BÖZÖDI GYÖRGY 

Fülemüle dal 
Almabor 
Régi kertünk 
Müle dal
 

 

(Szül. 1913, Bözöd - megh. 1989. Budakeszi) - író, szociográfus, történész. Legjelentősebb munkája a Székelyföld múltját és jelenét tudományos alapossággal, merészséggel feltáró Székely bánja c. monográfiája. Novellái, kisregényei mellett költészettel is foglalkozott, egyetlen verseskötete (Nap és árnyák) 1979-ben jelent meg a Kriterionnál. Sajátos ízű, epigrammasztikus lírát művel.

Nagy Imre: Bözödi György

 

Fülemüle-dal 

Ha jól meggondolom magam, 
eláll a saját énekes szavam. 
Szinte nem is hallottam eredetiben,  
nem én. 
Pedig ott volt s ott van otthon  
a ciheres peremén. 
S maholnap (rossz fülemmel) 
egyre kevesebb a remény; 
hogy nem is hallom soha én, 
szinte tudom, hogy nem is hallom,  
nem én! 
De mástól szívódik belém, 
s ha nem tudnám, akkor is elfújnám,  
el én! 
(Bár mástól szívódik belém.) 
  

Almabor

Be keserű s úgy fáj, hogy én jó voltam mindég.  
Csak jó, csak jó, s eleven gonoszság  
nem terheli a lelkem. 
Jóságos, mint valami almabor, éretlenül  
keserűvé válik lassanként, 
s nincs mi megédesítse, nincs ami ízet adna neki. 
csak szürcsölöm, s a csömör 
sokszor már elszorítja torkom;  
egy kicsit zavaros, zavaros lé, egy kicsi salak itt, 
életnek igaz törmeléke, 
egy kicsi romlottság a fenekén,  
lent mélyen, de jó volna. 
Felkavarnám, bolygatnám, és elölről éreznék   
mindent, ahogy volt, s újra csodálnám.  
Tán igazabbnak látszana, tán igazabbnak  
tűnnék előttem, hogy itt volt valami,  
valami, amit törtünk, zúztunk, ütöttünk,   
sajtoltunk minden erőnkkel, 
valami, amivel küzdöttünk, vérünk folyt,  
s másoknak öntöttük ki vérét, bicsokkal  
öntöttük ki miatta, 
valami nagy erős hatalom, szörnyeteg  
vagy csak emberi forma, 
valami zavaros küzdelem, harc,  
harc, harc, hogy itt volt egészen  
maga az élet. 
S nem e szürke, egyízű vékony levecske.  
  

Régi kertünk 

Szebb ez a kert, szebb, mint egy költemény,  
ennél szebbet nem is olvastam én,  
pedig nincs versbe szedve semmi benne,  
uborkák kúsznak, ágra menve 
fogóznak össze karcsú karjaikkal,  
messziről éppen erre néz a pitvar,  
s a kert végéből ide kandikál  
a sárgán nyíló napraforgószál  
kiültetve nagy szirmait a napra.  
A zellerek közt árván elhagyatva  
a karalábénk bámul segítség után,  
illegetvén a nagy hasát sután,  
mint a szatócs, ha jóllakott ebédre  
és sétálni indul ki a rétre. 
A hagymatábla, mint ifjú hadsereg,  
a világ ellen rohamra ered, 
habzsolja zölden, mit közelben érhet,  
e nagy mohóság mi mindent nem ér meg! -  
követeli a napfényt, földet, levegőt,  
s nem győzheti le semmi, semmi őt.  
Hát még a nagy tök! öntelten, bután  
megy a csavaros indája után, 
napra teríti lapu-takaróit, 
mint a gazdasszony nagymosás után.   
A paprikák sem hagyják magukat,  
dudorodva törik a kiutat 
az apró, hegyes levelek közül,  
s a paradicsom már olyan büszkén ül  
a helyén, minthacsak rajta múlna, hogy megérik.  
A káposztákról jobb is nem beszélni,  
úgy guggolnak, mint annyi fürge néni,  
kik világ sorsát intézik csevegve  
és sopánkodva néznek az egekre.  
Hát a murok s a petrezselyem?  
Földjét feszíti szét, ezer helyen,  
s törtet mohón, követelőzve lefelé,  
hogy zöld levele szinte már kék belé,  
Habzsolja minden itt, mi az övé,  
s magát helyezi mindenek fölé,  
mert minden élni, csak élni akar  
s nagyot nőni, de ezt mohón s hamar,  
hogy zeng belé a táj és dalol a csend,  
s a legkisebb is csak azért cseng,  
hogy nagy lehessen ő is és megérve  
ragyoghasson, bár nem tudja, mivégre.  
Az élet árad itt, maga a nagy-nagy élet,  
mit megölnek s újjászülnek az évek,  
az ősz mindent elpusztít mindég  
s elülről kezdi az új tavasz, mint rég,  
és rügy fakad a tarlott ághegyen.  
Anyám őrködik, hogy itt rend legyen,  
paszuly, krumpli megkapja a helyét,  
s el ne födje a tök a káposzta fejét,  
ki ne vesszen a tárkony és saláta,  
s örvend, ha a zeller helyét eltalálta.  

Gyermekkorom kertjében így tanyázott  
együtt a béke és az élet, ám ott  
is maradt valahol mindenestől,  
s csak néha, nagy bánatomban keres föl  
és álmaimban, de már hiába minden,  
szegény anyám, hová lettél te innen,  
hová vesztél örökre, nyomtalan,  
éppen tavasszal, mikor a legtöbb dolga van  
a jó kertésznek, amilyen te voltál?  
Lásd, az életünk összeomlott, s ott áll  
minden, nem lelve helyét, felkavarva,  
beleszédülünk már e zavarba, 
nálad nélkül nem kaphatjuk a rendjét,  
az ment csak meg, mi belőled dereng még.  

A régi kertet miért is idézem én...  
nincs már belőle, csak e költemény.  
  

Müle-dal 

„A füle 
müle 
műda 
la!" 

Mit szóla 
nál ha 
e se  
szóla 
na? 

Danál 
nál tán 
tán nála 
jobba 
kot? 

Hadd fúj 
ja hát 
a megszo 
kotta 
kot!