BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN

Anyanyelvtelen
Versvirágvasárnap
Verstöredék Trianon után
Variációk a nincsre
Szent László palástja
Szétszedett ejtőernyő
Levélféle pernyeszárnyakra
Sorok egy EU-kalaphoz
Hiányzó évszak
Fehér mezők hiányzó lovakkal
Egy XXI. századi költőtáborhoz
Hangszerszóló
Vászoning esőben
Száradó szőlőlevelek
+
- egy költő
Sóút 1430 körül
Leltár

Nagy Imre: Bágyoni Szabó István (Sz. 1941, Bágyon község - Torda közelében) erdélyi magyar költő, író, műfordító. Magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári egyetemen, előbb Nagysármáson, majd Tordán tanított, ahol a líceum aligazgatója lett. A helybeli Jósika kör elnöke, 1974-ben a kolozsvári irodalmi hetilap szerkesztője. Jelenleg Budapesten él. Versei a népi hangvétel és a modern formajáték elegyítéséből születtek. Prózában is sikeres. A válogatás 1980-ban kiadott Végtelen reggel c. kötete alapján készült (Dacia, Kolozsvár).

 Anyanyelvtelen

 

fiú volt - mondták

s mint fény a tükrön

villant át csorba életünkön

 

fiú volt

derék

s mint vadász vadját

dicsérték hosszan

a magzat anyját

ki egyenest a méhéből temet...

vajon az egek hogyan fogadják

a föl nem síró

tetemet

a névtelent            az anyanyelvtelent?

 

vajon ott kik lajstromozzák

a hangtalanul érkezőt?

a holdfény-tisztát

a sosem-vétkezőt

 

ott is vajon csak paragrafusra

nyisszentik el a köldököd zsinórját?

vajon az illetéket

ott is kiróják?

 

a buszok ott is rozsda-dobozok?

az utcarikkancs ott is egyet fúj?

a betűbölcsőt ott is kihajítják?

sújt-e ott is a nyelvi  egyensúly?

 

a zászlók ott is csapnak, ostorognak?

az anyagerinc ott is akasztófa?

szólniuk kell vajon kakasszóra

a magzatvíztől hurkos ostoroknak?

 

-----

fiú volt - mondták

két keze ökölbe’

hajtja szekerünk'

körbe... körbe

 

csak száll      nem szól

nem szólint

mélyül  az első

anyaszóig

 

 

Versvirágvasárnap

 

ahányszor hó hull        s az idő mélyén

valahol egy-egy füstös Pilvaxban

himnuszok kelnek istenek arcán:

annyi tavasz van

 

aztán a Nagy Út       Pozsonytól délre

Zerintől Csíkig s át Kolozsvárnak

hol költők s bohócok vérébe rejtett

tizenkét pontos imára várnak

 

mint apostolok        pont tizenkettő

fohászuk gyűjti a nyüszítő szél

Nemzet kellene vagy Dal a nemzetnek

mely istenekkel versenyekre kél

 

egy Haza kéne        hisz' szertepörög

havak hulltában s gyökerek táján

ha kifut az égre s szitokká válik

minden mondatunk a föld orcáján

 

az az egy kéne       Isten tenyere

imát és átkot megtartó mákony:

s jöhetnek havak időördögök

törhetnek ránk cári paripákon

 

Urunk ha értesz       bólints a fákkal

bukkanj fel egy-egy füstös Pilvaxban

ne hagyd hogy bohóc s költő kikapjon

röptesd a dalt ha hívó tavasz van

 

a Verset indítsd       mi nem vetélt el...

a győztes sorok valahol várnak

valahol nincs versfegyverletétel

se vers-Arad       csak versvirágvasárnap

 

Budapest, 2002 márciusa

 

 

Verstöredék Trianon után

 

Páskándi Géza emlékére

 

naponta kitalálom a hazámat

országomat valakik kitalálták

pipás ujjukat nem a bagón:

egyszer csak a térképen találták

 

ez itt az Olt       amott az Ipoly

égi másuk a Hadak Útja

úgy fut ki minden víz-sikoly

udvarunkból        hogy pocsolyás lesz Isten kútja

 

a Kard helyett száraz vödrökkel

veri az Ég meg ezt a tájat

s teszi bűnössé a szomjazókat

mert        épp ide találtak...

 

idetaláltunk és élnünk kellett

termettünk törvényt           s a törvény termett

ezerszáz jogot           s jogtalanságot

az álom fattyút – a fattyú álmot ellett

 

szikkadt kannákkal ki idetévedt

szomjúhoz sok-sok ezredévet

 

nem találja édes hazáját?

nem is voltak          csak kitalálták

nem is voltunk?        

                                   csak beeresztett

Istenünk           s nyomott kezünkbe keresztet...

 

vagy csillagot hogy felhúzódjon

egek alá        mint óvó ózon

minden erőnk         ha maradt még

s figyelje onnan: lent minden miért ég?

 

azóta hamvak küszöbén alszunk

álmaink parázs-rovátkák mérik

nyertesek  nézik utolsó harcunk

s mélyülünk          új ezredévig

 

 

Variációk a nincsre

 

1. Ha mellénk ülnél

 

Ha mellém ülnél, mint a kisdedek,

megtudhatnád, miért sietek

kimondani bárhogyan a szót:

a Gyermeket                az élni akarót.

az éltetőt, a mindég kérdezőt,

a belénk ütő, folyton kétkedőt,

ki érteni és félteni is képes,

ki nem rohan fel első istenéhez

bepörölni a nyugtalan apát,

hogy miért nincs       

                                     hogy miért adta át

a játék-jogot,

ami megillet,

hogy mért vagyok felnőttel telített

futóbolond egy rejtelem után

minden este

                                      és minden délután

innen határon és azon túl se...

 

Álmok határa nincsen úgyse.

 

Aludj kis Öreg

s telepedj mellénk,

álmok cumiznak

anyád réveteg mellén.

 

2. Sínpárok végén

 

mikor a vérsejt holtfáradt már

s az éjszaka is vágánya végét járja

nem kell a józanító zsámoly

nincs szükség  utazó mózeskosárra

hol felsírhat egy abbamaradt mondat

 

sípjele  be se futott

gyermekkor-vonatodnak

 

(Kolozsvár, 1985)

 

 3. Várakozás

 

Nézd, négylépés-szobánkban minden

- ha elfáradva térsz meg - veled bágyadt…

Mért megálmodni balladásan is

a helye-nincsen síró nyírfaágyat?

 

Pedig férfi-tűzzel óvom tested

pólyájában fiunkat… Te is félted…

Vagy féltenéd, mint égre szomjas fák

vihar láttán a növő csemetéket. -

 

De tátong udvarunk. Suta. Némán

hemzsegi be száz megálmodott játék.

Mi egymásba nézünk várva, vádolón:

utak, melyeken senki se járt még.

 

(Torda, 1970)

 

 

Szent László palástja

                        avagy: a Tordai Hasadéktól a Budai Hegyekig

          Lászlóffy Aladárnak egy elszalasztott beszélgetés helyett

 

Lehet hogy ez az utolsó kiáltás

Talán most hull első sátrunk össze

Mit a Poros Út             a futó málhás

Hagyott reánk e történelmi őszre

 

Lehet            épp e hétvégen fosztják ki

László szentünk meghasadt palástját

Kőpénz-aprónk épp most sorsolják ki

Zsebéhünknek            mit a huzat átjárt

 

Mi lennénk a végső szemtanúi

A vonaglásnak             hogy ki meddig ér el?

Szó ha szól              mit nem lehet tanulni

Más anyától  más tejjel s igével?

 

Az a más kit hónaljunkban vélünk

Hozzánk nőni           s táplálni ön-vérrel

Míg Európa sírkövére hullunk 

Húsunk hűlő rostjáig sem ér el

 

Néma szájjal nem lehetsz csak vesztes

Ki önmagánál eggyel többet vesztett

S mert a föld ma mostoha             s nem szülő:

Befödi az utolsó keresztet

 

Lehet           ez az utolsó kiáltás

A vég előtt hisz sátrunk rezzen össze

Mondatunkat rázza egy Isten-káromlás

Kapaszkodunk történelmi őszbe

 

 

Szétszedett ejtőernyő

avagy: a mondat zuhanása

                                          (Nem ajánlom senkinek)

 

unom már azt hogy vége

hogy nincs tovább            hogy mit mivégre

szorít ki minden napból

a napbanézés - e ránk szakadt kór

unom hogy hosszú igen hosszú

valahány oda-út és vissza-bosszú

mindenik elénk tárult kicsikart határút

mindegy ha kis- ha nagyhatár

a jelző ellenedre jár...

és mosolya

titkaid megvámolja...

 

halálos       tudom        de minek

annyit skandálni a semminek

hogy nincs tovább hogy mit mivégre

csap ki a vér a forgó égre

hogy szorítni kéne           mert megy szét

az örvénylő Kárpát-medencét

 

pedig bordádba mélyülnek az ujjak

a láncszemek homlokodba vakulnak

és belédhunynak a kristályok

és megannyi kifakadt tályog

minden elsodort iskolapad -

 

unom már azt hogy unom

mit kéne megtanulnom

s viselnem        mint a barmok

szegyükön azt a farkaskarmot

s hogy szögeken kellene hálnom

ha ott születtem

           és meghálálnom

kellene minden tettet

mit - ellenemre is - érettem tettek

közeliek         s jó távoliak -

mert... egyébként megtépett gyanús páva

tetemeként hullok Európára

ugyebár

BEcsapódnék            s nem KI az égre

és nem sejthetném: mit mivégre...

s miért zsugorodik a láthatár

bár a zuhanó lát ha kell

és oda hull ahol a kő

már megpihent és rettentő

hullását ÁLLVA méri be

mélyülvén önnön véribe'

hogy reggel újra kezdje -

 

unom már hogyne unnám

a figyelmességet           miszerint urnám

lehet majdan a bátor-

talan rugaszkodás a Házsongárdtól

s a küszöbtől             ki egy jó szóért

átbuktat vértanút s át hóhért

kopott gerincén

             és ahogy félbetört lovat

a verseny meglovagolhat

és verhet amiként Isten verhet

csak

ha Sátán fogja nyerged

hevederét          és mélybe ránt és meg se gátol

hogy rád zúduljon             már-már önmagától

az elorzott föld - mely eltakar és ápol

 

unom már azt hogy hűség

tapadó lett a hűs ing

iszatag kentaurok

kötik köréd s mint hurok

szorítja vállad melled

hogy beljebb              egyre beljebb...

díszsírhelyet csak így kapsz -

így angyalodna el a sok kis ördög?

és akkor meg minek kitörnöd?

ugyebár...

 

hát türelem              türelem              türelem

a szélnek mondd hogy hű legyen

a víznek mohának levélnek

az anyatejnek a búzakenyérnek

a golyónak a késnek a dorongnak

a vérnek mondd a bomló napkorongnak

Istenünknek                 ki porzó úttal áldott

és mérte ránk országul a világot

hogy meg kéne pihenni már

hogy MEG KÉNE PIHENNI MÁR

a jelző ellenünkre jár...

az elmékbe pólyált alany

otthon van itt                de hontalan

szakadoznak a kötőszók...

a hevederek - a meghatározók

hogy majd - szétszedett ejtőernyő -

zuhanjon ránk a MONDAT

maradéka TÚLvilágunknak

 

(Budapest, 1990-1991)

 

 

Levélféle pernyeszárnyakra

avagy: 100 sor magány

 

 

Tűző napsütésben bolond ki tűz mellett

sütteti magát                  kánikulában különösen –

mintha nem égtünk volna már le számtalanszor…

 

Napok (mit napok: félszázadok !) óta

lobognak a lángok a Tordai Ház udvarán

kiskertjében a kerten túl is vagy az ereszkedő

eresz alatt                hová a gerendák kikandikálnak

mint nyújtott feszületvégek…             lobognak

s ha csak lobognának

ahogy egy égő almafa szokott

ahogy felkarikázott s lecsonkozott

szőlővenyige szokott

amiként égő könyvtárak  felperzselt officínák szoktak…

 

Nézem a megszeppent ház ablakszemét:

hunyorog                 pedig pilláit gonddal kovácsolt

vaskereszttel támasztották alá valakik

hunyorog                 mintha az alá-alászálló

pernyeszárnyak képtelenek volnának akár

szilánknyi rést is vágni a képben

abban a képdarabban

mit a világ beereszt…

 

„Vettem a kőházat Trankó Jánostól 1880-ban

tíz bőr árán, ő peniglen vásárlá 1836-ban” –

olvasható a gerendába vésett családi krónikában

néhai Benkő István szűcsmester talán egyetlen irományában

mit is az eljövendő tulajdonosok

úgymint Aichinger Gusztáv nyomdász

és nevelt lánya Sarkadi Vilmosné

eléggé nem becsülhető okulására rótt…

 

Tűz pusztít                   igaz: a kőház örököseinek tüze

vasvillával és gumicsappal szabályozott tüze

pusztít már napok óta hajdani udvarunkon…

 

Adj erőt Uram ne gondolni arra

vajon Trankó János vagy a derék szűcsmester

mért forgolódik tordai sírjában

s arra se              hogy vajon Aichinger Gusztáv mért nem

égette el gégerákos testét Galícia tüzeiben

miért hogy hazahozta                  s épp Tordára

a Jósika 60-ba                   a dekkungok tüzében

készített fényképfelvételeit

kiégett háztetők

akasztott spionok

alkalmi szeretők

és alkalmatlanná vált frontlovak

reánk meredő képét!?

 

Égnek a drága kacatok

szerelmes levelek

és szerelmetes bál-kártyák színes sarkai kunkorodnak…

 

Nem igaz hogy a hamuban sült életek nem képesek

történelemmé összeállni                  gyúrás nélkül is

nem lehet igaz hogy az idők pogácsái

– szegény Tordai Pogácsa! – 

csupán hamuhodva éltetnek 

s csupán csak „itt helyben…”[1] 

s nem útra kényszerültek tarsolyában is…

 

Igazsággá váltható át a nem-igaz?

Akár a nem-rubel                    a nem-leva                 a nem-lej?

 

Reám csapó láng- és füstnyelvek mögül kiált át valaki:

nincs-é fölös forintom eladó?

hát fölös leveskocka?

hát valami valeriáncsepp?

egy-egy aranyat érő levélboríték –

egy-egy vergődő könyvlap az időből…

 

Mondjuk: fölös fóliája egy Tordai Országgyűlésnek

egy-egy fölös vallásszabadság-szobor

fölös Jósika Miklós                   egy Balázs Ferenc plusz

egy doktor Vásárhelyi…

 

Ments meg Urunk a lángnyelvektől

s a lángtól csatos könyveinket –

a folyton úton lévő minket

úgy legyints meg                 mintha utánad

s nem előled fordulna (el)

minden tekintet…

 

Kétszer ég le ki udvarát égeti fel –

hallom az intelmet

kapok is a parázsló gyermekkor után

kaparnám ki hamuhodó játékaim

szállongó szószekereim             

szóökröcskéim                  szókorbácsaim

de…

 

(Torda, 1996)

 

1) „Készült itt helyben, Tordán” -  volt a felirata annak az első, Aranyos fölött ívelő hídnak, amelyet nem a Mócvidékről, a hegyekből úsztattak alá,  hanem helyben készítették.

 

 

Sorok egy EU-kalaphoz

                   /Arany János kedvenc fejfedőjére/

 

Bejártam keletet megjártam nyugatot

Egyik rám kelepelt másik rám ugatott

Családfát ígért de bitófát mutatott

Megjártam keleten megjártam nyugaton

 

Utamban háromszáz nótafa virágzott

Napkeltén éneklők hidege kirázott

Ágyékom bizsergő rángásba imázott

Párnámon három szál nótafű virágzott

 

Hűtelen útitárs vigyázó védtelen

Nem is én nem is te földtelen égtelen

Kit az út tart csak meg sáncában végtelen

Keréknyom kanyarog kereke féktelen

 

Út mentén fogadók mindahány fogadott

Énekkel fizettem nem adtam fog-adót

Él még a haverség mi a szösz fogadom

Fogadós leszek majd Budán lesz fogadóm

 

Jussak csak odaát nótáim kiadom

Lesz dohány cimborák nyomdászom kiadóm

Útját a besúgó tetűknek kiadom

Jussunk csak odaát nuku ott irgalom

 

*

Hercegem, ki ébreszt? A ’ffenét! Nyugalom…

Hol is volt Keletem? Hol lészen Nyugatom?

S kié lesz tintatoll-süvegem, kalapom?

Dardzsiling-keletem, párizsló nyugatom…

 

Ha adom, eladom. Hogyha nem, kiadom…

Egyetlen kalpagom! Egyetlen kalpagom!

 

 

Hiányzó évszak

 

Elbitangolt bennem valahol egy évszak

 

Sorsütés, játék

vagy talán erőszak

tette? Nem kérdezem.

Angyalok fogják le két kezem.

 

Pedig megvolt...

Forgott az égi kerék.

Küllőtlenül csak álmok tolhatják

álmaink szekerét.

 

Minden egész volt.

A van is. A hiány is.

Egy kicsit Bolyai-s,

egy kicsit Vivaldi-s.

 

Egész volt minden.

S mint égi ráfvas: végtelen...

Egy kicsit megvédett.

Egy kicsit védtelen.

 

Mint kire rászáradt

az az égi burok.

Mint aki egyet tud:

veszteni háborút.

Háborúval békét,

békében léptéket

terelgető édes

anyanyelvtérképet.

 

Elbitangolt... Igen.

S mint égi szekerek,

sorsuk útján hogyha

el nem juthatnak célig:

hiányzó részeik

pokoli zajában

    moccanást mímelnek

    ama teljességig.

 

 

Fehér mezők hiányzó lovakkal

      /A mező/

 

1. variáció

 

amerre elnézek

állongó álomgyermekek

gyűröttek mint a vászonlepedők

s vakító fényében a napnak

hunyorgók mind az álomgyermekek

álomasztalhoz letelepedők

tányérukban üres

patkók caplatnak

                 (Marosvécs, 1979.)

 

2. variáció

 

ívét a patkó tovaszeleli

gyermekek álomban állonganak

pillogásuk a fényt szeleteli

reggelemért törtet

tolong a nap

a nap avagy a megbízottja

az árnyéktalan hatalom -

hogy amíg szemem kilúgozza:

magam meglopni hagyatom

hagyatom

 

3. variáció

 

álmok - riasztó figyelmeztetések

nem az apák riasztanak már

dekkungok alján virrasztó vetések

kidohosodtak            kidohosodnak

lova nélkül lobog egy kantár

 

4. variáció

 

....................................................................

hol csatangolsz          szerelem holdja...........

....................................................................

a párnán égett hajszál-horda ........................

....................................................................

fehérben izzó álomszálak .............................

....................................................................

az  antennára varjak szállnak .......................

....................................................................

sugározz ránk szerelem-ernyő .....................

...................................................................

amíg a pokol napja feljő..............................

...................................................................

sós vízben lágyult ostorával.........................

..................................................................

 

5. variáció

 

azt mondom: Száldobos - és gyökérrel lobognak

      égre a tölgyek

azt mondom: Kisrét - s tenyerem gyöngyökbe

      keményedik

      kifut a ló alólam

      lekaszál szőréről az ág

      s omlik az ételhordót rejtegető porondlyuk ...

azt mondom: Nagyles - és eltévedek

ne szólj         hadd szitáljon az emlékezet

      a nyelv előtti

      az el nem tanulható

      tihanyi alapítólevél

Száldobos           Kisrét         Nagyles         Aranykút-árok

      és rád csap az első szénaillatú éjfél

      férfivá avató szekérrakások

      ágyéktépő  lovagolások szúnyogkürtjei

      húznak el halántékod magasában

      tatár nyílvessző-kötegek

és nyűszít az első golyó

      az igazi

      eperfád  homlokcsontjába szorulva

      vakítnak szétfröccsent repeszek

      temetők humuszába taposott

      sziszegő sztálingyertyák

és lángoló szőlőgyepűk ...

és lábujjaidra olvadt gumicsizmák ...

.......................................................

.......................................................

ne szólj          havaz a történelem

 

       mint szurokba süllyedt katonák - állt is dűlt is már (még)

       a szalmafödeles lészakerítés                   házunk  mögött

        a dombok oldalán akkor ereszkedett alá a részeg  század

       KÁPUT - hallszik s a puskatus-ütésekre             (hajdani

       várfalak sem kecsesebben)             átdűl a sáncon a lésza

       mint szuronyukba huppant katonák               halljátok-é?

       kapaszkodik belénk anyánk s rántana vissza mejje alá. . .

       mért látni kantárban lógó vérnyákos lófejeket        miért?

       halljátok-e?           nyelvünket beszélik                KAPUT

       halljátok?            nem lehet bántódásunk!           élhetünk

       nyissátok hát a kaput!         nyissátok a kaput        a kaput

 

 

ne szólj            elárulhat a nyelv

ne szólj              megvéd a  nyelv

hajdani várfalak nem kecsesebben

hajdani várfalak sem kecsesebben

Száldobos           Nagyles          Dögkert

 

6.variáció

 

         havas mezőkön mit kerestek

         ti felkantározott keresztek

 

         betű nem őrzi kinek álltok

         fejénél tisztelgő haptákot

 

         jószerint hant sem          vagy a hantot

         szerteporozták már a tankok

 

         ki jár erre hogy kantárszárral

         alakoskodjék a halálnak ...

 

         havas mezőben gyertyát hintek

         a fagy ménjei felnyerítnek

 

7. variáció

 

azt mondom: ne szólj             és talpon üt a párálló föld

azt mondom: ne szólj             és kő lesz az esőcseppből

nem szólok                            és deszkázzák ablakszemem

nem szólok                            és lovak nyarába temetkezem

minek szólni

nyaramból kiköltöztek a madarak

s mintha minden madárszárny helyett

egy-egy festett füzetlap szállna

madártalan évszakok suhogó röpcédulái

kifakult emlékrepülők

furcsa alapítólevelek

idéző cédulák

minek szólni

igazán minek           bajtársaim

 

                                 (1979)

 

Fehér mezők hiányzó lovakkal

                         (B mező)

 

1. variáció

 

2.variáció

 

ívét a patkó tovaszeleli

gyermekek álomban állonganak

pillogásuk a fényt szeleteli

titkolt álmokért kotorász a nap

a nap           avagy a megbízottja

az árnyéktalan hatalom

 

míg a paták fölvert porát nézem

magam meglopni hagyom

hagyatom

 

3.variáció

 

a báró maga filmezett aznap

jobbról a harisnyás cselédet

balról a vadászt tessékelte be a képbe

aztán az unokákat

középre kerül majd a tölgyfaasztal

s köré a múzsák            holnapi vendégek

álmodozott míg felvevő masinája zakatolt

s mélyet nézett a képkeresőbe

tova ne tűnjön a mező hófehérsége . . .

isteni Apolló volt akkor a báró

 

évek múltán röhögő mozinézők

azt hitték: részeg kártyások veszekednek

mígnem a háttérben            rohanó leánykák lépte alatt

kifakult a mező

azt hitték          s dobták az égő könyvek közé

a tekercset

érthetetlen kurjantások közepett

 

csak úgy remegett bele a várfal

 

4. variáció

 

5. variáció

 

6. variáció

 

vakító fényében a napnak

égre merednek az álomgyermekek

mint vereségeink megannyi maszatos írásjele

innen a vár fokáról         a szélkakas közeléből

úgy tűnik: valósággal belesüppednek

álmaik fehér mezejébe

egy-egy itt felejtett zsoltárlapba

be nem tartott békekötés-fóliába

Trianon-lepedőbe

valósággal belesüppednek s maradnak jel

olvasatlan kikapart mondatok végén

úgy tűnik: csupán a szélkakas tudja

kit vakított meg a nap           s kit az égő könyvtár

kit bénított meg a bot            s kit a törvény

ki sántult meg

ki integet          s miért           folyton a hátráló időnek

ki kiért

egyedül csak a szélkakas

itt nincs más tanú

itt nincs tanú már semmire

itt nincs

 

7. variáció

                    (marosvécsi groteszk)

 

és érkeztek az éber múzsák

a költőpap s az író építész

a szó várát körülzsalúzták

terveztek tornyot harangszépítést

ülték körbe a tölgyfaasztalt

nem figyelték az egyszál filmezőt

az kit egy nyelvország vigasztal:

bentről látja a fehér képmezőt

 

a Vár ma rongyos félangyalok fészke

a gondnok elvtárs mindre maga fon

s ha nincs kender            hát tojik az egészre -

az ablakból szónokló megafon

csüng alá              zsinórját csókák nyúzzák

 

sírjaikban forgolódnak a múzsák

                      

                                  (1979-1995)

 

 

Egy XXI. századi költőtáborhoz

 

Árkossy István Ady-vers illusztrációjára

 

Álmatlan idők

a versrefogható szegénylegények hada fölött.

Koponyájukban ármánykodó szél,

zsebükben vámoló napfény.

Nincs gyermeki halihó,

szerelem-maradék legalább.

Pirulni kényszerül, ki hazára gondol.

Csak a keserves puszta.

És az abba kiáltott szó.

A feldarabolt.

A Trianon-szelet.

Mondat-aprólék...

Az ének zászlórúdjai csupaszodó karók.

Feladott vár az anyanyelv?

..............................................

 

Hallga: némul a csöndezred!

Nyomában (csak úgy) fölselyemlik

egy-egy zsoltáros alapítólevél,

egy–egy Mária-siralom,

utánuk a  testamentumnyi csapat

nótaságos dühe.

Egyetlen  álomországunk.

A távolodó

álmatlan időben.


 

[1] „Készült itt helyben, Tordán” – szöveget vésték az első, ácsolt fahíd oldalába valamikor a XIX. Század elején, addig  ugyanis a havasokban, a Nyugati Érchegységben állították össze e faalkotmányokat, s eresztették le a folyó vízén.

 

 

Hangszerszóló

nem a fenyő
    szétfutó gyökérben nincs erő
    kapaszkadik félelem hajtja
    nedvét mókusos ágbegyekbe
    félelem növeszti s óvja
nem a fenyő
    gyantaháton eljátszik a szitázó nap
    káprázat-sötét barlang-sírású
    bakafegyelemben korhadó karácsonyfás
    szivárványos megcsal az első széllel
nem a fenyő
    s nem a magányos nincs is olyan
    nincs árva-fuvolás zenekar
    a fenyő egymaga belehal belehal
nem a fenyő
inkább a tögy a jegenye az akác

és akkor árva fuvola állt ki
s zengett rezgett az eljövő fákról
a kapaszkodókról
a félelemre növőkről
a bakásan fegyeimezettekről
szelekbe vetődőkről



Vászoning esőben


csuromvizesre ázsiáztam
hát leültem ide az európadra
jött a társam
török samu s errébb lökött
s jött még egy
és lökdöste samut a lókötőt
ahány lovat az elkötött
mondom
ülök az európadon várom nénémet
hozná meleg.vászoningemet
ám a padka másik végében ott németh
ferkő a jóltáplált (hasburg)
bakancsát megtámasztván
taszított vissza engemet
vÁLLon ütött hergett-morgott
inNEn arrább
onnaN Erre
ha ingem volna
talán az megemelne



Száradó szőlőlevelek

fiam ne csudálkozz belénk vezették
öt gyermek könnyét ahogy az lepereg
fölszáradoznak bennem lassan a szőlő1evelek

fiam ne csudálkozz belénk vezették
öt gyermek ábécéskönyvét s a képek
naponta újratermik bennem a szőlőtőkéket

fiam ne csudálkozz megőtt a hegy is
lábamba költözik minden gyökér
nem a bor nem szőlők íze: az az öt ösztökél



+
- egy költő


két paraszt jön
magam árnya
nő bele
örömök
szalmakarimájába

két :paraszt jön
árnyékuk reszket
imát motyogva
káromkadva
(egyik világvége
másik világkezdet)

két paraszt jön
két fakó
két szakállas égdarab
 két félkenyérre járó
ég-szemű városlakó

és újra kettő
a világ nem apad
ki nem húzhatod
s hozzá nem adhatod magad


Sóút 1430 körül

lidércnyomásos út, zápor várható
    kötétlen szekerek fölött
    nyirkos tenyér
    a sátor
lopja magát a vér sója
    sarjú alatt
    két bibliás
    prédikátor
lidércnyomásos út. csillagtalan
    a tatros felől
    ázott posztó
    érkezik a feledékeny este
lopakodik só-léptekkel
    a rettenet
    a beste
lidércnyomásos út, vámoló száj
    a szoros
    kiabál int
rneg-megráng a dohos sarjú alatt
    Tamás
    és Bálint
sorjáznak szekerek
    csak jönnének
    csak idejében
távoli küllő-recesenés
    hajnalra hátha
    ideérnek
lidércnyomásos út. menedék semmi
    semmi csak a ló
    csak a só lehet
halálrohamra nyikorognak
    megterhelt
    fehér szekerek


Leltár

Kós Károly halálára

~. férfikor kirakatából lassan tapintatosan
hajlongó bocsánatot kérve olykor a sorrendtől
bevesszük rajzosarcú birsalmatekintetű
    öregjeinket
a szél még egyszer leperdíti
róluk a kötelező botorkázás porát
az eső - utolsó bába - tetőtől talpig
    megmosdatja
és elhelyezzük őket vízszintes emlékezetünkbe
s ha akad valaki hogy hírül adja
    hát hírül adatik:
K I F O G Y T A K
rajzosarcú birsalmatekintetű aggastyánaink
    s mi
mi már csak így vehetjük észre
jobb híján
a szél az eső leltára férfivá ütött
és lobognak rajtunk furcsa papírszalagok