GAGYI JÓZSEF

Kísérletek
Utam hazafele a Mezőségen
évszak
árva játékaim, sz. d.-re emlékezve

 

 

(sz. 1953, Marosvásárhely) költő, szociográfus. Magyar–francia szakot végzett a kolozsvári tudományegyetemen 1978-ban. Vlahicán, majd Csíkszeredában tanár, majd a Művelődés c. folyóirat székelyföldi tudósítója. Az erdélyi magyar etno-néprajzi vizsgálatok egyik cselekvő szorgalmazója. Verseiben a magyar költészet legjobb hagyományainak letéteményese.
 

Gagyi József

 

Kísérletek

I.

A héj lassan lehámlik
A bél már fodrozódik
Mint lehunyt szárnyú lepkék
Rajban füzérben éjek
Arcukra hintik hóit
A szeleknek s a télnek

II.

Szigetek tűnnek tenger derekából,
Szigetek vesznek tenger tetejében,
Szemem elmerül tengeralj fényében
    onnan világít.
„Mire szerződtünk a futó idővel”.
Szárnyát lefogni, lábát megragadni.
Vastag agyaggal körülfogni-kenni:
    helybe maradjon.
Agyagtömbökkel jól befogni-fonni,
Azután lábak lobogó táncával
Táncból agyagba fröccsenő erővel
    jól letaposni.
Tüzet keresek oroszlán nagy tűzzel,
Haraptatom én, tépetem a formát,
Míg pattan foga csontig ér az éle
    minden időben.

III.

A fáradtság a vérben
Felcsillámlik és hódít
A sarkos test-üregből
A fáradtság szilánkok
Az arcban gyűlnek össze
És összerántják bőrét
Sárgán lobbannak foltok
A fejben égő tűzben
Különös füst kezd nyúlni
Az égig: ez az álom.

IV.

Megyünk a hó-világban
Hó-szélben csattan arcunk
Reped-szakad a bőrünk
Fagy sistereg a vérben
Körülkering a testben
Felhők gyűlnek a fejünkre
Fehér nyugalom csend ül
Havazás hull a csontra

V.

Az otthon húsa egyre
Jobban hiányzik nékem
Utakban leltem kedvem
Emberre megfeleltem
A dombok csúcsán értem
Éltem mindig az alkonyt
Amint lanyhuló kézzel
Keverte teste színét
Kék lepelbe csavarta
És láttuk még a testszínt
Megvérezni a leplet

VI.

Az ember lassan vágja
A köveit halomba
A fények lassan vágják
Az emberek szemét fel
Az emberek elfogynak
A kövek tovább csengnek
A fények féme izzik
Szemembe belecsöppen



Utam hazafele a Mezőségen

Szélben kifeszítetten,
dombokba merevítetten.
Gerincet bontó búzával együtt
suvad az oldal,
kiöntő patak árjába leér.
Kora nyárban ez a zöld
már halott-sárga, üveges,
vasszájú juhoknak való.
Mezőségi délutánban
ingázók állnak rá
az egyszemélyes betonösvényre.
Egy falu libasorban.
Érezhető, követhető áramlás:
ha egyikük megakad, majd továbbindul:
érezhető lüktetés.
Elhasad a Nap: fele
fáradt Hold lesz, fele
feketén aláhull.
Érezhető lüktetés: fáradtság,
szálkázott merevség, melyben
laza kötőanyagként: alkohol.
A barázdák avasak, disznóformák.
A vasút mellett ritkák a falvak;
át kell menni a gerincen.

Egynapos eső után
gyümölcsösök. Nagy félve
nyílnak, törpék;
ráncos bőrű gyümölcsöt teremnek.

Gyakorlatozó katonák a dombon,
tankok, kocsik árnyékai kúsznak a völgyben;
a katonák tyúkot kopasztnak, és
mindig szidnak valakit. Egyenruhámból
kibújtam, csillapodtam, mindjárt érkezik a Nap,
lenyugszunk. A katonák
felkerekednek, a motorok
szügyükbe vágják fejüket, inaik megfeszülnek;
sánta kuyták gyűlnek a holdra
s a tyúkcsontokra.

S  a domb szeme alatt majd
az átvirrasztott éjszaka után
sötét táskás nyomok:
a hajnali suvadások, a hangtalanok:
félálomban roppan valami,
súrlódik valami, koppan valami-----
talán füledben a tegnap
meg nem hallott hangjai
most érték el a hallásküszöböt;
vagy pálmákat repesztett meg a ciklon
a Bermudákon; vagy fagyos rozmárbőrre hó hull;

Igaz, igaz: a Nyugati-havasokban
van a Nap akolja,
mondják a mezőségiek.
S nyomban utána füstök
emelkednek, fojtott
lángtalan tűz enyészti
a redves alkonyatot.
Esős idő, férfiélet
harminc és negyven között.
Lélegzik, zöldül;
több a sár, mint a haszon.



évszak

erdő merre szállsz
fekete szárnyak fekete szárnyak
fekete szárnyak lassú csapása
testen átütnek az ágak-bordák
fölötte pókhálós a szeder-ég
kapálóznak az állatka-lábak
sárgára szédülnek a mohák
minden gomba megpiroslik
törik a vadrózsa
sófolt kiüt
szédül
ér
nyög fel
szemre sötét
ágakra szövevény
ég szálai tekerednek
levelek fenn a hálón akadnak
olyan mintha a fagy hirtelen
öklöt emelt volna a vidékre
borzongás dérverés kolomphang
tüzek tüzek tüzek tüzek hiánya



árva játékaim, sz. d.-re emlékezve

Hej, Mester, ott alant és itt fölöttünk,
vigyori ördögök bőréből köpönyegben,
savanyú pofájú bakkecskén a nyeregben
    mondják, így nagykutyák
lógó nyelvének idején,
    hogy ím, te, s ím, mi, s ím,
    emlék, s ím, varázslat, s ím---
    nyilvános gyalázat az alázat,
    igen, a halhatatlanság, a hétmérföldes,
    fennen hangoztatott,
    árnyékába húzódnak sokan
    okosan---------------és nem indulattal,
    mindig aduval, sose blattal.
Megszorítottak a kutyák, Mester.
Láttad te jól ezt a falkát,
a szőkét, a barnát, a nyalkát,
penésszel s hatalommal virítottak.
Szertelen ember csak te voltál.
És kóboroltál, kóboroltál.

    Bizony, Mester, a döbbent
    csendben működő elme
    sereglő füstbe fulladt;
    csak köhögni tud, vízért
    és légért könyörögni,
    és elnyúlni szeretne
    s virágokat szeretne
    gondolni, ha lehetne.
        Mester, a játék hangzik:
         a rímek harangoznak,
        a ritmusok kongatnak,
        alliterál a szószék,
        és ragoznám még sívó
        csövekkel, fújtatóval,
        mit léleknek, s más szóval
        fehérségnek, a hívó
        rímre csak tehetetlen
        és egyetlen válasznak
        neveznek, de a tömlő
        kikopott, szelel, rossz már
        a duda, a kocsmáros
        elűz, meglásd, ha rájön;
        de addig játszom, játszom.

Tág fénykörű tüzek.
Szemben a kutya-hold, s egy hétig csak az éjszaka.
Tüzek láncában bolond kutya tánca.
Csontodból hamuvá érik a lombozás, a susogás, a zizegés, a száraz zörgés.
Melled madara gubbaszt, rikoltás megszorul,
porba alig bugyog ki a földre szorított szájon.
Hallgatod, hogy nő őszben a fű, sárgán szökik ki, kéken szökik
ki, acélszálak, ereik fagycseppekkel díszítettek.
Repesnél mezítláb, tavaszi ingben pille után?
Szél szárította falevél az.
Jázminra vágyva hajolnál szirom után?
Mint a törvények, a virágok most: öntvények,
törni-feszíteni jók, nem gyógyítgatni.
    Ezzel a testtel most mi lesz,
    ezzel a csontvázzal mi lesz,
     a burkoló bőrrel mi lesz?
És az álmok, a kényesek,
szobákban ködlő fényesek,
kék lángkörökben fémesek,
csontpofájukkal rémesek,
s mézükkel is csak mázasok?
    (Erek a homlokon, erek a csont-homlokzaton,
    melybe kő, fagy, véres madarak ütköztek,
    őszi napos, őszi sötét párák ültek, s őszi
    nagy tüzek, oszlop-füstök, kesernyés lükte
    tése a fénynek.)
Jól vagy, betakargat a levélhullás. Szél gyüri alád a takarót.
A költőt koszorúsan látták utoljára. Törvényt ült a keringő
varjúnépen, szédült fekete atyafiságon.
Nem szavaid a fontosak, hanem a törvény, mely éget téged, hogy
felmutasd magad.
Ő, varjúfi-garabonciás---------játszani nem tanítottak?
Törvénytelenre önuralommal tudsz csak felelni,
könnyekre törvényekkel,
szomorúságra szigorral?
Felnőtt munkáid végezted mindég?

Ne az eget nézzétek: a hold elvonult, s elmúlt az éjszaka hete is.
A hiányt bozót növi be, inda szövi be.

S ilyen időben
függönyös esőben
hogy tudtam én sétálni valamikor,
s ebben a csepptelen,
már részeg, de még nem meleg függönyben
lebegtem véges éveket,
de lelassult a lengés
s a kérdéseknek éle lett
a végtelenből, mint a hegy
magasából vad patakok
ostroma, úgy vesz most körül
véges sokaságú ostora
annak, hogy teljes értelem
kényszeríttetik rám.
Szétvált hitem s utam felett
vörösen úszik reccsenés.
A csont beforr, a lélek szövete
rongyolódik, áttetszik rajta már:
emberbe hánykolódik a végtelen idő.

    És
    talpamban a tüskék
    önálló útra kelnek,
    sziszegve menetelnek,
    döfődve tolakodnak.

    A derekamba hosszú
    csőrű és karmú sárga
    madár kopácsolása
    költözött és jajongva
    erőslik fájdalomba.

Medencém márványának,
már törött két szárnyának
fájdalma nem hallatszik:
mert minden ideg útja,
jajongás minden kútja
 görönggyel már betömve------
---------üszökkel oltalmazva,
      a faggyal elfalazva.

És arcom? Merre arcom?
A hold elfolyó, bamba,
visszfénye volt-----vagy dögnek
temetőárka, hol most
elégedetten döngnek
vérszívók s holtgyalázók?

Merre és miért vágyom?
-------fényesség fennsíkjára,
    magasságnak habjára?

Hej, Mester, itt a csúcson,
egyszerre közel lettem,
s felfogván, meglepődtem:
a befejezettséggel
szomszédos sziklán ér el
az égi vihar éhe.
Tehettem, nem tehettem,
hálám s átkom rebegtem,
mikor megnyílt alattam
az ember, a pazarló,
a fájó és a gyarló
utolsó útja: föl, föl!

És arcom és medencém
és derekam és lépem,
veszítve zuhanásban,
a semminek porával
halálba keveredni.

Hej
hej, Ritterem s La Manchám,
egy folyóhossznyi csendben
s egy hegygerincnyi szélben
hallgass meg, te bolondos,
mértékek bús, kolontos
istene ezen csontos,
de velőtlen világnak,
melyből most már kiszáradt
egy utolsócska sóhaj;
s az egészséges szusszal
bíró, s a méreteknek
törvényein eretnek szusszal
módoló bíró
személyek fiktívekké
élesednek, s a testé
marad köz-út, középút.
S az agyé: tudás, görbe.
Állj így. És nézz tükörbe.

    A sárló, sárga selymek
    fényében bomló elme
    mit is kezdhet a hittel:
    kőnek módolja, fel-fel
    dobálja és egy ritter
    dallamot dúdol, s testét
    csontnak aszalja, földre
    hajítja : ím, esendő,
    mi én levék, így kongó
    foszfát-kálcium konccá
    -----------mint a hit udvaronccá--------
    előléptem.
        Az emberhez türelmes,
        tűzlő és veszedelmes
        hit kell, mert
        kő kővé kövül-------------------

de vas vassá verődik,
fúvatva vergelődiik.
Így szerves veszedelme
lesz világnak az elme,
mert feszíti és bontja,
kutat, kétellyel rontja.
Alkonyok, véres vértek
fényében bomló elme,
őrzője s őrizettje
a ritter-dallamoknak,
ki előtt fellobogtak
a pelyhes születések
és pikkelyes halálok
határán feltörekvő
és áthatolhatatlan
és égő csipkebokrok-----------
                        Igaz, ami a kőből
                    mint szikla zuhan vissza.

alkonyul a föld
satnyul gödör
borosta kiüt
s álmában
fordul a rosta
erre-arra
erre-arra
árnyék
csordul a falról
erre-arra
erre
fejre karra
a barna
merevség

    Mester, alig egy-két fényecske, alig
    néhány gallyacska, őszirózsa.
    Az ördögöknek nyoma sincs,
    az angyaloknak egyéb dolguk,
    mi kucorgunk, hallgatgatunk,
    és köd-savakkal maratunk.

Játék a színtelenben,
gyertyákkal megvilágított nagyteremben.