lomha csend, mikor a város

reménytelen, nyúlós kátrányba fúl,
s maganyos mécs suttog csak holdvilágos
kínai verset kosztolányiul.

 

Olcsó a vers

Koplalunk hát, oly drága a kenyér -
vagy csak a léha társadalom unt ránk,
azért olcsult meg úgy a vers, a munkánk,
hogy lassan egy silány cipót se ér?

Poéta, úgymond, vízen is megél
(úgy stílusos, ha elviszi a ftízis),
de lám, a versnél drágább már a víz is,
annak jut minden, ki pénzén henyél,

a költő-féle kalapjába ritkán
vet valamicskét holmi alapítvány,
embertársától semmit sem remél.

Miért, hogy mégsem adjuk meg magunkat,
mért öljük mégis erőnk és agyunkat
a versbe, mely már egy cipót sem ér?

 

Üres hassal üres kiskocsma előtt

Üres a zsebed és üres a gyomrod,
morcos morgásokkal zsémbel, hogy enne.
Üres a kedves, vén kiskocsma, benne
vendéget, ám gulyás gőzét se látni.

Hajh, ülne bent piros képpel, kibontott
szalvétával a boldog éhű Szindbád,
tempósan rágva sültet, palacsintát...
s hogy erre gondolsz, rozsdabarna brátni,

tejfölös rácponty gyöngéd illata
szállong, az égbolt nagy tál borjúpörkölt,
ízes párákból néz ki a közúti

hidegbe vén kiskocsmák csillaga,
s falja a fácánt, hörpöli a törkölyt
nosztalgiás trakták vitéze, Krúdy.

 

Havasi tél

Alszik a medve, alszik a cserény.
Csak egy éhes kis őzsuta matat,
párálló, kékes orral és serény
patákkal a szikrázó hó alatt.

Alszik az erdő, alszik a fenyér.
Sok idő van még hátra tavaszig.
Alszik a hegy, párnája hófehér,
s rongyos felhőkből egyre havazik,

puha vattájuk már mindent benőtt,
gyolcs rékliként tapad a mókuson,
amint elzsibbadt ágak közt oson,

fehér álomban állnak a fenyők -
de hósipkájuk fölött tintakék
az Isten arca, a csillagos ég.

 

Ajtómon csak postás kopog

Engem régóta nem keresnek
sem cimborák, sem gyilkosok;
pap sem ír krétával keresztet
ajtómra, csak postás kopog

be rajta unottan havonta:
elhozza nyavalyás, sovány
nyugdíjamat meg pár goromba
számlát, és néhanap néhány

reszketeg sort holdbéli, távol
múltból; barátok, elfelejtett,
szárnyuk vesztett, szomorú lelkek

gondolnak rám a másvilágról,
s emlékek közt matatva, lassan
elmerülök egy volt tavaszban.

 

Csörgő sipkával

Párizsból van parfőmje, rúzsa,
kacér szemérem-takarója,
kilátszik a fanszőr alóla:
hajh, elkurvult bizony a Múzsa.

Mint egy pityókos dzsentri, csörgő
sipkával-dobbal ropja, ropja
bokázva, szökve és forogva:
hajh, elfattyult bizony a költő,

hogy csak mókázzék, maszlagoljon;
a Dvore fjordján, kancsi trollon
kankodva krampuszokat nemzett,

őrangyalát kőszirtbe zárta.
Keresztútján hiába várja
a megváltó igét a nemzet.