ENDRE KÁROLY

Halálkaverna
Ének a végekről
Az esti szél
Két életrajz-vázlat
Temesvár


Endre Károly Sz. 1893, Temesvár - megh. 1988, Temesvár. Kereskedelmi iskolát végzett. Első verseskötetéről (Az ember, aki járva jár, 1922) Kosztolányi Dezső és Schöpflin Aladár írtak elismeréssel. Szinte az iskolapadból ment ki a frontra, költészetének központi kérdése a lélektelen gyilkolás, a kegyetlenség, az emberi élet végső értelme. A két világháború között jobbára nem is publikált. Verseszménye a fokozottan motivált, alaposan megmunkált poézis. Polgári osztályával való szakításának egyik híres, sokat idézett poémája az 1936-ból származó Gorkij-requieme. Rendkívüli fegyverténye: bizonytalan kimenetelű műtétje előtt, egy órai várakozás közben, a műtőasztalon feküdve megírja Görzi elégiák c. 10 fejezetből álló főművét, amelyet aztán, szerencsés felépülése után, rekordidő alatt papírra is vet.


Halálkaverna

Ó, miért kell nékem itten ülni,
Csak messze innen elkerülni
S valami szörnyeteget szülni.

A sátánokkal frigyet szőni,
Boszorkányüstben szivet főzni,
Emberségemből kivetkőzni.

Borzalmasan meggonoszodni,
Ember vérétől borosodni,
Időtlenül megkorosodni.

Marni, gyötörni minden élőt,
Megingatni az istenfélőt,
Elverni vetést, minden érőt.

Idegből jajokat facsarni,
Mint én marattam, jobban marni,
S a boldogokat csalni, csalni.

Egyszerre mindent megmutatni,
Hirtelen a végét tudatni
És kárörvendően ugatni.

Monte San Gabriele, 1917. IX.

 

Ének a végekről

Lábam vízbe lógatom,
Perceimet nógatom,
Ilyen az én életem.
Jó vitézek, hol lehet
Eme széles föld felett
Rosszabb, mint a végeken.

Régi nóta módosult,
A világ elkódisult,
Ami hajdanán erény,
Kiforgatva elveszett,
Mert a világ megveszett,
Gennyes, mérges kelevény.

Olyan szép a természet,
De a szívünk elvérzett,
Mert a föld alá kukult,
Bajonétünk életlen,
Hősi halál véletlen,
Vak szilánkokká butult.

Elejénte érettük,
Tudtuk is, miért tettük,
De az idő becsapott.
Jó is volna végezni,
Többé már nem vétkezni
S elhivatni a papot.

Kinek köll a nyereség,
Köll a hites feleség,
Kasza köll a réteken -
Jó vitézek, hol lehet
Gyönyörűbb a föld felett,
Mint a faluvégeken?
1918

 

Az esti szél

Fájdalommal szeli át az esti szél a kerteket -
Ki verte meg a levegőt, hogy nyugtalan és remegő?
A tisztaság, a jóleső - most széteső és nyugtalan.

A levegő: a szeretet, a színadás, a lehelet -
De ki lehet, ki leheli? Most fájdalommal van teli
És átszeli a kerteket. - Ki verte meg a levegőt!

Ki enyhe kékkel rejti el a vaksi űrt, a szomorút,
De sugarakat átereszt, és csillagokat el nem fed,
Most panaszos a szeretet... És panaszosak szíveink.

Szívünk is, mint a levegő, a szerető, a színező,
Szemünk sugara idejő, és úgy remeg, mint esti szél,
Mely fájdalommal szeli át a nyugodalmas kerteket.
1920

 

Két életrajz-vázlat

1.

Mert mindég mindent éreztem,
csak sajogtam, csak véreztem,
véremből szókat képeztem,
s vers lett a vér, az én testem.

Nem láttam mást, mint vérfolyót,
csak dúlni rosszat, hullni jót,
csak sóhajt, hosszat, elfúlót,
kiirtott harmincmilliót.

Lettem egy rossz kor sikolya,
jég alatt kinyílt ibolya,
tévtanok sújtott tántora,
csuszamlott földnek vándora.

Láttam napot, mi ránk szakadt,
velőnk szítta s hirdette: ad,
s hazugan osztott igazat -
ittam az atomsugarat.

Láttam orgyilkos széptevést,
jó feltevést, tettet kevést,
emberben csúcsot s ronda rést,
vergődő szívet, gőgös észt.

De láttam fákat, madarat,
örök mosolyt a nap alatt,
gyógyulni kezdtek a szavak,
s a szívem végül víg maradt.

Öntögetve a színeket,
építettem új hitemet:
emberek, emelt szívetek
ment meg e földön titeket

Ez az én erős kánonom,
s úr vagyok az orkánokon,
minden vérzővel vérrokon,
karoló kar a romokon.

S szívemért megkapom a bért:
új világ küzd az emberért,
veszélyt és szenvedést megért,
hogy én is küzdhettem ezért.ő

Békém hozza az alkonyat,
bíborba vonja ajkamat,
vérpirosak a végszavak,
vér lett a vers - és elragad.

2.

Létem fölött szállnék holtan,
jobban látnám meg, ki voltam,
élőnek a jelen, múlt
ellentmondó, bonyolult.

Lenn a domb lányan türemlő,
édes, kerek, jó az emlő
tapogatva halmait,
mosolyogva-alva, idd.

Egyre mélyebben mosódom,
egyre fogyok holdas módon,
gyerekálom volt a jó,
elillanó, elfolyó.

Tűz bennem, tűz kedvesemben,
majd elégünk, mind a ketten,
mélyebbről ölel a tó:
a szerelem alkotó.

Kicsapódik minden ajtó,
a levegő csupa jajszó,
anyám szeme-tava sós,
egyenruhám mutatós.

Lábam csusszan iszamósan,
más pusztul el, vagy én mostan,
vérlázító buta ok,
vérpatakban taposok.

Visszatérek kedvesemhez,
zord idő jön, újra vemhes,
ellenem tör a világ,
leng a fejsze, jaj, kivág.

Eloszlik a barna felhő,
juhaihoz a hold feljő,
újra kicsi fiú, lány
játszik a part kavicsán.

Ott az állóvízben ringó
kocsányon a sárga bimbó,
vízitök vagy liliom?
ezer vallomás a gyom.

Hát még a park fura fája,
paszulyt lengetett szakálla...
sütött a nap melegen...
Nem, ezt sose feledem!
1971

 

Temesvár

Kilencszer annyi éved telt el,
mint lepergetett életem.
Hány kéz rombolt le s hány emelt fel,
míg bölcsőt tárhattál nekem.

S e kilencszer ennyi év alatt
mennyi mozgalmas pillanat,
csodás és rút és felemás,
ölelés, ölés, zuhanás...

Lehet-e hinni, hogy csak ennyi?
Boldogulni és tönkremenni
mily parányi történelem -

S nem tanultál meg jobbnak lenni.

Hidd el, testvérem, s tarts velem,
- erre tanít meg a jelen -
mindnyájunkért kell lenni s tenni.