GELLÉRT SÁNDOR
   

Őszidőben 
Téli hajnal puskánkon
A csetényi majorban
Tornácküszöbön
Vonaton 
Más egekben
Hómezőn 
Az aranyos búzaszemek
 
   

 (Sz.1916, Debrecen - megh. 198?, Mikola) költő, tanító, a népi költészet sajátos hangú művelője Erdélyben. Fogadtatása ellentmondásos, de személyes előadásában nagyhatásúak versei. Nagyszabású eposzban írta meg a magyarok doni kalandját és tragédiáját. Versei csak élete végén, szűkkeblű válogatásban jelentek meg 1983-ban a bukaresti Kriterionnál (A magány szikláján), ebből készült a válogatás.

ŐSZIDŐBEN

Őszidőben kedveszottyant bakák
dagasztjuk az országutak sarát.
Vállunkon fegyver, combunkon lapát.

Messzi ormok csúf ködöt pipálnak.
Öreg varjú húz át felettünk,
Esőverten csappintnak a szárnyak.

Suhog a szél. Árva kóró
sóhajtoz a tavaszba.
Ilyen őszben indulhatott
lengyel földre Balassa.

Felénk itt a közeli ugaron,
mint elfelejtett őscsoda
bámul egy-két daruszőr-barom.

Megyünk-megyünk hamvazó esőbe, sárba,
lassan elalszik a bakancs kopogása.
 

 

TÉLI HAJNAL PUSKÁNKON

Téli hajnal puskánkon
vásárhelyi utcákon.
Két oldalon kis házak,
kis házakban kis ágyak,
kis ágyában kisasszony,
kisasszonyon jó meleg
mesebeli takaró.
De szépet is álmodhat
most, mikor mi marsolunk
és szemünkbe csap a hó.
 

 

A CSETÉNYI MAJORBAN

Fülelt a nap lábhegyen,
mint aki nagyot hall.
Kongattak a béresek
öles ostorokkal.

Piros szoknyák, tehenek,
sajtárok, bús danák.
Rossz álmukból keltek az
uradalmi tanyák.

Gőzölgött az ért-trágya.
Legyek-e rá büszke?
Magyarságom leghívebb
áldozati füstje.

Egy félliter tej után
másik munkán vagyok:
ötön-haton hajazzuk
az árpa-asztagot.

Szél babrál a hajammal,
fülem dobján dobol.
Úgy elnézem a határt,
mint egy fáradt szobor.

Van még talán száz évem,
száz év meg a csoda.
Hej, Dunántúl, Tiszántúl,
csillag vagy laboda?!

Hirtelenül sárga folt
a kereszt tövében.
Paszulyt, borsót meg paszulyt
ettünk csak a héten.

Napkelőtől búvóig,
hónaptól hónapig
sokat láttam, hallottam.
Elmondom még azt is,

hogy Nagy Annus szép lány volt,
arca égi udvar,
és egy szalmazsákon hált
a cselédfiúkkal.

1940, Csetény
 

 

TORNÁCKÜSZÖBÖN

Zsandár-tollasan jő
amarról egy felhő.
Zúg a betyár-romantikás
mikolai erdő.

Tornác küszöbéről
szaglászom a vihart.
A szemembe férő falu
baranyásan kihalt.

Egy szál ember vagyok,
s vihar elé állok,

hadd üssenek bénává a
jókedvű vilámok.

Égjek bennük szénné,
mint parasztijóska
minap, midőn a laposba'
lovait béklyózta.

Nem vagyok én gyáva,
nem is vagyok bátor,
de országból, de faluból,
palacsintás háztól

nagy vihar jöttekor
- bármi legyen bére -
valakinek állni kell a
tornác küszöbére.

1941, Mikola
 
 

 

VONATON

Töltik a nagyerdő útját.
Viszik a szákely katonát.
Viszik, viszik szegényeket,
szegény székely legényeket.

Suta perckor, induláskor
kihajlok a vonatból.
Az vagyok én: székely-megyar,
az útfélre hullt vackor.

Mari nénit nem látom
éjszakánkint, csak hallom.
Seprűnyélen lovagol
a magasban valahol.

Mari néni, hová megy?
Csomagokat visz-e kend?
Én magát nem szeretem,
van nekem szép kedvesem.

Ha megfordul a szélben,
a szoknyája szegélye
kenyeret vet akkorát,
mint egy kisebbfajta ház

Mari néni magyarul.
Repülőgép németül.
Nehéz bomba csomagja,
jaj, ahová leadja.

Megölték a Basa Pistát,
fejedelem katonáját.
Útszélin hóttan tanálták
Lengyelországnak határán.

Mint a vert hab, megtorpanunk.
Mint az őrült, rohanunk.
Hihető-e, hogy az isten
kormányozza vonatunk?!

Jó Basa Pista mellett
vannak sok új keresztek,
sok új fejfák, temetők.
Berovázok egy-kettőt:

"Leánynéző koromba
zuhant reám a bomba.
Sátorlapba szedtek fel,
úgy temettek ide el. -

Szalay József voltam,
piros vérbe borultam.
Idegenbe de nehéz
lesz az örök pihenés.

Apám, anyám, testvérem,
nem láttok többé engem.
Puskagolyó fejemben,
névtelen hős így lettem." -

Ha én pávamadár volnék,
folyóvízre elszállanék,
folyóvizet mind kiinnám,
a szárnyaim csattogtatnám.

Vonat után lányok szoktak
lobogtatni kendőket.
Vaj, érünk-e valaha is
boldog új esztendőket.

1942, Kurszktól keletre egy erdőszélben
 
 

 

MÁS EGEKBEN

Őrnagy úr Petőfi,
jelentem alássan:
Amennyire lehet,
magamat beástam.

Öreg ágyú öreg
komondorként dörmög,
vinnyognak a golyók,
mint a kutyakölykök.

Van egy szegény baka
ezerbaj-munkában.
Ön se húzta másképp
közlegény korában.

Egybe jelentem, hogy
húsvéti harangra
én is avanzsálok
az őrnagyi rangra. -

S látom, amint fordul.
Lépése zajától
zeneg-bonog a kék
a tószínű távol.

Mert ő, ki nem tudná,
más egekben lakik,
holott rózsaszínben
a mese hajnallik.

Elkószál az idők
nagy füzesei közt
így néhanap, hiszen
költő, vagy mi a szösz!?

Megy most Bem apóhoz,
híres generálhoz.
Szól hozzá apjához,
vissza az fiához.

Bizonnyal megesik,
én is őrnagy leszek.
Hátulról szemlélem
majd az ütközetet.

De ha bús kedvem az
ő egükbe átvág:
a tizenkét pontok
megvalósítását

kezdem követelni
Cegléd piacáról
(zeneg-bonog a kék, 
a tószínű távol).

Akkor, haj! - mint aki
bolondul berugott -
utánam, székelyek,
kondor hajú kunok.

Almáspej lovakkal
oldalamon máris
őrnagy úr Petőfi
és Bem generális.

1942, Oroszország
   

 

HÓMEZŐN

Mint sütéskor a kemence,
meleg az ukrán menyecske.

Dugtam nyelvem a szájába,
tanítgattam bujaságra,

nagy játékos pulyaságra.
Ő is tudott: a halálra.

Bolond magyar kedvem adtán
lehányom az ingem-gatyám.

Jég alattam, hó felettem.
Kóc ukrán nő virraszt engem.

Ő engemet és egy másik -
Napóleon katonáit.

1943, a harkovi kórházban
 

 

ARANYOS BÚZASZEMEK

Alszik Cseke, csak Kölcsey
Ferenc szokta fenn tölteni
az éjszakát. Ég a lámpa
a hátulsó szobájában.

A vén cseléd kialudta
magát már a kályhasutba,
amint látja, hogy hamvába
hanyatlott a tuskó lángja,

s még Ferenc úr, a félszemű,
egyre jár az asztal körül,
odaszól a dunyha alól
neki, hogy: nyomtat a vak ló.

A polcokon könyvek, könyvek,
szent fiai az ördögnek,
a fejüket felemelik,
egészen a mennyezetig.

Alszik az ős falu, Cseke,
mintha el volna temetve,
a sírban, a halálon túl
egyenlő a paraszt a az úr.

Hogy ne csak ott a temető
árkában legyen egyenlő,
a vak ló ilyen aranyos
szép búzaszemeket tapos.

Az éjszakát, mint Kölcsey,
én is fenn szoktam tölteni,
lelkemben két bokor kövön
az ő búzáját őrölöm.

Én is körbe-körbejárom
az asztalt, ki tudja hányszor,
könyvtáramban, csakhogy nem szól
senki rám, hogy. nyomtat a ló!

Kályhám sincs. És hogyha fázom,
felveszem a nagykabátom.
Mikola csekébb Csekénél,
jobb vón, ha benne nem élnél.

Az a búza is aranyos,
amit az én lábom tapos:
viszamenni már, hiába,
csak nem tudunk Ázsiába;

sok bajunkért, nyomorunkért
Európán úgy veszünk bért,
azzal álljunk rajta bosszút,
hogy Ázsiát idehozzuk.

Vajon ezt az én búzámat,
amikor a Túr megárad,
lesz-e, aki a nagy kőre
feltöltse és megőrölje?!

1966, Mikola