HORVÁTH ISTVÁN

Tornyot raktam
Felgyújtja a lányom
Ha a fenyő maga volna
Örökös vizsgán
Ne engedd át másnak
Egymásba kapaszkodva
Hárman, öregek
Középkori ének


Nagy Imre:: Horváth István
(Sz.1909, Magyarózd - megh. 1997, Kolozsvár); az erdélyi költészet egyik klasszikusa, a népi költészet képviselője. Jékely Zoltán fedezte fel paraszti őstehetségét, irodalmi műveltségét autoodidaktaként gyűjtötte be. Az elkötelezett, a plebejusi szemlélet védelmezője. A háború utáni években maga is megpróbál a szocialista realizmus kánonjainak megfelelni, de aztán felhagy vele. A költészet mellett prózaírói munkássága is figyelemre méltó, megírja szülőfalujának lírai monográfiáját (Magyarózdi toronyalja), népköltészeti gyűjteménye forrásértékű. Tragikus a halála: egy ittas belügyi tiszt elgázolja fényes nappal az úttesten. A válogatás válogatott verseinek Leválthatatlan őrszem c. kötete alapján (Kolozsvár, Dacia, 1983.) készült.



Tornyot raktam

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, mgcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyxodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszáék megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
(1942)

 

Felgyújtja a lányom

Úgy képzelem magam,
mint régen a réten,
nád és szederindák
fonadékát tépem.

Nádként sűrűsödnek,
zizegnek a percek,
melyek harminckilenc
esztendőmből keltek.

És a nádszálak közt
annyi álmom, vágyam;
kötelődzöm bennük
- sok szederindában.

Fel kéne égetni
a nádast, a múltam,
hogy a pernyéjéből
sudáran, újultan

szálfák nőjenek ki
égre bomló ággal,
újízű gyümölccsel,
lángpiros virággal.

Fel kéne, de félek,
én is beleégek...
Négy évtized körül
lassul már az élet.

Fülemet elzárom
zörgő múltam elől.
Törtetek kifelé.
Ritkul a nád elöl.

Megvérzik a kezem,
elakad a lábam,
de a csapás tágul,
szélesül utánam.

És mire kiérek,
felgyújtja a lányom.
Lobogó szoknyával
jön át a parázson.
(1948)

 

Ha fenyő maga volna

De magas a fenyő orma,
s nincs fenyő, hogy ne hajolna,
ha szél vág az erdőn átal
hidegen.

Nincs erdő, hogy szél ne érje,
s nincs ember, hogy szíve mélye
erdejébe bú ne vágna
ridegen.

De az erdő erdő marad.
Szív a bútól meg nem szakad.
Elszáll a szél, elhal a bú,
kiderül.

Ha a fenyő maga volna,
kettétörne, nem hajolna.
Zúg az erdő, nincs a fenyő
egyedül.
(1952)

 

Örökrös vizsgán

Ózdon sáncolok.
Betegen nehéz.
S aki csak elmegy,
Mind, mind ide néz.
- Hogy a fej? ... Hát jó...
De mit tud a kéz? -
Az a mérce, hogy
Vagyok annyi még
S övék annyira,
Amint hajdan, rég?

„Nana, hát még megy?”
„Éppen jól tudod.”
S bár nem mutatom,
Néha izgulok
Ily szavakra, mint
Vizsgán a diák,
S figyelmezek, hogy
Ki hall és ki lát.

S immár vizsga így
Egész életem.
Mert a városon
Azt figyelgetem,
Ott meg azt méri
Sok kiművelt agy
- Hozzánk mérten, lám,
Hogy ki s mennyi vagy?

Öt és fél osztály,
S az is elemi.
Lehet valaki
Ezzel szellemi
Ez, az? De várj csak,
Majd rajtakapunk.
Vizsgáztatunk és
Levizsgáztatunk! -
Ígyen vizsgázom
Örök-szüntelen.
De a jegyeket
Az indexemen
Rektor jegyzi, a
Legfőbb - az Idő.
Csalhatatlan oly
Senki sincs, mint ő.

Benne megbízom.
Tudom, jó tanár,
S jegyét meghagyja
Ő is - a Halál.
(1967)


 
Engedd át másnak

Kaszás, a szénafűn,
melyen rendet fogtál,
úgy markold s élesítsd
tompuló kaszádat,
hogy tudd: gerincgúzsló,
nagy, nehéz rendekre
kényszerít e század.

S nem lehet a rendből
kiállni, nincs mód rá.
Ha más vinné rended,
magának vágná vagy
semmibe sodorná.

A részed, azt, amit
eléd Apád mért ki,
te vághatod le, más
a te kaszálódban
úgy, mint te, nem érti.

S ahogy kaszád villog,
miként rended vágod,
aszerint van részed
a világból: annyi,
az a - te világod.

S amennyi szénát tudsz
kaszád nyomán hagyni
a végigvitt rendben,
a jövőből jogos
osztalékod annyi.

Azt, mi rád tartozik,
amit megvillanthat
éle a kaszádnak
- ne engedd át másnak.
(1971-1972)

 

Egymásba kapaszkodva

Rázott a szekér. Zakotája
rikácsolt szét az esti tájra.
S mely a lármáját kiváltotta,
villant a néma út alatta.

Földszag, izzadság kesernyéje
lengett rólunk. Mint kacor éle,
fénylett az újhold égre vetve,
s beült az éj a hegykeretbe.

Városon rámforrt bilincseim
pityókás zsákok döröncsein
szakadva törtek, hulltak rólam.
Enyéim között: otthon voltam.

Ültünk egymásba kapaszkodva.
Fogództunk lőcsbe, csatlásokba.
Egymást kereste markunk, markom,
hogy fenntartson és összetartson.

Futott a szekér. Lovak farán
lengett, ütemet vert a farhám.
Fogunk koccant, s az elharapott
szó az ajkunkon szétszakadott.

De az ujjaink, vállunk, karunk
továbbadták, hogy mit akarunk.
Beszéltünk néma ős-jelekben.
Megértettek és megértettem.

Patacsattogás, szekérlárma.
Körüllengett az ősök árnya.
S szívemig ért a messzi távol
ezerév-mélynyi éjszakából.
(1973)

 

Hárman, öregek

Nyakuk körül az elnyűtt ostor.
gyermek társak - most két öreg.
Sarkuk nem kong már, csak kurusztol.
S nem kiáltón, kérdőleg
állnak, mint az a meggörbült jel.
Rám szólnak: - Élsz még, egykori?
Nem kérd a kérdés, inkább felel.
Szerető gúnnyal vigyori.
- Ma is két tulkot, mint két sárkányt,
tanítottunk járomba bé.
S még az Isten is úgy nézett ránk:
„Ehe, ők még az életé”.
- Hát te? A penna?... Hadd a tűzbe!
Ha ülsz csak s töröd az eszed,
nem kell magát a halál űzze,
megkap s egybe zsákjába szed.
Kacgnak. Én is. Földes kézzel
megszorítják a tenyerem.
S a perc az érzésembe késel.
Pedig nincs mit szégyenlenem.
Azt hittem, nőttem tőlük távol.
De magánál több nem lehet
senki. Az alap jóvoltából
szilárd, ha az, az emelet.
Nykuk körül az ostor. mennek,
mennek, s a sárkány két tulok
indul a fénylő végtelennek,
amíg utánuk bámulok.
(1975)

 

Középkori ének

Parázsló vaspadlón
bilincsbe vert lábam,
hajam lángot lobog
a boszorkányságban.
Örökös a próba,
s taláros bíráim,
titeket hamvasztnak
bűvölő imáim.
Dubog a vaspadló,
fény zeng a bilincsen.
Amerre én nézek,
arra halál nincsen.
Éklet vize itat,
varázskútba látok.
Érintem az eget,
s leszakad reátok.
Taláros bíráim,
fagyosszentek népe,
belésorvasztlak a
pokol közepébe.
S a boszorkány-próbán,
lángos koponyámon,
jövendőt virágzik
ragyogva az álom.

(Hátrahagyott versek)