BÁRDOS B. ARTHUR

GYERMEKSZEM
A remekmű
A labdarúgó
A példakép
A JÖVŐ MÚLTADBAN ÉL
SEHOL
HATÁRHELYZET

 

(sz. 1923, Kolozsvár) családi nevén Boros-Bárdos - újságíró, költő, novellista. Az 56-os eseményekig szerkesztőként dolgozott szülővárosában, éveken át az Utunk c. irodalmi hetilap szerkesztője. 1958-tól Bécsben él, költészete az utóbbi két évtizedben teljesedik ki, mind gyakrabban van jelen ismét az erdélyi irodalmi lapok hasábjain.

GYERMEKSZEM

            Unokáimnak

A remekmű

Előttem kocka
kockákkal összefogva
tölti meg a papírlapot.
Vizsgálom. Nézem. Forgatom.
Rajzolni készülök: a kör
rezgő vonala meggyötör
kissé, bár csak ceruzanyom
a füzetpapíron.

Ez nagyapa feje. Két pont,
két szem között a nyalka,
hosszúra nyúlt vonalka
megrokkant orra. És durcásan szalad
elő a vékony ajka.
Hasonlít rá? Lesz haddelhadd,
ha miatta rám orrol...

Tovább !.. tovább ! A kurta nyak
apró vonás.
Mást nem tudok: milyen a más?
Csücsörítem a szám,
s már gömbölydedül a pici pocak
izgága ceruza nyomán.
Két szeleburdi láb
kapáIózik alább.
Kocka kockákra hág: az irka
lapján a vad alkotóláz
a felnőttekhez emel - babonáz.
Bizony, itt látható: a mű kész.
Vagyok a tökéletes firka-
művész!
1996. március 13.


A labdarúgó

A nap kerengő labda.
Valaki fellőtte a magasba,
és ott maradt.
A bőrfoci gömbölyű arccal
békül az örökös kudarccal
meghunyászkodik, s visszapattan,
ha éri a falat.
Focizgatok naphosszat és a nap
pofátlanul, izzó dühében
végiggurul az esti égen:
dagadva ellappad
a dunnavastag alkonyatban...

A nap kerekded. Forró labda.
Istenke az irtó fellegerdő
fölé csapta,
s eltévesztve irányát (a tekergő!...)
lustán a szomszédos lugasba
lohadt.
Én nekirontok - a heves
rúgástól álomszépen suhan újra,
szikrát csihol sistergő súlya
lendülő lábszáram felett...
Nagyanya büszkén emleget:
a hetedhét országon hírneves
csokival fogad.
1996. március 18.


A példakép

A képernyő
a mozi üvegvászna,
egy gombnyomásra
Donald Kacsa hápogva rázza
vésztjóslóan tollazatát --
rugóra járó, fürgefi egér
az incifinci lukba belefér,
s Leó, az oroszlánkirály,
bozontos fővel szinte hozzám ér,
mikor a szobámba kiugró,
meredek sziklára kiáll...

Ó,     Csupa merev mosoly:
cikáz a videó,     az arcom a fogoly,
és tippelek: a tipp     ha izzadó kezemben
a hebehurgya klip.     kaland kalandra rebben
S lám, magnetofon     vagány game-re hiú
szalagra rovom     fölcsipogó fiú --
a techno-dallamot...    a robotoló boy.

Mai gyerek vagyok...
mai gyerek...
mai...
vonulnak fel a gügye mondatok
toporzékoló pónilovai...
1996. március 21.


A JÖVŐ MÚLTADBAN ÉL

A valósághoz semmilyen közöd,
mert életed lassan elévül:
véletlen szülte határok között
végsőkig viszonyulsz, és végül
porrá puhul, ami fölépül,
a babilonhű felhőkarcoló.

Rövidzárlatok réme sündörög
koholmánygyártó koponyádban
a bonyolult jövőáramkörök
tekervényes gomolyra váltan
robbannak föl: káprázatos idők
a csődcsörömpölő halálban!

Jövőd, akár a szappanbuborék
elillan - emlékezetedbe...
A rezdülő múlt lehel rá, s a lég
szivárványlépcsőin lebegve
alá semmivé lappad lelke.
Könnyes szemmel sajnáltatod magad.

A földmagányba zárkózol: izeg-
mozog kiérlelt magjában az Isten,
fürösztik mélyre szivárgó vizek.
Gyökértelen, honnan merítsen
lúdbőrző léted valódi reményt
ha tőled függetlenül van, ha nincsen...
1996. október 19.


SEHOL

        Fodor Sándornak

I.

Itt ülök a Ruhr-parton,
Osztrák útlevelem jogán...
(Dehogy ülök...) Költői túlzás.
Vegytiszta vagy zavaros vizes tükre?
Minden folyónak más a
medermély avagy sekély látomása.

Itt ücsörgök a Ruhr-vidéken.
Lévén a legutolsó mohikán,
már senki sem követ,
s azon tanakodom: mi végre
lettem westfaleni, s mikor érem
el utol magam, hogy megpihenjek
a Szamostól s a Dunától jövet
néhány nyög- és nyugdíjas évre...

Itt sürgölődik szaporán
lányom és feleségem --
lombos fővel a fák
a szél pányváján fészkelődnek,
foguk fenik a növő unokák,
s a kék ütemű mennybolt sínein
az erdélyihez hasonló
felhőrakomány tolat az égen.

II.

A nemzetközi
vonatok naponta késnek:
menetrendszerük sántikál...
(...mibe?...) - kérdi a tős-
gyökeres polgár,
s az órák mánusára dől
a társadalom jóléte felől.
Oly balkáni az ismerős --
válságosan tapintatlanú vég...
Európa
vastagbőrű talpára ég.

Tüntetésből tüntetésbe lépek,
s a földgolyó galád
galacsinján kérkedő kotrógépek
morzsolják szét a csönd talapzatát.
A kikönyöklő omladék
kövei szívós szárnyat bontanak,
s az új évezred madaraiként
csipegetik sugárzó csőrrel
az ibolyántúli fényt...

Küszöbről küszöbre lök
visszeres múltam.
Áthágtam hullák halmazán.
Csupasz csúcsain megtanultam:
a talaj öröksége sem örök.
Apám a hazai ágon a holt
s anyám (még mielőtt a füstbe ment)
a tapasztalt földre koholt...
Sehol se vagyok itt- és otthon.
De hová költözött hazám?
1997. február 20.


HATÁRHELYZET

Szembogaramba tűz a nap.
Rőt küllőivel szétterpeszkedík
a szűkülő pupilla
árnyékhűsített pitvarában.
A főbérlő... Vibrál a pilla
szemhéjam érzékeny szegélyén.
Derűsen ing a hóvirág, pedig
téli tócsában ázik a hátam
mögött a nyűtt, talajmenti homály.

Fölhorkan a kézi fűrész. A fül-
sértő hang pengéjén riad a kert.
Hallatlanul telefonál
a hetedhét határról Isten
új készülékén rendületlenül.
Talán fülelő hallgatóra lelt
bennem, aki félúton tétováz,
sarat dagaszt
s félteti még a téltől a tavaszt.

Hát ide értem és - megállok.
Csalékony a semleges árok.
Ugorjam át? Eltöppedek a fényben.
Határhelyzet. A jelre várok.
1997. március 1.