GAÁL GÁBOR


Pátosz, irónia és könyörgés

 

 

Nagy Imre: Gaál Gábor

(1893-1954sz. Jászfelsőszentgyörgyön - megh. Kolozsvárott) Az erdélyi irodalom nagy kritikusa, irodalomszervezője, baloldali érzelmű.
Neve 1929-ben tunt fel a kolozsvári Korunk szerkesztőjeként. Az azóta is megjelenő lap a harcos antifasizmus közép-európai fórumává vált. Kritikai munkássága mellett jegyzetfüzetei teli vannak versekkel, próbálkozásokkal. Többet álnéven adott közre. Alábbi triptichonját Zlinszky Miklós néven jegyezte. Föltehető, hogy számos más álnevet is használt műfordításhoz, eredeti vershez. Lírája így is jellemzően jelentős
.

 

Pátosz, irónia és könyörgés

A pátosz:
Minden éjjel

Minden éjjel itt ülök kék könyveim közt a suhogó éjszakán, mely emelkedett és titkos, mint az ég, mint a harangok belseje, mint a boltozatok, melyek alatt elhal a szó.

A holdas ég távoli rajz csupán, alélt elomlás minden messzi zaj... Az egész világ, a csillagok, a göncölszekér s a sínek lobogó lámpasora kihalt szív lüktetése e papírszobában, hol a Hosszú-sor öt alatt reszkető virágaimmal ülök.

A sír, a megvakult szem, az elfagyott koszorúk hideg drótja nem sivárabb, mint amilyen sivár itt minden éjszaka a roppant csönd és ez a város és ez az élet: - ám itt e papírhalmok küzt egy zakatolás ágaskodik fel a csöndben s egy szerkezet sikít. E papírhalmok közt egy ember él,

valami roppant féreg, ki a káoszból itt maradt s most homokból és füstből lélegzetére várakat emel és fúr-farag és füstölgő káprázatain lebeg, elfojtva sír és szívéből trombitát csinál a kiürült világ felé: érthetetlen összefüggések titkait sejtvén.

A roppant tér s a világok végtelen öblei nem üresebbek, mint e négy fal itt, melyek közt fel-alá bolygok - elhullt kontinens! - a vágy, az álom és a földi súly kikerülhetetlen gravitációi nyomán minden éjjel, - míg körös-körül a csönd s a színtelen levegő mögött fegyvereikkel csörömpölnek könyörtelen az európai sisakos istenek.

Az irónia:
Vasárnap délutáni számvetés egy kávéházban

Ez itt a főtér, az meg ott a szobor, az élet meg a baj, amíg itt ülök, addig is szürkül a haj. Az ott egy ember, az meg egy állat, az a zöld meg növény, ami fölül van, az az ég, s ami rajtam kívül van, az a nem-én. Nem én vagyok tehát az a kő ott s a gyermek szemében az a könny, - nem én vagyok a felhő az égen, a madár a fákon s ez a vasárnap délutáni közöny; nem én vagyok az a sóhaj, mely a pincér száján most elimbolyog, az a mosoly ott a szomszéd szemében, az a mosoly sem én vagyok. És az a kongás is, ami a torony torkából most szétszáll és a fülembe megáll, az is kívül van, hallja más is, sőt ha egy kicsit akarod, hallja az egész világ: egy apparátus csak, - neve rádió és hallja Bukarest, sőt a távoli Indiák, ahol a hajósok most épp a felkelő nappal szembe merednek...

Itt alkonyul, de ez ne okozzon semmi komplikációt, - eszednek nagyobb csodákkal is számolni kell; így pl. ez a kétlejes, ami most asztalomon gurul, az is érthetetlen és zavaros, mert az útja neve más elölről és más hátulról: jön és megy, mint az idő, s ez az idő a legtótágasabb csoda, folyton vele járunk s mégse tudja senki, hogy micsoda. Itt van, de ott is hol a kedves kedvesen most egy másik férfire nevet, de már nincs ott se és itt se, mindig valami közeli messzeségbe lebeg és lobog örökké, mi meg benne búvunk; minden kapuján egy más kapu küszöbére jutunk, s ezen a sok kapun keresztül múlik és habzik el minden vele, a gyász, a gramofon, a reggeli lap, a bús szerelem és a vad kikelet s így ama kedves nevetése is, melyet most egy más férfire dalol... Ezeken kívül a világban persze vannak még justizmordok, de igazságos ítéletek is valahol és orgonazúgás és enyhület s fülleteg messzi vizek alatt mély zuhogások, és szív, és egy pillanat, mely tiszta és egész, és egy gályapad a lelkiismeret örvényei közt s a hideg köd, mely utolér, s a hiábavaló takarók, melyek alatt nem melegszik fel a vér: a hutlen és hu kedvesek vére sem melegszik fel egyszer soha!

Ez hát a város, és ott túl a fák és a viták és a vidám és ostoba ifjúkor emlékei, filozófiák, fényképek s még egy csomó kacat: ez az egész lét csobog körülötted: - egyedül Te vagy csak magad. Ezen segíteni kéne, barátom, mert ez a kávéházi unalom ezért dagad fel egészen a horizont tetőzetéig, hol a sötét már lebeg és úgy zuhan rád, mint aki nem törődik Teveled...

Este lesz tehát. De ez sem ér semmit, minden kívüled lobog, ott fön az egekben violaszín szárnyakon úsznak az angyalok s nem érnek rá. A füst hörög, s ebből láthatod éppen elég! Bizony ha megittad ki is kell fizetni a feketét, különben karvalycsőrökkel kikezd a pletyka, a vád... Ez itt egy kávéház, ötször huszonöt, de azért készülj: az Idő mégis vár rád.

A könyörgés:
Húsvét elé

Húsvét lesz, meghalt a Messiás, ideje tehát, hogy Reá várjunk... Menjünk ma mind a város elé szüzekkel, kik még akadnak, s a szüzek menjenek elöl halvány ajakkal, utánuk a bekötött feju lányok s az elesett menyasszonyok; mert ők is a leányai mind, - azután jöjjenek a vőlegények és azok, akiknek mosoly van a szívén... Ma mindannyian legyünk alázatosak s próbáljuk ki a szívünk: tudunk-e Szerinte élni egyetlenegy napig, hisz különben úgyis lopunk és csalunk, menjünk ma sóval és kenyérrel Ő elé azok is, akik nem tartoznak Hozzá: ezek szerint tehát én is, aki idegen vagyok itt és két utcával odébb is kerekedjünk fel a mai napon, fogadjuk meg, hogy nem nézzük egymás ruháját, hanem csak egymás szemébe nézünk ezen az egyetlenegy napon a hosszú esztendőben, az egyetlen Vőlegény napján, amiért valaha körülfogták a katonák, mert ő valósította meg azt, amit azóta csak keresünk: egész egyszeruen csak ember volt ez a legnagyobb feladat azóta sem járt közöttünk ember, csak más és más nevu egyén, Ő nem hódított meg semmit, egyszeru neve volt, élt, mint a többi, szabályos lélegzetekkel, egy távoli országban járt és látomásai voltak a ligetekben s az olajfák hegyén bár ekkor a vidámság nászcsapata elhagyta már, mert egyedül volt s a keseruségről beszélt nagyon egyszeru szavakkal joggal, mert ekkor már tudta, amit mi azóta sem tudunk, hogy nem lehet segíteni rajtunk, óh nem lehet segíteni rajtunk, de előzőleg még a hegyek közt járt s a hegyekről sokaknak beszélt, egész föntről és mégis egész közelről s bolygott a lankás enyhe hajlatán s a háborgó tavaknak mentén, egy egyszeru fiatalember, gyolcs ruhában főleg asszonyaival, mint mi is - mindig csak asszonyok értik a szavunk, mert ők a szív bársonyára figyelnek Ő azoban kezére tette a szívét és azóta sem volt akkora világosság és erre a fényre hallgatott mi meg nem hallgatunk semmire alig voltak kétségei határozottan tudta: ne csináld azt másnak, amiről nem akarod, hogy mások csinálják neked ilyen egyszeruen látta a dolgokat s az igazság ezért volt vele nem szerette az alkonyon túli világítást, mert az a viaskodás az éjszakával; tiszta kedélye volt, mint az aratók éneke; egy megnevezhetetlen íz csüngött az ajkán; a vizet átváltoztatta borrá és olajos volt a haja és gyengéden ment a vidám szombat ölén a lakomára; szent állata volt a szamár s ez igen kedves és jóságos lélekre vall de azután összevissza beszéltek a városban tizenhárman kísérték, de ezek főleg hallgattak, ám akkor magyarázták, amikor Ő pihent: a jószándékok kertjét tehát beültették félreértésekkel, ma már mindenfélét beszélnek Róla, hogy a rárakott századok súlya alatt már nem tudom vajon kék volt-e a szeme holott ez a legfontosabb még hallom az asszonyok zokogását, akik levették a keresztről, de nem tudok a közelébe férni a világ sírásaitól, olyan messzi van tőlem és tőlünk, hogy kétségbe kell esnem, hisz nyilván arról van szó, hogy a legtisztább ember, most Rá lenne szükség ó most Rá lenne szükség ezért menjünk ki a város elé ma, hátha megérkezik, hisz különben is mindannyian csak ő Reá várunk, hogy rendbehozza az életet, hisz mindannyian az Ő kezeit keressük, ha nem is tudjuk a nevén nevezni, de a neve nem is fontos, mert fontosabb, hogy ma eljött a napja, mert amikor lehanyatlott a feje, hirtelen besötétedett a világ, délután három óra volt és feldördültek az egek bár lehetséges, hogy ez csak legenda ám rettenetes sötét van és mi joggal várunk a világosságra mindenfele a feldúlt földeken, de különösen itt, ahol annyian várjuk a Messiást, mert végül is Róla beszéltem én az idegen és én a pogány - menjünk ma mind a város elé, ezt az egy napot szenteljük rá, talán erre jár, annyian járnak itt meztélláb körül, hátha közöttük botorkál Ő is, lassú léptekkel ó, káprázzunk el a mai napon, hogy itt van valahol a gömbön, aminek neve a Föld, hisz annyi baj van a szívünk körül váltassuk meg ó, váltassuk meg, mert ez a nap is elmegy s mi megint nem jutunk eléje és ismét nem segíthetett rajtunk s ebben aligha Ő a hibás, nyilván mi vagyunk az oka, akik ma is összevissza beszélünk és a nevét vitatjuk annak, akinek neve nincs, mert nem létezik Ő maga sem, de várni kell rá, mert meghalt és nem jön mihozzánk soha, de - ne légy barbár!