GÁBOR FERENC 

Mint szárát a súlyos búza 
Törvény 
Ásás közben 
Hiszek neked
Szíkek dalnoka
Cserkészésben  

(Sz. 1923 Nagyszalontán, a Fráter-család birtokán - lásd Fráter Erzsébet, Madách felesége) Volt kifutófiú, szabóinas, kubikos, katona. Franciaországba kerül mint hadifogoly, onnan Erdélyt választva jön haza. Rendkívüli műveltsége ellenére végzi a postai kihordói, majd alkatrészgyári munkát. Összegyűjtött verseit Túrkevén adták ki 1992-ben.

  

MINT A SZÁRÁT A SÚLYOS BÚZA 

A táskámban szép utcarendben 
sorakozik a napi posta - 
keskeny vállam ferdére húzza, 
mint a szárát a súlyos búza. 
Huszonnégy utca 
öröme, gondja 
a fejemben. 
Hányféle ház, hány utcaajtó, ablak, 
hányféle ember! 
És nekem ezt mind ismernem kell. 

Ott van mindenik mindenütt velem, 
s ha megszólít egy,  
hogy: "postás bácsi, nincsen levelem?" - 
meg kell adni reá a választ. 
Szép munka ez, de fáraszt, fáraszt. 

Nehéz az utcát róni folyton, 
de van úgy, 
hogy csak a nagy leány van otthon 
vagy a menyecske, éppen egyedül, 
s fürdőruhában, ha a nyár hevül - 
a postásnak nyílik az ajtó 
(bár sokat jön-megy, nem csavargó) 
s minek szégyellni a postás előtt, 
látott már ő fürdőruhába’ nőt. 
A postás mégis - hej, a mindenét! - 
végighurcolja rajtuk a szemét, 
s hogy nem tehet mást, sóhajt egy nagyot: 
"Milyen nagy kár, hogy nem legény vagyok!" 

De hagyjuk a humort, 
majd’ minden háznál érlelik a bort. 
S kit kínálnak meg oly jó szívvel, 
mint őt, a postást Mihálynap után? 
Az ám! 
Hát csak módjával él a nedűvel. 
E szakmában az ital bűnjel. 

Igen, ez az időszak, mikor 
a pincékben a must kiforr  
az utcák bágyadt verőfényben állnak, 
becsukják ablakuk a házak. 
Megjöttek a reggeli derek. 
Sietősek az emberek, 
a motorkerékpárosok 
raja az utcán nem robog. 
S mindennap kevesebb gyerek 
szólít meg: "Nem tetszett hozni levelet?" 
Ilyenkor visszagondolok: 
hogy elillantak a napok! 
Észre se vettem, itt az ősz, 
csendesebbek az udvarok, 
a piros virágcserepek 
mostmár belülről díszlenek. 
És nem várnak rám a kapukban 
vagy árokparton üldögélve 
csöndben nyugdíjas öregek - 
már bent a házban fizetek. 

Kívülről is kedves a város, 
de így belülről sokkal mélyebb - 
hányféle ház, hányféle ember, 
hányféle élet! 
S én külön mindben benne élek. 
  

 

  
TÖRVÉNY 

Hány évet élsz?… Ez miért fontos? 
Egy jó év több, mint annyi sok rossz. 

És mégis élni, minden áron! 
Itt és Ott - túl a halálon. 

Fetrengve fertőben vagy ágyban. 
Kapaszkodsz minden szalmaszálban. 

Az, hogy megaláz léted s bemocskol - 
Eltűrsz mindent, mint a bolondtól, 

néha megnyújtva szenvedésed 
egy-két nappal, héttel - nem érzed, 

hogy ez már gyötrés, csúfos büntetés: 
csak fájás vagy: élsz és mégsem élsz. 

De megnyújtanád órával, perccel, 
s nem jön, hogy hidd: igen, menned kell! 

Menned, bizony, menned kell egyszer. 
És nem biztos, hogy megöregszel. 
  

 

ÁSÁS KÖZBEN 

Hátrafordulok már, mint a rossz ló: 
Mennyi, ami még nincs felásva? 
Rossz a derék. Eddig se volt jó. 
Mégis ritkán fordultam hátra. 
Ragad az ásómra a föld - 
mintha rég nem ragadt volna. 
Mérgel: 
hát engem már így összetört 
hatvanhat év? 
Elég, akár egy fél óra: 
hátamra rátapad az ing, 
mintha egész nap ástam volna. 
A "norma" félporció lenne, 
a régi erőnkhöz mérve - 
ennyi már négy napra elég. 
Kevés, tudom, 
de az sincs, ki megköszönje 
a régit 
vagy ki felvállalná a felét 
ásnivalómnak most, amikor 
már hátranézek, mint a rossz ló… 
Így csak mormogom magamban: 
Gábor Ferenc, na még! Na még! 
  

 

HISZEK NEKED 

Szerettél mást is. 
Sosem tagadtad. 
Jobban mint engem? 
Választ ne kapjak: 
szépek a titkok, ha megmaradnak. 

Végére érünk lassan az útnak. 
Hiszek, 
legjobban teneked hiszek 
azok közül, akik hazudnak.
 

 

 
SZÍKEK DALNOKA

Lehet, volt - szavam megbicsaklott. 
De tetteimben tiszta voltam.
Akit a sorsa sűrűn csapkod,
kereshet az vigaszt a borban.

Akit ima, sem káromkodás
nem oldoz, nem könnyít a lelkén.
Szíve örökké zúzmarás.
Nem ringatózik mesék selymén.

Borongós annak napja, éje.
Szomorú, mint az őszi puszta.
Nem vágyódik derűre, fényre.
Tél jön, örök, már érzi, tudja.

Megbékél sorssal, a világgal.
Nem zavarják szelek, ködök.
Már elkészült a számadással - 
Mi hátra van, majd elpörög.

(1996)

 

CSERKÉSZÉSBEN

Szaglászták nyomom, hol járok…
Vizslattak berket, erdőt, rétet.
Pedig Ők voltak a betyárok.

Bekerítettek. Rámrohantak.
Csattogott vérszomjas foguk.
Szétszedünk - morogtak, ugattak.
És fújtatott a horpaszuk.

Tudtam, a gazda ezért tartja őket -
s hogy gazdájához hű az eb.
Űzzék a vadat, nyulat, őzet,
vaddisznót, rókát - egyre megy.

Igazaim közt bujdokolva
rettegve árnyat, fényt, a neszt,
kívántam őket pokolra
remegve, mikor jött az est.

Ha toportyánt űznek, még megértem.
De a költőt - a szelídség apostolát…
Ki csak használhat - sosem árt -
Kiket gyilkolt még meg az ének?

Értelem, hol vagy? Eszmék dzsungele
tart fogva - tébolyult gőg-tábornokok?
Pénzverők, fegyvergyárosok?
Ezer új Hitler s Mengele?

S számlálhatatlan új Sztálin -
A jobb világnak nincs jele.

(1996)