BALÁSI ANDRÁS

Strófák
Búcsúnk
Fiú
Végül (szonettkoszorú)
Nem hagyhatod
Középen
Elődök
 

Balási András

(1967-ben született Marosvásárhelyen, ott is él, pár éve közöl az irodalmi lapokban, bemutatkozó kötete 1996-ban jelent meg, különben Kányádi Sándor unokaöccse. Ígéretes, formaművész, most a marosvásárhelyi színifőiskola dramaturg hallgatója)
 
 

 

 

 

Strófák,
melyeket testvérének Kanadába röpülésekor szerzett

Egyre jobban szorít a ház, a szoba,
székem szúr, akár egy gonosz mostoha.
Képzeletem ragad, mint sárba a kerék,
üresbe pörög a teljesség, a remény.

Tudni, hogy szeleken és sasokon túl
mégy, s az egykor együtt induló sorsunk
széttört cserépként miriád darabra hull,
s ezentúl engem messze, téged hazahúz.

De felénk nincs sem aratás, sem vetés,
bennem sincs, nem is lehet ellenvetés,
végül a fájdalom egy: elszakadni.

Legdrágábbakat látjuk elmaradni,
legdrágábbakat látjuk szállni tova.
Csak kibírni lehet. Megszokni soha.

 

Búcsúnk

duplarövid éjszakája torkomra
tetoválta könnyben úszó szemeid,
reszkető fény jelezte, hogy lomha,
sunyi vonat a semmi éhébe vitt.

Háttal álltam, de duzzogó fejemig
csapott egy árnyék. Tudtam, hogy a csókra
lendülő kéz tűnő árnya nekem int,
s a dac könnyeimet vállamra szórta.

Most minden egyszerre jön, az az éjjel,
az utánad kiáltó sötét széllel
bélelt, egybefolyó rongynappalok,

az állomás és távolodó arcod
vélt vonala, ahogy a gőzzel harcol,
s a kattanások: meghalok, meghalok…

 

Fiú

A nappal még eltelik valahogy,
focizik egy elképzelt csapat ellen,
tudja, a sakkhoz sem kellenek ketten,
kenyeret az ebédhez maga hoz.

Délután a vén erdő alatt császkál,
mikor pillangó után szalad, ott
lép át árnyékán, ahol mama volt
leheveredve, a nagy tölgy lábánál.

Félárva fiúcska, egyke szegényke,
a morgó este megint utolérte,
s ő egyre azt a kezet keresi,

a fal árnyait már sorra letépte,
de mindig ugyanazok jönnek érte,
a sötét órák szörnyetegei.

 

Végül
( szonettkoszorú )

  „20. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja."
 JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE 1.2.

1.
Miért a harc s miért nem az öröm,
az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös
esők, a sápadt fények a ködön,
miért a harc s a küzdés árnya üldöz,

mikor megannyi csoda vesz körül,
miért a fájdalom és a csalódás
vonz, legbelül miért dagad, feszül
a céltalan harag és a mohó láz

a mindig álmatlan vak éjeken,
miért a látomás s az idegen
hideg fények s nem a megfogható tény,

miért az időtlenség léha vágya,
s nem a pihegő perc, a béke ágya:
örök miértek börtönébe értél.

2.
Örök miértek börtönébe értél,
hiába rázod már a rácsokat,
kisebb vagy itt a hulló porszemcséknél,
léted maga a meghasadt tudat.

Mint hajnaloktól rettegő beteg
fordulsz el a jelentől és a fénytől,
hunyt szemed emlékekkel elfeded,
bár ott, benn, millió titok dörömböl,

mint végképp elfelejtett tébolyult rab,
lassú, kimért, halk léptekkel beméred,
hova jutottál, néma birodalmad,

s a visszahozhatatlan veszteséget,
sugár a rácsokon át, képözön,
mindaz, mi immár vissza sose jön.

3.
Mindaz, mi immár vissza sose jön?
Miért nincs erő visszahozni azt,
mi kifoghat a kegyetlen időn,
a leheletnyi halovány vigaszt?

Az emberi erő is csak olyan,
mint látszatokba bénult hatalom,
fáradtan tovahömpölygő folyam,
mélye halál, felszíne nyugalom.

Fogalmakkal boncolgatod magad,
de mindig az új miért-had marad,
nem az, amit oly szomjasan kerestél.

Egy új »mégis« mégis életre kél,
pezseg, s a kérlelhetetlen remény
most mégis meglegyint, mint illanó szél.

4.
Most mégis meglegyint, mint illanó szél
a fojtó párába fulladt holt fát,
a boldogság, melytől oly messze estél,
és millió irány út villan át,

sirályok röpte, dagadó vitorlák,
laza hullámok fodros, lágy sora,
a helyek, ahol őt követve jártál,
mindaz, mit többé már nem látsz soha.

Némán, lógó karokkal ülsz a gondok
kemény priccsén, zokog a bánat árnya,
tán végvár e börtön, mely rád csukódott,

s e szomjban mentő vízcsepp e »hiába«,
hisz a reménység szellője is itthagy,
a forró vágy marad, robbanó csillag.

5.
A forró vágy marad, robbanó csillag,
hát ennyi lett a fény, a szerelem,
az önző csak s csak egyedül maradhat,
önnön sorsában árva s idegen,

megértéstől és részvéttől távol,
magába zárva puszta szigeten
álmodik a mégisről, a továbbról,
ne lássa önmagát így, vesztesen.

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,

a pillanatonként mind kevesebb,
a hely s idő, mikor nincs már mit tenni,
a végső robbanás előtti csend.

6.
A végső robbanás előtti csend,
legalább most lennél őszinte, tiszta,
fonnád imára két fáradt kezed,
legalább játszanád, tennél úgy, mintha

megtértél volna, vissza az egyetlen
létező útra, hol valaki vár,
de nem, nem, elmerülsz a sohasemben,
és onnan is kaján átkot kiáltsz,

nem fordít meg a kín s a fájdalom sem,
konokul küzdesz a mindenség ellen,
felismerések űznek és hasítnak,

az önámítás látszata szemedben,
állsz s vársz megalázva, véresre verten,
átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy.

7.
Átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
feledve élted minden örömét,
embert, Istent, minden élőt, mert elhagy,
s mert mindenedet adtad semmiért,

átkot sziszegsz tagadva a szerelmet,
elvetve mindazt, miben hinni kell,
összecsapnak a hullámok feletted,
mocsárba süllyedsz, s ez sem érdekel.

Örjöngsz... Aztán megtorpansz hirtelen,
lecsúszol a fal mellé csendesen,
ijedten, magadnak se vallva meg,

hogy súlyos haragod is szétesett,
remegő térdedre hajtod fejed,
s titkon a közöny férge is kikezd.

8.
Titkon a közöny férge is kikezd,
kapaszkodsz álmokba és emlékekbe,
mindabba, mi már régen elveszett,
de sodor az ár üresen, lebegve,

lassú túlélésre hangolt lélekkel,
mint téveteg pihét a nyári szél,
mind távolabb, e torz világ felett el,
megállni az éj s a nap szélinél,

valahol egy közöttes nemben, létben,
s eltűnni mindörökre észrevétlen,
akár vándormadár a fagyos égen

remélve, bízva melegebb hazában,
már szinte felszabadultan, vidáman,
a hiány bomló univerzumában.

9.
A hiány bomló univerzumában
lebegni, vágyni, amíg még lehet,
csak kóborolni céltalan, hazátlan,
lehelni a goliárd éneket,

zuhanni önsírató mély dalokba,
melyek feloldják benned végre, és
feledtetik azt, ki lehettél volna,
s elmossák a babonás rettegést.

Az álmok fényei is elsuhannak.
Fakó visszfénye maradt csak mindannak,
mit álomnak mondunk. De ne fogadkozz,

ne remélj, ne sírasd többé a múltat,
az emlékek eltorzultak, hazudnak,
legalább itt, ember, térjél magadhoz.

10.
Legalább itt, ember, térjél magadhoz,
verd agyon az álmot, mint orvvadász
a fókát, az álmot, mely enyhülést hoz,
másképp kiutat ebből nem találsz,

lassítsd, állítsd meg a lázas kavargást,
maradj a feszes csendben tétlenül,
kezdjed tanulni a fájó lemondást,
elviselni, hogy két válladra ül

a felelősség, hogy mind nehezebb lesz
beletörődni: mindhiába szenvedsz,
a hiány sósava csontokká rágott,

rab vagy, zárd be te is külön világod,
kezdj új, önfeláldozó, tiszta harchoz,
az önféltés tisztára sohasem mos.

11.
Az önféltés tisztára sohasem mos,
ezért vesd el és told rá a reteszt,
fordulj mások felé, a tisztuláshoz,
zárd el magad attól, mi nem ereszt.

Tényleg nincs bocsánat? Mindenki végül
csak ide jut: felmérni mindenét,
s a szebb jövő minden reménye nélkül
kitart, bevárja ama néma éjt?

Mintha őszinteség lappangana
félszeg, tétova, halkuló szavadban,
mintha e pillanatban, torpanásban

nagyobb békét lelnél mint valaha,
s megint a tükörbe mersz nézni hosszan,
noha a szívedben csak árulás van.

12.
Noha a szívedben csak árulás van,
te légy fegyelmezett, tárd fel magad:
sosem bíztál se barátban, se társban,
magányod íve is kettészakadt,

úgy vonzottad az állandó bukást,
mint árny a fényt, mágnes a vasszemcséket,
és ha volt békesség, az árulás
tőrjével döfted le a békességet,

szorongva néztél ki a hajnali
vad kavalkádba, gyűjtve reggelig,
mit végül nem tudtál kimondani.

A végzetes hallgatás elborít,
elalszik benned minden pisla kétség,
magába szív a villogó sötétség.

13.
Magába szív a villogó sötétség,
aludni lesz jó fény és álmok nélkül,
odabenn az öncsaló bűn, a vétség
fátyolfelhő foszlányokká fehérül,

aludni, akár jó munka után az
önmagával végképp megbékélt munkás,
feledni mindazt, mire nem volt válasz,
s aki voltál – merő látszat s hazugság.

A tört értékrend visszájára fordul,
az ösztön önzőn biztossága széthull,
de fölötted az Ige mécse ég még:

sugár lehetnél e sűrű, vak éjben!
Eljött hozzád, lehajolt, és te mégsem,
nem érezted megváltó érintését.

14.
Nem érezted megváltó érintését,
elvakított az őrült küzdelem,
miközben melletted, akár a szélvész
zúgott el az élet s a szerelem.

Próbálod összefoglalni a nincset,
ne tagadd, benned volt a győzelem,
s győztél? Mit ér a diadal, az ihlet,
ha embere üres s istentelen?

Menekülhetsz tündéri ölelésbe,
és bújhatsz álcaversbe szenvelegve,
kifoghatsz ügyesen erőn, időm,

mutathatod megostorzott magad,
de a kérdés, az csak kérdés marad:
miért a harc s miért nem az öröm?

15. (Mesterszonett)
Miért a harc s miért nem az öröm?
Örök miértek börtönébe értél.
Mindaz, mi immár vissza sose jön,
most mégis meglegyint, mint illanó szél.

A forró vágy marad, robbanó csillag,
a végső robbanás előtti csend,
s átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
s titkon a közöny férge is kikezd.

A hiány bomló univerzumában,
legalább itt, ember, térjél magadhoz,
az önféltés tisztára sohasem mos,

noha a szívedben csak árulás van.
Magába szív a villogó sötétség.
S nem érezted megváltó érintését!

1998. VI. 7. Marosvásárhely 

 

Nem hagyhatod
 Mácsay Pál „A Dunánál”
  című költeményt mondja

az álom mint beteg
gazdát a barma elkerül
ha lehúnyod szemed
hömpölygő duna dinnyehéj
halk versek árama
remeg kereng szorong feszül
s hiába suttogod
a szűkölő éjbe ne félj
eltűnnél min a vad
új öncsalások sűrűjébe
de ősök tartanak
mint roskadt házat a gerenda
az árral szemben állsz
nem hagyhatod nem most se mégse
s ez sem elég marad
a más a több lehetett volna
omló partot a víz
önt el sodor a félelem
jön úszik a felismerés
magadba nézel és
látod felméred hirtelen
mohó küzdelmedet
akár harmatcsepp oly kevés

 

Középen

Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,

míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
sorra lépvén végtelen végletekbe,
s csak miután már végképp leroskadtunk
pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?

A kérlelhetetlen kérdés követ,
s a felismerés-kényszerben, mint omló
bányában az ottfeledt mécsesek,

el-elfulladva, pislákolva égnek
az egymás értelmére világító
feloldhatatlan ellentétek.

 

Elődök

Szeretném hozzájuk mérni magam,
de elég visszanézni: nem lehet,
hiszen semmit sem ér, mi céltalan,
tétova életemben mérce lett.

Végigdolgozták pontos életük,
mint rügy, bomlott az egyszerű öröm,
tették és folytatták önzetlenül,
ami elől naponta megszököm.

Az újra-semmiből is gyarapodtak,
mindig-remény volt a holnapra holnap,
s szelíd békességben tudták eltűrni,

hogy e szörnyű század sorsukra omlott –
merő szégyen, de mindebből élünk mi,
degenerált utódok.