FÁBIÁN SÁNDOR

Átmentem az utcán
Egy fűmagért
Egyensúly
Szépítsük egymást
Önmegújítás
Ahogy a képre rátalálunk

Fábián Sándor Sz. 1937, Nagyszalonta. Nagyváradon érettségizett, Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát 1961-ben. 1962-től banyaorvos volt a szilágysági Sarmaságon, 1966-tól Nagyváradon üzemorvos. Kezdeti verseiben a hivatásával kapcsolatos élményvilág hangsúlyozottabban jelen van, később filozófikus hangvételű gondolati lírát művel. Gyermekverseket is írt. Számos hivatalosan megjelent verskötetén túl 1987-ben 4 példányban szamizdat kötetet hoz ki, Vörös csuklyában címmel.


Átmentem az utcán

Egy villamos s egy teherautó
után siettem át az utcán.
A kipufogó-cső meleg
benzinillatot fújt rám.

Úgy éreztem, az aszfalthát saját
hasztalanságán háborog,
hogy tonnás kerekek után
néhány pillanatig
most könnyű cipő hagy rajta nyomot.

S töprengő arccal néztem vissza.
Hát ez lennék én, én, kiben
azt hittem, annyi az erő?
Ezer dübörgőn célba tartó
súlyos mozgás között
csupán az úton átmenő?


Egy fűmagért

Minden földmorzsa vár egy fűmagot.
Ha hozzájut valamelyik,
ujjongva csíráztatja ki
s beépülve a napra tört levélbe
- eddig sötétben ülő, vaksi rög -
ő maga is a fényhez jut közel.

Micsoda harc van egy-egy fűmagért!

Éles szemekkel madarak kutatják,
futó vizek ragadnák mély tavakba,
szelek akarnák görgetni tovább,
s mozgolódó szomszéd rögöcskék
próbálják önmagukba kötni.

Micsoda harc van egy-egy fűmagért!

A szélből fogtalak magamnak
- fűmag vagy, nyári napon érett -,
s nem engedlek át soha többé
senki reád várakozónak.
Belőlem nőj, csak bennem gyökerezz.
Lágy földmorzsa, ha kell, kővé keményszek,
hogy sérthessek - s ha kell, savként marok
esőkből gyűjtött nedveimmel.

Mert fényt jelent a harc egy fűmagért.


Egyensúly

Törékeny ember-csontok hangtalan
megroppanása, csigolyák villámló
fájdalmat adó elcsúszása, izmok
kéklő vérömlenyt szülő zúzódása,
szervek testüregekbe való szakadása;
beteg ember - a szív önelernyesztő
zörejei, mik úgy tapadnak
a dobbanásokra, mint szívócsápok,
pangó máj puffadt, fájó széle,
tüdők susogó hangját fedő, durva
sípoló-búgó zörejek, vesék
sorvadása, salakba fulladása;
szomorú ember - száz belső irányból
száz én-hajszoló támadás,
reggeli döbbenés, esti borongás
között a muszáj-végigélni nap,
kedvek, sók, álmok, kiutak hiánya,
látás átka és nemlátás keserve.

*

Szívós ember - hegynek ment repülőgép
szárnyát, törzsét, motorját összezúzó
zuhanás után hóban, fél-mezítlen
gyalogolni az első kalyibáig
és mindenen túl életben maradni;
egészséges ember - hatalmas
terhet bízni az értelmes ritmusban
lüktető, piros lendületű szívre,
jó májra hagyni pompás ízek mérgét,
nagy tüdőkkel juttatni csontnak, húsnak
s az égő gondolatnak levegőt,
szorgos vesékkel szűrni meg a vért;
örülő-ember szálas fű felett
lebegve lépni s napraforgók élénk
szirmai szintjén széttekinteni,
s kedvet, sót, álmot, kiutat találni
csupán az éppen itt-levésben.

*

A mérleg egyensúlya arra billen,
hol szívósság van, egészség s öröm.
Az Általános Létezés
nyilvántartásában az ember
csak így marad meg:
mint legszebb arca az anyagnak.
Ezzel az arccal örökéletű:
évmilliárdok új s új bölcsőjében
egyetlen fehérje-foszlányból
szüntelen újrateremtődik.


Szépítsük egymást

Én (magam után) kékkel rajzollak meg,
hűvös víz tükréről vett égszínkékkel,
nyugodtnak, megfontoltnak, mint e kék.
Te (magad után) pirossal rajzolsz meg,
vibráló szép parázs-pirossal,
látni rajtam az égések hevét.

Szépítsük bátran egymást, rajzoljuk csak
rá egymásra a magunk hitte jót.
A dolgok mindazt jelentik, mivé
képzeletünkben változtathatók.


Önmegújítás

Valami rettentőn száguldó
járműre ülök, elhúzok az utak
szakadék- s oszlop-rémei között,
aztán megállok,
összeszámolom énem remegő
részeit s kivágom magamból.

Úttestből kibújt követ keresek,
melyet őskori áradások
súroltak tojásdad-simára,
s újkori kerekek koptattak
korszerűn részaránytalanná:
súlyomhoz ennek tömegét adom.

Fák alá költözöm,
s összerakom a levelek közt
nekem átkéklő égdarabokat -
széles horizont lesz belőlük
agyonfalazott önmagamban.


Ahogy a képre rátalálunk

Jobbról, balról száguldó gépkocsisor.
Egymással szemben suhanva
olló a papírt, kettészelhetnek.

Állok a kihúzatlan felezővonalon.
A súroló áramlásban fehér verssorok csíkjaival
próbálom az úttestre festeni
egy biztos átkelőhely sávját.

Legyintenek a költőre: könnyű a vers, lám, minden kép szül legalább egy jelképet.
Ki tud e kép megéléséről, arról, ahogy rátalálunk
gepek közt gyalogosan, kötéltáncos-arányérzékkel,
kezünket testünkhöz szorítva a kirajzolatlan felezővonalon?