FARKAS ÁRPÁD 

Lipovánok
Határátkelés
Avaron
Vének tivornyája
Ha sírokon hajt ki a remény
Nyitott égbolt
Egyszerű
Epilógus a Lófürösztéshez

 

(Sz. 1944-ben, Székelyudvarhely) A kolozsvári egyetemen szerzett tanári képesítést. Sepsiszentgyörgyön él, hosszú időn át volt az Igaz Szó c. irodalmi folyóirat helyi munkatársa, 1990 után a megújult Kovászna megyei magyar napilap, a Háromszék főszerkesztője. Első kötetével 1968-ban jelentkezett, az ún. második Forrás-nemzedék markáns képviselője. Az utóbbi években ritkán közöl, eddigi versei közül sok az antologikus darab.

 

LIPOVÁNOK 

Ásnak. Barakklakónak jöttek 
e meg-megingó földre - nehezéknek. 
A talicskát a tejútról hozták. Kubikolnak, 
mintha más bolygóra hánynák ezt a földet. 
Bőrükön kicsap a tengerek messzi, sós szaga, 
markukban ájul, könyörög a szerszám: 
- mikor megyünk haza? 

Csak kis népek fia ás így: mintha magába 
ásna! Lapátol, mintha szemetet magából! 
S a csákányt úgy suhogatja, 
mintha idegen, észre, 
titkos és pontos emlékezésre 
rakódott ércek, 
lehúzó kötések 
szétroncsolása lenne a dolga! 

Csak kis népek fia néz így: árva 
tíz ujj rácsai mögül a világra, 
s nem zabál, ha éhes, nem eszik - 
az élelmet magához veszi! 
Paradicsomos hal doboza alján a fények 
is nagy-nagy óceánt jelennek neki. 

És pusztíthatatlan, ki a Tengert bírja, 
ha végelgyengülésben is csak adni tud, 
ki a mindenséget őrzi, nemcsak hívja, 
kihez bögrével jár a tejért a Tejút. 

Ki a szélverésben már-már beleájul, 
de tartja magát - teszi, ami kell, 
akin a tél, a nyár, az ősz csak ámul, 
s bűvölgeti, de nem keveri el, 

az tudhat, így, derékig földben állva, 
lefegyverzőn csak adni, áldani, 
s nagy, szelíd szemmel nézni a világra. 
Lipovánok, atyámfiai! 
  

 

HATÁRÁTKELÉS 

Fut a vonat vélem loppal, 
s az árdéli teleholddal 
gurul anyám rozskenyere 
borpirosra kerekedve 
utánunk a tűzszikrákat 
apám szórja: ceruzámat 
hegyzi éppen halbicskával: 
világítsunk a világgal! 
Jácint-szemű kisleányom 
hintázik a holdvilágon, 
sírdogáló kiskendőjét 
én asszonyom lengeti. 

Fut a vonat, krumpliföldek 
partján ringó kicsi őzek, 
bokrok, dombok, fenyves-ország, 
piros-pettyes-csipros-orcák 
tejet ivó szuszogása, 
kétmillió arcnak ránca, 
sorsnak konca - és kölönce 
jő velem a bal zsebemben 
dohányporral elkeverten, 
anyaföldem - minden kincsem 
és koloncom - menekítem: 
nosza rajta, ha tudjátok, 
vámoljátok, vámosok! 
  

 

AVARON 

Orra bukva az avaron, 
forogva mennyköves határon, 
az ember mondja a magáét, 
mint akit nem vertek még szájon, 
mint aki lélegzetet is 
e föld gyomrából vesz már, 

kövek köhögnek tüdején, 
nyelvére agyagos sár 
tapad, 
hogy érezze, 
ne csupán látva lássa 
a földet, honnan vétetett 
a fel-feltámadásra. 

Orra bukva az avaron, 
és menni tovább mégis, 
ébreszteni a nagyra nőtt, 
de alvó jegenyét is, 
nem hagyni, hogy a fenyvesek 
zöld tűkkel beférceljék 
mindazt, mi mítosztalan már, 
de lelkiismeret még - 

Orra bukva az avaron, 
a veszélyt megkeresni, 
derékig csonterdőben is 
csak menni, egyre menni, 
mint kire országló erőt 
s egy ilyen földet szabtak, 
hogy óvja lélegzetenként 
e keserves hatalmat! 
  

 

VÉNEK TIVORNYÁJA 

Ma nem ügyeletes az elmúlás, hancúroznak a  
vének, csúnya, nyáladzó öregek labdáznak 
ragacsos labdacsokkal, füstölt sonkát rágnak 
a takaró alatt, a lázmérőt megfejik, ugye, 
nővér, velünk marad reggelig, mond ellenünk 
néhány imát, nem bántjuk a horgasinát------- 

ej, haj, ma nem ügyeletes az Elmúlás, ma tivor- 
nyáznak a vének, a kór steril kocsmáiban 
elzüllött galamblelkű prédikátorok, susz- 
terek és nyugalmazott törzsőrmesterek 
kiskanállal már az ágytálat verik, pimm- 
pamm, csutora, künn a világ ostoba, adjon 
isten egészséget, másnak, másnak, Júdásnak 
meg Kleofásnak, nos pajtások, melyik pisil 
kukkra?--------------------------------------------- 

ó, jaj, ma nem ügyeletes az Elmúlás, ma szörnyű 
orgia készül, ágyból, hámból kirúgnak mind 
az elnyomorodottak, és csontrázó tánccal 
fölindulnak az egészség lassú vasárnapjai, 
az értelem fürge rafinériái, parádés nyúj- 
tózó futballmeccsei, pontos tülekvésre 
beállított autóbuszjáratai, gyöpös udvarai, 
kertes házai, kínosan mosolygó gondozóasszonyai, 
pirkadatai és alkonyatai ellen, üvöltenek az  
elhalványuló szívűek immár: 

éljen a cukorbaj és 
agy-ér-el-me-sze-sedés! 

És midőn legvígabban valának és ígyen csik- 
landozák lába között a Halált, 
elhalada a kórterem előtt egy hordágy - 
És lőn  csönd  mély. 
  Síri. 

(1985) 
  

 

HA SÍROKON HAJT KI A REMÉNY 

Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott. 
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig 
számláló falucska minden dobogó lelke 
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel, 
mert társuk a százados gondban közéjük megjött: 
burrogó koporsós masinán 
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt, 
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának 
udvarát hiába nőtte be lassan a mész és a fű, 
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért, 
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe, 
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket 
küldött a világba, mennyi most lakja, 
sodorván messzire őket, hogy élők is haza 
alig találnak, nemhogy a holtak; 
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében 
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza, 
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő 
kulák évekből s önfeledt majálisokból csak föl 
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám: 
a falu összes férfija: mind a tizenkét 
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves 
Kelemen?) 
ássa özvegy Farkas Jánosné, született 
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón, 
akárha mindük a magáét ásná, 
s mintha csak hinnék. 
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan 
az együvétartozás földje. 

Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival 
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat 
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó 
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató 
férfikorba ér; 
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli 
hangokat is lehallgató 
mikrofongallyat hajlít ajkam elé: 
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy  
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált 
Szent Mihály lova elől, hogy ily ép bőrrel megúszta, 
holott dicső elődei már huszonhat évesen, 
már harminckét 
esztendősen magukra húzták az életmű 
márványtömbjeit; 
volt-e értelme, s  mi lett volt légyen értelme annak, 
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából 
kiszökvén 
fehér papírlapok villámaival világította be éjszakáit, 
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt 
temetőket, 
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből, 
mely, lám, továbbra is inog és remeg, 
szivacsként issza be az élők seregeit; 
haszna mi volt, a márciusi, júliusi dalnak, 
ha nyárra amúgy is ősz jött, 
s télre májusi hózivatar, 
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak, 
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő 
példabeszéd, 
ha negyven felé már lassún elhagynak az élők, 
a társak; 
rendre a villogó bokájú lányok, 
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...; 
s a csörte, a vágta. bitang barmok bőrén ostornak 
csattogása, 
dalba szelídülés, gőgölődés versbe -, jó mire volt? 

Állok a temetődombon, pici levélfülekkel 
fülelő gallyaknak mondom, szólok  a szélbe: 
faggatózó kérdések, ne bántsatok! -: 
költő nem voltam én; és csupán féltem. 
Leféltem szépen e negyven esztendőt, 
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek 
szültek engem is, 
hát betakartak bolyhos altatódallal, 
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének; 
raktam csúszából pajtát, homokból várat; 
össze ne duvadna! - lélegzetvisszafojtva dúdoltam 
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú, 
pici leányba: „Zsuzsanna, te is megszeress!" - 
dönögve remegtem érte;  
másztam a hágót a Nagyszorosét, melynek tetején 
fönn a Temetődombon izzott a nap, 
és rántott vissza a sár, 
és magába szívott a hó! 
Hórukkos, káromló-esdeklő szókkal, 
vacogón kúsztam a fényre; 
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek, 
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim, 
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadak bőgtek; 
és féltem a loppal lebbenő lepkét, 
az esték vállamra zuhanó testét, 
s vontam magam elé papírost: mécsest!; 
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem a föld s az ég, 
Erdély szívéből messzi tengerekig és bolygókig láttam, 
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte; 
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm, 
bronzlott!; s ha ellenem vonuló kések pengtek, 
élük hogy kicsorbul, már őket is féltem; 
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat, 
a tölgyet: álmában kidöndül; 
nem vennék észre nélkülem a dolgok, 
ha vélük csodák történnének?; 
féltettem a lélekkel csordultig megrakott tájat: 
ha titka van, álmában ne beszéljen! 
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi 
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó 
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el 
nagyszüleim, 
s már csak sírok a bóják -, 
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák 
nyelvemet némává nehogy bezsibongják, 
gyásztalan piros torokkal, 
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat, 
zöld lombú igéket, 
kalapáló szívvel, 
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;  
de költő nem voltam, költő én nem; 
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen, 
tizenkét sírásó ember verejtékhitével, 
az együvétartozás ribanc reményével 
állva meg itt a Temetődombon, 
zúgva szembe a széllel: 
félni kell bátran! S élni. Élni. 

(Ének) 

Élni kell, ugye, 
gyönyörüm! 
kötélen repked az ing. 
Ropog a levegő köröttünk: 
Nőnek a gyermekeink. 

Ők írják dalunk is maholnap; 
Megfagy az ing odakint. 
Karjával integet ő - 
Voltam ki voltam 
Szószaporító korban 
Írógép-billegető. 

Élni kell, ugye, gyönyörűm, 
Szigorú télben az ing. 
Ropog a levegő köröttünk. 
Nőnek a gyermekeink. 

(1994) 
 

 

 NYITOTT ÉGBOLT 

Eluntam a Balkán mocskát 
Európába rángató vonatokat, 
eluntam határátkelőitek vizeldéiben 
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő 
s falba ve-verődő kobakokat, 
el kis motyóim dúlását, eluntam 
bizony, heréim közül bőröm alá  
is felbizsergő, motozó ujjatokat, 
Rodin pózában ülök 
félszázada a honi klozeton, 
rettegjetek, én még maradok, 
de indulnak fiaink, átrágják  
magukat a parajdi sóhegyeken, 
iszonyú szomjasak lesznek, mire 
odaérnek, felisznak benneteket! 
Eluntam emberkedni félszázadon át, 
holnapra MADÁR LESZEK, 
hallom, amint percenként percegve 
vékonyul csontom, elmadárlik, 
bőröm sincs már, csak szárnyam, 
nő, röpít szabad és tömör levegőn. 
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,  
akárha fácánra, pedig veréb volnék 
csak, szürke. S pereg majd a tollam, 
mindnek szárából tinta csepeg. 
Tudom, óceán nem leszek már, 
de határátmosóvá 
eltintatengeredem. 
(1991) 
 

 

EGYSZERŰ 

Mert kebledre betegen mentem, 
s találtalak még betegebben, 
megvirradt lázban égő orcád, 
óvlak hát, kicsiny Magyarország. 

Mennyi bigottság, s mennyi átkot 
ont abroszodra külkocsmátok, 
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát 
csökött néped, kis Magyarország. 

A nagy Söntésben sokan állnak, 
s tán szíved sorsán muzsikálnak, 
de ginre, koncra les a zsebrák, 
szánlak, ó, kicsiny Magyarország. 

S kik éldelnek csak csirkelábon, 
azok lesik, fönn merre álom- 
kószál a jövő-menő jószág. 
Gyötörlek, árva Magyarország. 

Ha éhes voltam, ennem adtál, 
ha fáztam, kínnal betakartál, 
de takarómat elloptátok, 
s majdnem e kis Magyarországot. 

Erdélyi volnék, malomkő van 
nyakamban, úszni így tanultam, 
s világtengeren vérem átráng 
véled, te tutaj-Magyarország. 
(1992). 
 

 

Epilógus a Lófürösztéshez

Tompa Laszlónak

...És miután ama derék székely legények
szikrázó csillagporfényűvé,
holdfényben csillámló szőrűekké
csutakolták szilaj lovaikat,
rögtön beléjük költöztek
a pusztulás pici golyóbisférgei,
bombarepesznyüvei,
és szétvetett lábú állatok
lilára puffadt tetemei
úsztak alá  a vizeken,
beleikből keselyűk
vontak kondenzcsíkot az égre,
lerágott koponyáikat kóborkutyák
görgették hősi halottak
friss sírhantjai közt,
és traktorekék majszolgatták
a parton rekedt csitkók,
a gyönyörű, szomorúfűzsörényű csitkók
bokáit, húsukból bő lakomát csaptak
a félig fölkopott állú túlélők, hollók;
alapos, bizony kíméletlen munkát végeztek
a derék utódok,
az évek elvadult drótkeféi
áttetsző-derengő fényűvé
dörzsölték-fürösztötték paripáink,
már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel
már csak az ő csontváza foszforeszkál
zörögve a csillagtalan éjszakában,
s Áron még szorítja, de Imre,
Imre ő egyre jobban elhagyja magát.