CSEKE GÁBOR

Vodka az asztalon
         (versciklus)

Anktartisz: oda-vissza

Antarktisz felé
Hasadó jégtábla
Titkos kapocs
Összezavarodott naptár
Sosemvolt táj
A cirkuszt lebontják
A köd mint a tér...

 

(Utolsó könyve 1990-ben jelent meg, azóta ritkán közölt, a Petőfi-poémát meg egyenesen elásta. Most, itt, az Interneten jelenik meg először.)

Nagy Imre: Cseke Gábor

 

 
VODKA AZ ASZTALON

(petőfi iszik korty korty után
csúszik le a torkán sóhajtozik
halszagú mécs pislákol arcába
fintorog de még nem alkuszik

borhoz szokott lelke szálldos
pár négyzetméteren haza
még hiszi várja júliája
övék lesz minden éjszaka

de morajlik csöndben a tó vize
eliszunban nincs nyugalom
petőfi ma vodkát iszik
korty korty után dagad a fájdalom)

*

volt-e forradalom valaha
írtam-e verset én
verdeste-e kard csípőmet
éltem-e egyáltalán
e tájon kívül mely behatárolja elmém
mintha örökkön ez a tó
ez a fenyves zord anyás felkínálkozó
fogvatartó szabadság
szorongatná a lelkem
álom volt-e a többi ami felrémlik olykor
vagy csak a vágy csupán

*

ha úgy vesszük, tetszettek ám a lyánykák
hogy’ forgolódnék köztük szüntelen
de versben könnyebb szerezni mátkát
a dalban kivirul a szerelem

mikor az élő szóra váltok
szorongva gondolom vajon
a válasz mit a lányból kiváltok
szerelem avagy szánalom

kacag-e nagyokat a hátam mögött
vagy olyan nagyravágyó fajta
én a lyánykáknak mindig verset írtam
majd elolvassa ha nagyon akarja

*

ezt júliára ezt a kortyot
s a következőt is talán
ő volt az egyetlen aki megoldotta
nyelvem s szóra bírta a szám

szeretett rajongott értem
s mondhatom én is szerettem őt
szerettem benne az engem elfogadó
fiatal zsenge nőt

szerettem benne a mámort
s mert versre ihletett magamat
ő hívta elő belőlem talán
a legtitkosabb szavakat

ömlött a vers mint otthon a bor
ha olykor megvendégelt apám
de aztán eljött a pillanat
otthagytam őt a harc okán

tán jó volt így emléke szép
nincs rajta folt nem is poros
ha szoknyája mellett maradok
most nem lennék ily mámoros

volnék mord zsémbes férfiú
kivel az asszony szüntelen perel
s bújnék az egérlyukba is
csak hallgasson már végre el

*

a búcsú
felemás volt sírtunk
és rájöttem hogy magát siratja
féltékeny lett a kardviselőre
ki elrabolta tőle a férjet
én mindig a szabadságot szerettem
a szerelemben is
azért vagyok ma rab

*

halni akartam a csatamezőn
nem sikerült
de nem is bánom
a dárdaszúrással a világ üzent
lezárult könnyed ifjúságom
most ha írnék magamnak tenném
a közönség körülem kihalt
várom a közelítő estét
korty korty után várom a dalt
de csak valami tétova szándék
bukik ki ajkamon
különben jól tartanak engem
vodkán élek és lazacon

*

annuska alszik
drága lénye
betölti az ágyat a szobát
úgy fogvatart az ölelése
ahogy a föld köti a fát
ő etet itat hallgat mellettem
hogy túlélhessem magam
áldásom ő és büntetésem
fogságom fénylő aranya
e tópart maga egy nagy bilincs
észre se vettem csuklómra csattant
annuska volt a ráadás
melegre vágytam meleget kaptam

*

pedig de furcsa
hej milyen fura
hogy én a barguzini fogoly vagyok
valakinek az ura
hogy aki hetente jelentést körmöl arról
miként érzi magát
és mennyire tiszteli őrét
az országot az atyuskát a cárt
annak is lehet egy két parancsa
feküdj tedd szét a lábad
nőre vágyok nem narancsra
légy szíves fogd be a szádat
amit mondanál úgysem értem
s ha érteném is minek
egyetlen barátom az este
s előttem a kotyogó üveg

*

szeretem hogyha orgonál
a hóvihar odakint
míg bentről hallgatom
megtelek gyermeki örömmel
hogy ellepjük újra a világot
mert én a vihar rokona vagyok
vele szállok üvöltök a hodálynyi melegben
ő az erő mely felszabadít
olykor meg is ijedek tőle
mert hosszú utakra csábit
s a végén mindig ugyanaz a kérdés
itt fagyjak meg vagy ötven méterrel odébb

*

míg van mit innom
hallgatok
kérdezni sincs erőm
gép vagyok élem életem
van ágyam benne nőm
ki ételt ád és elringat
ha őrület fog el
aki nem érti sorsomat
de éli hogyha kell
cári ajándék ez talán
ki tudja ki vagyok
de hát ki vagyok én egyáltalán
rigolyák viharok

*

pilvax nemzeti dal lobogó
márciusi ifjak tüntetés
táncsics kiáltvány múzeum
forradalom vad lüktetés

emlékek mit érnek álmomban
egyik másik visszajár
én úgy élek hogy már nem élek
talán már júlia se vár

*

(miért pózoltál egész életedben
sándor ó sándorom
miért voltál gyáva elvérezni
a barikádokon
miért nem mondtad ott
hogy az életed
egy hősi képnél fontosabb
a megtagadott énekek
hazudják sorsodat
ember lettél gyötrődő iszákos
ki szakállába motyog
s míg a halál felé kilép
botlik és tántorog)

*

ha még egy verset tudnék írni
csak egyet legalább
akár meg is halhatnék nyomban
eldőlve mint a fák

de az a vers ha írni kéne
kinek szóljon vajon
nincs aki nyelvem értené
e titokzatos tájakon

életre ítélt kiapadt költő
volt nincs ki tudja
csillagösvényen botorkálva
valahol elfogy az útja

füst lesz vagy marék por
egy elnyújtott segélykiáltás
eledel férgeknek legyeknek
átok és áldás

(1993)
 
 
 

ANTARKTISZ: ODA-VISSZA

1.  (Antarktisz felé)

gyere szökjünk meg antarktiszba ketten
ne töprengj sokat bolond ki visszaretten
a hosszú úttól a sarki hidegtől
jól megy ott majd a sorunk és hirtelen minden eldől
megszűnik a szorongó bűn a rejtezkedés
jégkristályként csörömpöl a bomló nevetés
egyéb se látszik belőlünk csak a szemünk
abból olvassuk le mi is történik velünk
én a tiédet faggatom te az enyémet lesed
tisztán látom benned jövendő gyermeked
vágyát ki most sejtjeidben lapul
feszengve várva sorsa hogy alakul
a sarki fagyban eltehetjük magunk
egy jobb korra amelyben majd szépen felolvadunk
s tobzódva éljük a rövid antarktiszi tavaszt
ma még csak jégtömbök egymás mellett akiket csúnyán kikezdett a nap
gyere velem antarktiszba mintha haza
ez már a jég a fagyos szív szava

2.  (Hasadó jégtábla)

már elaludni sem merek
hallom a jégtábla reped
ketten kuporgunk teli félelemmel
a hasadozó tutajon
kába fejed a vállamon
hánykolódik az óceán
mi tör még ezután reánk
jégtáblánk egyszer elhasad
éjjel nappal csak tartalak
nehogy elússzunk hirtelen
tovasodró vizeken
már elaludni sem merek
így talán fel se ébredek

3.  (Titkos kapocs)

mi ez a nyüzsgés a jég alatt
rajban követnek a halak
test test után test test fölött
opálos kékbe öltözött
csodáljuk ezt a vonulást
a végtelenbe illanást
hányan érkeznek meg s hova
nem tudja meg senki soha
hogy az a hal mit nyársra tűz
titkos kapocs mely összefűz
egy test vagyunk mely kettőbe oszlott
úszunk egy csillogó kifosztott
jégtábla közepén
hol eggyéváltunk
te meg én

4.  (Összezavarodott naptár)

mióta élünk már a sarkon
hiába számolom
összezavarodott a naptár
ahogy az iránytű is fura táncba kezd
kezünkben
és nem akadt egyetlen irigyünk sem
aki utánunk eredve
csakazért is hogy ártson
vállalja e létet
melyben a magány öröme
váltakozik a szerelem megtartó erejével
épp ez az antarktiszi csoda

nem jégország lelkes adománya
mi vittük magunkkal oda

5.  (Sosemvolt táj)

a horgony felhúzva
a távolodó parton már a hunyorgó szem
se fedezi föl  a sebzetten is le-fel járkáló
magára maradt vacogó reményt
a mozduló hajó sorsa fölött már
felső erők döntenek én csak a tatról
nézhetem a jegesedő végtelen sebként
beforró öblöt
ringatom sajgó hideglelős
emlékét egy sosemvolt tájnak
egy tovamaradó szabadságnak mely
csak akkor és ott él ahol
az ember különben képtelen élni

6.  (a cirkuszt lebontják)

mellettem könyökölsz
arcod zárkózott
cserzett
s míg lopva fölleltározom pörsenéseid
duzzatag orrod tövét
lefittyenő ajkad szélét
kis bajuszkádat a korpát
hajad tövén
mintha idegen földrészt szemlélnék
elszégyellem magam
de hisz ezt mostanig is láthattam

a kéz megindulna gyöngéd megszokott útjaira
félúton a mozdulat gondolatába fagy
ahogy minden távolodik
elmarad a part s vele te is
a parton a le-fel szaladgáló
kezeit tördelő remény
marad a szabadság az éjszakák tüze
szépségünk szavunk
mint mikor a cirkuszt
komótosan lebontják
vigasztalanul
fordított sorrendben

(1993-1994)

 

A KÖD MINT A TÉR...

a köd mint a tér mely rámtelepszik és kitölt
a köd a szememen a hályog és alattam a föld
a köd mint meleg szavaid nyirkos hűlő párája
utánam nyúl a szél felém bodorítja lelkemet sajgón átjárja
borzongok mintha láztól keserűségtől magamtól és a köd benyel
némán tikácsol tőlem de aztán alattomosan rámlehel
megpörget bennem téged örvény rózsája a vinnyogó kutyakölyköt
mielőtt magába szívná örökre valami sosemlátott ősköd
a sűrű semmi közepén tündöklő forrongó tomboló minden
mindenhatóbb mert nem bocsát meg akár az irgalmas isten
a köd mint tóduló eső szél hó jégszilánk felhő homok
szisszenő jaj fogcsikorgás összeszoruló felhörgő torok
illatorgia fagyventillátor kályharomboló szélvész
dúdoló pusztulás tífuszos csók s én mint egy bomlott révész
eveznék ide-oda lelkem partjai közt kiáltva
torkomra ködvatta kerül még egy szó s megfulladok hiába
a köd mint a sorsom álnok barát ki befogad eltűr becéz
s míg lassan fojtogatón beburkol sunyin a szemembe néz

1993. november 7.